35. fejezet

/Sziasztok! Bevallom, ezt a fejezetet a legnehezebb kitennem. Mert ez pontosan olyan -és ilyet ritkán mondok- mint amilyet terveztem, de megírva még bennem is megfordult, hogy talán nem így kéne. De! Mielőtt valaki megijedne, ez nem az utolsó fejezet, lesz még egy ezen kívül... vagyis valami olyasmi, de... erről majd írok a fejezet után, nem tartok fel senkit! Szóóval, sose hagyjon el titeket a remény! :)/

Chapter 35

[UTOLSÓ (?)]

Hosszú az út a temetőig

Hűvös szél fújt a temetőben, ezzel összezavarva a talajon táncoló barna, elszáradt faleveleket. Ez már az ősz vége volt. Nem volt a napnak egy eltévedt, meleg sugara sem, ami rámosolygott volna az emberekre.

Az idő nyálkás volt, csípős, felhős… és szomorú. De nem csak az idő volt szomorú.

A fiú válla megrogyott, ahogy a friss sírt nézte. Nem tudta, mit kéne gondoljon, hogy mit kéne érezzen. Vele még nem történt ilyen, így… meg volt rémülve. Már nem hajtotta az adrenalin, mint akkor, amikor az a golyó elrepült, így volt ideje ismét végiggondolni a történteket, mint ebben a két hétben többször is. Két hét telt el. Két lassú, vánszorgó hét. Tudta jól a fiú, hogy semmi nem fog ilyen gyorsan elmúlni ez az üresség, amit most odabent érez, de már remélt valami változást, de még mindig semmi… semmi…

Tenyerébe temette az arcát, így próbálta elkendőzni háborgó érzéseit. Nem látta értelmét az életének. Mindig azért küzdött, ami… aminek már vége volt. És most, hogy végre új célt kereshetett volna… nem talált. Ez megrémítette, néha jobban is, mint kellett volna.

Érezte, ahogy valaki a hátára simítja a kezét, így kicsit megrezzent, de nem nézett fel. Tudta, kié.

- Tudtam, hogy itt leszel…- jött a halk, női hang.

- Hol máshol lennék?- mordult vissza kicsit ellenségesen a fiú.

- Mondjuk nem a temetőben… ez a hely nem az élőké…- a lány bár bizonytalan volt, próbált határozott lenni. Nem nézte jó szemmel, hogy a fiú túl sok idejét tölti ennél a sírnál.

- Mi élők vagyunk?- nézett fel végül a fiú a lány szemibe.

- Igen… mi még élünk- ült le végül a fiú mellé, de nem mert többet hozzáérni. Nem szokta engedni- Hé…- fordult felé ismét pár perc hallgatás után- Tudom, hogy hiányzik.

- Nem, annyira nem!- rázta a fejét, ezzel magát is győzködni próbálva, de odabent tudta, hogy igenis hiányzik. Nagyon is. Érezte, hogy könnyek csípik a szemét, de nem akart a lány előtt sírásra vetemedni.

- Ereszd ki!- suttogta a lány.

- Hagyj békén!- pattant fel a fiú, és gyilkos szemekkel nézett a lányra. Arra, aki ezalatt a két hét alatt végig vele volt. Ha ő nem lett volna, talán már ő a is a sírban feküdne a depressziója miatt.

- Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd magadat- csóválta a fejét a lány- Már két hete…. nem mondom, hogy ne gyászolj, de amit csinálsz az beteges. Élned kell! Neked muszáj…

- Miért?- tárta szét a karját a fiú, de a kérdése őszinte volt. Erre keresett választ már egy ideje.

- Mert én kedvellek, Min Soo!- csúszott ki a lány száján.

- Suzy…- motyogta a fiú, majd visszanézett az apja sírjára. Ő is kedvelte a lányt, hisz a múlt őket összekötötte. De most annyira össze volt zavarodva érzelmileg, hogy tévesen ítélhette volna meg őket. Nem mert nyilatkozni róluk. Csak azt tudta, hogy most üres. És ez fájt.

- Bocsi, nem akartam… segíteni akarok…- suttogta a lány.

- Tudom… tudom jól. Én is sajnálom, nem kéne neked támadnom mindig… Csak hát tudod… nem minden nap történik ilyesmi, mint ami velünk.

- Igaz.

- Mi van a többiekkel?- ült vissza, és intett a lánynak, hogy kövesse példáját.

- Nem beszéltél velük azóta, igaz? Hát senki sem túl vidám…- mondta kényszeredetten felnevetve- A srácok most ugye elég össze vannak zuhanva. Chunji rég mosolygott igazán. De még Ricky is. Niel külföldre utazott egy időre. Changjo minden fájdalmát a húga babusgatásába fojtja. Ő így próbál elmenekülni az emlékektől. NaEun… ő visszament Amerikába, nem képes így semmire sem gondolni. DaHee meg végig L.Joe mellett van. A fiú… szóval őt… eléggé megviselte ugye, hogy… na szóval hogy Ji Min… vagyis Sun In… azaz Sun Ah…

- Értem, ha nem megy, nevezd csak „annak a nő”-nek…- húzta a száját a fiú.

- Na szóval, ugye hogy nincs ő… ez senkinek nem könnyű… mindenki próbálja feldolgozni valahogy…- nyelte le a gombócot a torkában a lány a barátnőjére gondolva. Hiányzott neki. Hiába utálta az elején, hiába tettek keresztbe egymásnak. Belül mégis egyformák voltak. Csak a másik lány ezerszer nehezebb terhet hordott magán. De ezt végre levethette… A lány remélte, hogy ott már sokkal jobb neki. Hogy ott már nincs fájdalom…

- Igen, ez mindenkinek nehéz…- sóhajtott a fiú.

- Még mindig kedveled?

- Nem tudom… talán. Egy kicsit. Ő mindig elérhetetlennek tűnt, ami után vágyakozott az ember, de nem kaphatta meg igazán soha. Az egyetlen, akié lenni akart volna, az meg ugyanazt a játékot játszotta vele, mint ő a többiekkel… ilyen ez a sors… szomorú.

- Igen, az… Min Soo, nagyon sajnálom az édesapádat, hiába nem volt a legjobb ember… sajnálom, hogy nem volt hozzád jobb… De… ne akarj még utána menni. Neked még biztos dolgod van itt. Nekünk még küzdenünk kell…

- Tudom…- nyúlt óvatosan a lány keze felé, s megszorította. Nem tudta maga sem, miért tette, de muszáj volt valamilyen fizikai kontaktusba kerülnie vele- Hosszú még az út nekünk… a temetőig- suttogta halkan, ezzel egy apró mosolyt varázsolva a lány ajkára.

*

2 héttel korábban

- Rendkívüli eseményekről kell beszámolnunk, amik ma történtek a Saint Germain középiskola területét. Mint a hírek beszámoltak róla, Yeon alelnök lánya korábban felfedte magát, és bejelentésre készült, ami megrázta volna egész Dél-Koreát. Azonban az ígérete után a lányt elrabolták azok, akikre nem vetett volna túl jó fényt a lány mondanivalója. A Saint Germain iskolában tartották túszul egy másik lánnyal együtt, ahonnan sikerült végül megmenekülni, de a végső lövöldözésben a lány tudomásunk szerint életét vesztette. Mint kiderült, a tettes, és egyben az egykori Kim elnök és alelnök gyilkosa is nem más volt, mint Bang külügyminiszter, aki a helyszínen szintén öngyilkosságot követett el. A többi elkövetőből is sokan meghaltak egy robbanásban, amitől majdnem az egész iskola ledőlt, és aminek oka még ismeretlen. A még életben maradt, szintén vétkes iskolatulajdonost elkapták, és azonnal őrizetbe vették, a többi életben maradttal egyetembe, köztük egy japán bevándorlót is letartóztattak. Meg is tették beismerő vallomásukat. Egyenlőre a Kék Ház még nem nyilatkozott az ügyről, hogy pontosan mi is volt az, amit az alelnök lánya be akart ismerni, így a többi részlet eddig ismeretlen… A helyszínről a tudósítást Park Gun Jun-tól hallhatták…

Megszakadt a hang, az én szemem meg felpattant. Hirtelen jött fénytől elvakultam, és egy fájdalmas nyögés tört fel a torkomból. Hallottam, hogy valami koppan a földön, és egy kéz azonnal a karomra simult.

- Felkeltél?- jött, akár lágynak is nevezhető hangon a fejem mellől, mire ráfókuszáltam. Nagy, karikás barna szemek. De gyönyörű szemek. Kis anyajegy mellette. Tényleg egy angyal volt… Már első perctől tudtam- Hé, mi ez a bárgyú arckifejezés?- ráncolta a szemöldökét.

Nem, az angyalok nem bosszankodnak… Lassan pislogtam, és közben éreztem, hogy lekonyul a mosolyom…

- Mi történt?- húzódtam el hirtelen tőle, mintha érintése égetne. L.Joe csak felsóhajtva húzódott hátra. Körbepillantottam. Fehér minden. Egy kórházi szoba. Mint az egykori első emlékeim. Remek, gyűlölöm a kórházakat…- Mi volt az az előbbi hang…? Azt mondta, meghaltam…- jutott eszembe az előbbi tudósítás.

- Igen, a telefonomon néztem a híreket- hajolt le a mobiljához. Szóval ez esett a földre…- Azt mondták, meghaltál, de igazából még élsz…- mosolyodott el egy kicsit, és a számhoz emelt egy poharat, amiből mohón kezdtem inni. Egészen kiszáradtam- Hál istennek! Egy napot aludtál. Kivették a golyót…- ült az ágyam szélére. Láttam a szemében, hogy legszívesebben végigsimítana arcomon, de visszafogta magát.

- Mindkettőt?- karomon éreztem a kötést, de…

- Csak egy golyó talált el téged, még az épületben.

- De hát a másik, az…

- Az nem téged ért- vágott a szavamba- Az… szóval… Kai… eléd vetődött.

- Kai…- motyogtam. Igen, ott állt szinte mellettem. Rémlett valami egy lökésről. Hát tőle jött, nem a golyótól!

- Hol van most?- akartam felpattanni, de a fiú visszatolt a párnák közé elég ingerülten.

- Tudtam, hogy ez lesz, nem kellett volna elmondanom…- bosszankodott.

- Eressz el!- hangom gyenge volt, mikor fel akartam emelni. Nem volt túl sok erőm.

- Infúzióhoz vagy kötve, Kai meg…

- Meghalt?- állt meg az ütő bennem egy percre.

- Nem, de kritikus állapotban van. Elég veszélyes helyen érte a lövés…

- Feláldozta volna az életét értem az a bolond…- dőltem vissza az ágyra, és éreztem, hogy szememet könnyek csípik.

- Igen, bátor dolog volt tőle. Sosem lehetek majd elég hálás neki ezért… Hiába akart kinyíratni, pont ebben a kórházban

- Byeongari…- suttogtam.

- Mondd még egyszer, kérlek!- nézett rám szinte esdeklően, mire megesett rajta a szívem.

- Byeonga…

- Szóval felébredt a kisasszony!- jött be mosolyogva egy ápolónő, ezzel félbeszakítva- Szólnia kellett volna!- nézett megrovóan L.Joe-ra- Megígérte, ezért hagytuk magával… megértem, hogy az első akart lenni, aki köszönti, de higgye el, lesz még idejük. Maguké a világ összes ideje- nevetett fel jókedvűen- Hogy érzi magát kisasszony?- nézett végre rám, azt várva nyilván, hogy boldog legyek. De nem ment a mosolygás, csak hátat fordítottam nekik az ágyban, és konokul hallgattam. Hogy lehetnék boldog a történtek után? Gyilkos voltam. Szemtanúja valaki öngyilkosságának. Oka voltam Kai élet-halál harcának, amiből még mindig nem tudhattam, mi kerül majd ki győztesen… mindennek én voltam az oka. Mert az hitték, én tudok valamit, így végiggázoltak az ismerőseimen. Szegény Jessie… mit állhatott ki.? És még pluszban a nő örömködése, hogy az élet áll előttünk a fiúval... keserű igazság volt, hogy tévedett. Nincs nekünk közös jövőnk. Lehetett volna... egy másik életben.

- Menj el, L.Joe... köszönöm, hogy megmentettél akkor te is... de már nincs szükség a pesztrálásra. Egyedül is menni fog az élet!

- Fiatalember, megbántotta valamivel?- csodálkozott az ápolónő.

- Meg. Pár hónapon keresztül mindig csak bántottam… egyszer sem voltam hozzá jó…- sóhajtotta, majd hallottam, ahogy feláll a székből, és kisiet az ajtón. Valamiért egyszerre lélegeztem fel, és tört elő végre belőlem a megtisztító zokogás.

*

Három napig tartottak bent, az alatt nem voltam hajlandó senkivel sem beszélni, és senkit sem fogadni, pedig elvileg a „szüleim” is a országban tartózkodtak már, hogy lássanak. De én csak egy könyvet kértem, hogy szerezzen meg nekem az ápolónő, és mikor épp nem a fájdalomtól megfáradva pihentem, azt olvastam.

A végére jutva kicsit megértettem a helyzetet. Sírtam rajta, a dolgok alakulása miatt még jobban szíven ütött az egész.

Igazából reméltem, hogy Byung Hun, hiába tiltakoztam, megoldja majd, és eljön hozzám. A szívem mélyén ezt akartam. De a fiú nem jött, ahogy a többieket sem láttam. Nyilván tudták, hogy még nagyon labilis az állapotom. Talán ha meglátom őket, akkor kiborultam volna. Így jó volt, hogy tudtam róluk, mind élnek, és bár lehet nekik is fáj a szívük, de az majd elmúlik. Elmúlik majd az övéké is, mint az enyém... egyszer.

Így, mikor utoljára kötözték át a sebemet idebent (utána is kellett rendszeresen kontrollra járnom) felkaptam apró kis táskámat a holmimmal, és elindultam egy másik folyosó felé, ahol még több kórterem volt. Tudtam melyik számot kell keresnem, így mikor odaértem elé, felsóhajtottam. Most, vagy soha…

Bekopogtam, és bentről halk „szabad” hallatszott. Bátortalanul lenyomtam a kilincset, és mikor megláttam az ágyon fekvő sápadt fiút, azonnal a sírhatnék tört rám.

Miattam ilyen… miattam halt meg majdnem…

- Kai…- suttogtam megtörten. Eszembe jutott mit tett velem, mit tett a többiekkel… de azt is tudtam, hogy valóban szeretnie kellett, ha képes volt ezt tenni. És ezt meg kellet köszönnöm, ha végül eredménye nem nagyon lett.

- Szia!- jött a halk válasz.

- Annyira sajnálom…- ültem le az ágya szélére, míg ő csak bámult rám- Ennek nem kellett volna így történnie. Tudom, hogy ezt neked nem kell részleteznem. De… Tudom, hogy ami történt, az beteges, de ez akkor is miattam történt…- kezdtem belelendülni, és a kezemmel hadonásztam magyarázatként, hogy azt nyomatékosítsam, de elkapta a kezemet, ezzel meggátolva a cselekvésben.

- Hé, állj, állj meg!- egy apró mosolyra húzta a száját, ami mintha kifacsarta volna a szívemet- Figyelj, ez kicsit furcsa lehet neked, de…- az ajkába harapott zavartan- Te ki vagy?

Te ki vagy?

Hirtelen fordult velem a világ. Hogy ki vagyok?

- Kai, te…- pislogtam nagyokat, de ebben a pillanatban valaki benyitott a terembe.

- Kim Jong In… itt vagyo… Kisasszony, ön…. kijönne velem egy percre?- kérdezte egy öreg orvos, nyilván felismert, nálam is volt párszor bent.

- Egy pillanat!- mondtam Kai-nak, majd követtem az orvost- Mi történt?- kérdeztem egyből, mikor ketten maradtunk a folyosón.

- A lövés, és utána az esése is elég volt egy posztraumatikus sokk érte… és amnéziája van. Semmire nem emlékszik azelőttről. Egy embert sem ismer fel, nem csak részeket. Nagyon ritka az ilyen. Mintha az összes emléke az emberekről törlődött volna. Nagy sokknak kellett ehhez érnie, és mint tudjuk- köszörülte meg a torkát- érte is. Szóval… az emberekre és a történtekre nem emlékszik, írni, olvasni, minden ilyesmit tud… De talán jobb is így neki… Csak még a szüleit sem ismerte fel…

A szülei… az anyja csak az igazi… a másik most halt meg miattam….

- Semmire nem emlékszik?- éreztem, hogy remeg a kezem, így le kellett magam mellé szorítani.

- Igen, és nem tudja, mi történt valójában. Úgy határoztak, hogy nem is árulják el neki… egyenlőre. Ha magától visszajön az emlékezete, akkor talán, de… egyenlőre nem akarnak nagyobb sokkot. Így ehhez tartsa magát, kisasszony.

- Tudja… nekem is amnéziám volt tíz évig… és mikor utána rájöttem, jobban utáltam a világot, mint valaha, ez nem a legjobb politika!- sziszegtem.

- Nem én döntöttem erről, így ehhez tartsa magát, kérem… egyenlőre jobb, ha nem tud semmiről… - veregette meg a vállamat, majd elsietett. Nekidőltem a falnak, és próbáltam összeszedni magamat, ami lassacskán ment is. Magamra erőltettem egy mosolyt, és beléptem újra a terembe.

- Kicsit soká húzódott- nézett rám a fiú kicsit gyermeki arccal.

- Igen, így van… De itt vagyok.

- Igen, itt vagy! Szóval… ki is vagy pontosan? Esetleg… a barátnőm?- nézett csábos pillantással, mire elmosolyodtam, de belül már zokogtam.

- Nem, csak barátok voltunk.

- Értem…- bólogatott- És miért csak voltunk? Talán összevesztünk? Hogy értetted, hogy a te hibád volt?

- Nem fontos, egy aprócska ügy. Hogy miért csak voltunk? Mert el kell mennem… nem hinném, hogy látjuk egymást többet, így nem kell emlékezned rám. Igazából… elbúcsúzni jöttem.

- Ó… bocsi. Valamiért rosszul érzem magam emiatt… Szeretnék rád emlékezni, de sehogy sem megy…- harapott ajkába.

- Nem baj! Amúgy sem biztos, hogy szép emlékek! Legyen ennél sokkal több és sokkal szebb emlékgyűjteményed. Megígéred?- tartottam neki a kisujjamat mire mosolyogva beleakasztotta a sajátját.

- Meg, névtelen kisasszony, bármit is jelentsen ez!

- Hoztam neked valamit- vettem elő táskámból a nemrég kiolvasott könyvemet- Nem jutottál a végére a legutóbb, pedig az a lényeg… de talán most újra kell olvasnod…

- Nem baj, legalább valami eltereli a gondolataimat….- vette el a kicsit kopottas könyvet- Virágot Algernonnak? Érdekesnek tűnik. Köszönöm.

- Szívesen, Kai- remegett meg a szám széle- Akkor én… nem is akarok zavarni.

- Nem zavarsz- nyílt tágra a szeme.

- De akkor is mennem kell. Még egy pillanat- gyorsan előkaptam egy tollat, és belefirkantottam egy mondatot a könyv elejébe.

„A gyémánt nem ismeri tulajdon értékét.” (Honoré de Balzac)

Ez volt az, amit mondott, mielőtt először megcsókolt. Azóta megértettem, mire gondolt. Most rajta volt a sor.

- Biztos nem voltam beléd zúgva?- ráncolta a szemöldökét.

- Ezt miből gondolod?

- Szép vagy, kicsit titokzatos, és a mosolyod… örülhet, aki megkapja…

- Nem, sosem volt közöttünk ilyesmi. Mert hamar rájöttél, hogy ez nem minden. És én itt nem lehetek senkié. Csak mindenkié.

Láttam rajta, hogy nem érti, de csak rá mosolyogtam, hogy felderítsem a napját.

- Akkor, ég áldjon, Kai! És ha esetleg visszatérnének az emlékeid… csak olvasd el a könyvbe írt mondatot, és… csak annak a függvényében dönts bármiről.

- Így lesz, ismeretlen.  Vigyázz magadra, ha hosszú útra mész!- biccentette félre a fejét, mire egy intéssel kislisszoltam a szobából.

Ott a falnak dőltem, és éreztem, hogy a könnyek ki akarnak törni.

Kai… a legjobb büntetést kaptad az égtől… az emberektől pedig… sose várj túl sok jót. Mi már csak ilyenek vagyunk. Valahogy kiszorultunk a körükből, csak bábuk vagyunk. Ne térj vissza közéjük, kérlek… soha többet.

Végül megacéloztam magamat, hisz indulnom kellett.

Jelenésem volt a Kék Házban.

*

Magamat is megleptem, milyen határozottan nyitottam be a terembe, miután végre odakísért egy hivatalnoknak tűnő férfi a Kék Ház második emeletén.

Régi emlékek ugrottak be, ahogy ott sétáltam. Olyan emlékek, amik már majdnem eltűntek a süllyesztőben. És amúgy lehet, hogy nem is lett volna kár értük.

Most, hogy emlékeztem a szüleimre… még jobban fájt ez az egész. Az, hogy nem volt igazi családom, akiben igazán bízhattam volna, fájdalommal töltött el, és még magányosabbá tett.

Nem is csodálkoztam azon a tömegen, ami odabent fogadott.

A nagy konferenciateremben végig ültek azok, akiknek egy kis közük is volt az egészhez. A barátaim, az igazgatóék… Changjo mellett szorosan Jessie is.

- Késtél…- hallottam meg az igazgató hangját, mire szemforgatva néztem rá.

- Csak öt percet. Még beszédem volt valakivel. És remélem tudják, hogy bár egy amnéziásnak a legrosszabb, ha nem emlékszik… ezúttal nem tudok hibáztatni senkit.

Szemem találkozott L.Joe-éveval, aki azonnal le is kapta rólam. Igen, vége van az egésznek. Mi nem beszéltük meg mi van közöttünk, talán soha nem is fogjuk. Mellette C.A.P ült, lehajtott, szomorú ábrázattal, mellette szorosan Suzy, mint egy védőbástya. Igen, őket az ég is egymásnak teremtette. Sulli és U-kwon is remélem jól vannak… bár ők talán sosem fogják megtudni az igazságot. Ami nem is baj.

DaHee és NaEun szintén zavarban voltak.

Chunji felém intett bátorítóan, mikor felé fordultam, Ricky csak mosolygott Niellel. Changjo meg csak nézett. Pontosan tudta, hogy most semmilyen bátorítás nem lenne olyan hatással, amit szeretnénk elérni, így inkább hagyta. Hálás is voltam neki. Jessie szemébe viszont könnyek gyűltek, mikor látta bekötözött bal karomat. Erre csak félrebiccentettem a fejemet, és egy közös, csak általunk ismert kézjellel üzentem neki, hogy én vagyok a legjobb. Ne aggódjon értem. Erre elmosolyodott, és viszonozta a kézjelet. Édes istenem, mikor lesz az, hogy ezek az emberek nem fogják bennem felidézni azt a szörnyűséget, ami történt…

- Yeon kisasszony!- hallottam ekkor a hátam mögül egy hangot, mire megpördültem, és szemben találtam magamat az elnök asszonnyal- Örvendek a szerencsének!

- Én is!- hajoltam meg kicsit esetlenül.

- Igazán nagy dolog az, amit tett. Sajnálom a… nagybátyját. Remek emberem volt.

- Én is sajnálom őt- mondtam kicsit élesebben a kelleténél, miközben néztem, ahogy helyet foglal.

- Nos, azért hívtam mindenkit össze, hogy végre pontot tegyünk az ügy végére, és döntsünk. És hogy Yeon… öhm.. egészen pontosan is melyik lány is vagy?- nézett rám kérdőn.

- A nevem, Yoo Ji Min!- feleltem egyenesen.

- De azelőtt…

- Számít? Nem… bármelyikük is voltam… már egyikük sem él.

- Ezt akarja? Ha új életet akar kezdeni, akkor bejelenthetjük, hogy meghalt, és elmehet. De ha életben marad a hír szerint is, akkor kerülhet Amerikába is tanúvédelmi program alá, és…

- Elmegyek, magamtól. Nem tudok itt maradni, fáj minden, ami ide köt- sóhajtottam ajkamba harapva.

- Megértem. Hát engedje meg, hogy az ország köszönetét tolmácsoljam, azért, amit értünk tett. És akkor ezennel bejelentem, hogy mind Sun In, mind Sun Ah… halottak.

Ez így kimondva felszabadított valamit bennem. De tudtam, hogy még nincs vége.

- Akkor... a médiának mennyit is mondjunk el a történtekből? Hogy pontosan mi is történt akkor? Most akkor elmondom, és kérek mindenkit, hogy ehhez tartsa magát, szóval...- és elkezdte mondani, hogy mit kell nyilatkozni, ha a sajtó megtalál. De már nem figyeltem. Engem nem érintett egyáltalán. Én már nem voltam részese az egésznek. Kiszúrtam a falon egy fényképet, ami az ehunyt elnököt ábrázolta. Mellette állt az apám.

Kicsit megdöntöttem a fejemet felé, kifejezve a tiszteletemet, mikor feltűnt, hogy a terem elnémult. Szóval vége a kioktatásnak... Még egy dolgom volt itt, és már elhatároztam magam, hogy megteszem.

- Beszélhetnénk négyszemközt?- néztem az elnök szemébe mélyen, mire meglepődött- Elég bizalmas…- tettem hozzá, megmagyarázva a dolgot- Az északi dokumentumokról…

- Kövess- intett, félbeszakítva, és egy kisebb iroda felé terelt, ahol végre ketten lehettünk- Azokat a dokumentumokat hagyni kéne már. Elvesztek, nincsenek meg. De nem szabad, hogy a polgárok fülébe jusson, felháborodást keltene. Mit szerettél volna velük?

- Nem vesztek el- mondtam határozottan.

- Kérlek, ne kezd ezt, Bang miniszterék is ezért vettek el sok életet…

- De tényleg megvannak. Itt, nálam!

- Azt hogyan… és… eddig…

- Nemrég jöttem rá, hogy szinte mindig velem voltak- nyúltam a nyakamba, és leakasztottam róla az órát, ami még mindig rendületlen járt visszafelé, és megfordítottam. A zsebembe nyúltam, és elővettem a kisbicskámat.

- Ilyet nem szabad ide hozni…

- Kezd visszatérni ezek szerint a régi énem!- mosolyodtam el, és a csavarjához toltam a hegyét, és beakasztva elkezdtem kifelé forgatni a kis fémdarabot. Mikor végre sikerült, és leesett a hátulja, és végre megláttam az óraszerkezetet. És még valamit.

- Furcsa… manapság egy ilyen kis lapocskán- emeltem fel a memóriakártyát- egy csomó gigabájt elfér… 10 éve még csak megabájtok… de pont elég volt, hogy rákerüljön valami olyasmi, mint az északi ügy aktái. Ha tudtam volna akkoriban, hogy az anyám nem csak a családi értéket bízza rám, hanem két ország sorsát is…- nevettem fel egy kicsit kényszeredetten- Remélem jó kezekbe adom. És nekem többé nem lesz közöm hozzá! Most már nyomja a terhe más vállát- nyújtottam a döbbent nő felé a kezemet, benne a kis lapocskával.

- Ez… ez… Hihetetlen…- motyogta, mire letettem az asztalra a cikloszarin kapszulát is.

- Sok dologra hisszük ezt. Mégis megtörténnek. Akkor… ezennel köszönök mindent. És itt hagyom az országot. Talán egy nap visszatérek. De… az sokára lesz. Mikor nem kísértenek rémálmok, amikben én vagyok a rosszfiú…

- Kívánom neked én is ezt, Yoo Ji Min!

*

Mikor becsuktam magam mögött az elnök irodájának ajtaját, úgy éreztem, egy mázsás súlyt tettem le, aminek eddig a létezéséről sem tudtam, csak a tonnákat éreztem. De most ismét szembe találtam magam a többiekkel.

- Elmész?- hallottam meg Suzy hangját.

- Igen…- bólogattam- Könnyebb lesz úgy… mindenkinek. Így megkérek mindenkit, hogy… tartsátok titokban, hogy élek. Mindenkiben megbízok, aki itt van. Így nem félek semmitől- mondtam határozottan.

- Milyen érett nő lett belőled pár hónap alatt…- motyogta So Ji Sub- Hiányozni fog azért egy kicsit a nagy szád.

- Nekem is a maga arroganciája!- vágtam vissza, mire kicsit a társaság felnevetett- Az iskolát sajnálom…

- Amúgy sem volt jövője… a diákok most szétszélednek. Végül is… a rendeltetését betöltötte. Talán egy nap valaki megveszi a romhalmazt, és újra csodát tesz vele.

- Legyen így!- ebben a pillanatban valaki szorosan átfogta a derekamat.

- Unnie! Muszáj menned?- jött a hang Jessie-től.

- Igen, hugi, de… még látjuk egymást… biztosan!- majd levettem a nyakamból a már tényleg szimpla nyakláncot, és a nyakába tettem.

- De unnie, ez a te legféltettebb…

- Már a tiéd. Ne felejtsd el, itt mehet visszafelé az idő. De a valóságban soha. Ne pazarod az idődet!- majd szorosan megöleltem, közben a tekintetem találkozott Changjo-éval.

- Vigyázz rá!- tátogtam felé, mire bólintott kicsit meghatottan.

Lassan elengedtem a lányt, és DaHee-ék felé fordultam.

- Sajnálom, hogy kitúrtalak a helyedről…- motyogta Sapó fogadott húga.

- Te tényleg ezt tudod ilyenkor mondani…?- vontam fel a szemöldökömet.

- Örülök, hogy élsz, Yoo Ji Min- majd átölelt, és a fülembe súgta- Hiányozni fogsz mindenkinek!

- Ti is nekem… NaEun!- fordultam a másik lány felé.

- Ne mondj semmit. Sajnálom. Mindent… elég szörnyű lány voltam, vagyok… remélem egy nap nem a sok szörnyűség jut az eszedbe rólam. És hogy egy nap az unokabátyád is megbocsájt.

- Talán… - bólogattam- Örülök, hogy megismerhettelek. És… tudod a húgod. Hálás vagyok neki, sokat segített.

Bólintott egyet szomorúan, majd arrébb húzódott. Sapóhoz léptem, akinek szeme tele volt fájdalommal.

- Akarsz utálni?

- Nem. Téged amúgy sem tudnálak… sőt… ajándékot hoztam neked!- mondta halkan, és átnyújtott egy furcsán becsomagolt csomagot.

Nem mondom, meglepődtem. De mivel errefelé ne illik az ilyesmit megnézni az illető előtt, így csak bólintottam egyet.

- Suzy, vigyázz rá, és... Sulli-ra is nézz rá néha, amilyen bugyuta...

- Nekem nem kell a nyálas szöveget tolnod, kisanyám... - motyogta, de a szeme másról árulkodott. Máskor elmosolyodtam volna.

- Chunji, egyél sok meggyes joghurtot, Ricky, tanulj meg vasalni, Niel, tanuld meg a matekot rendesen- erre ők is bólogattak, és mindtől kaptam egy ölelést.

Végül L.Joe-ra pillantottam, aki továbbra is kerülte a tekintetemet.

Így két lépéssel az apja előtt termettem, és felemelve a kezemet arcul csaptam a férfit, mire mindenkiben bent rekedt a levegő, Lee külügyminiszter helyettes…. vagyis már külügyminiszter is csak pislogott rám, majd halkan felnevetett.

- Ez megérdemeltem. Sajnálok mindent, kisasszony. Igazán rossz embernek tűnhettem.

- Igen, annak. Tudom, min ment keresztül… meg is értem- hajoltam a füléhez- De azt is, hogy a fia is. Könyörgöm, ne bánjon vele úgy, mint ahogy eddig. Ez a fiú megérdemli, hogy azok után, amik történtek, végre szeresse valaki. Megtenném én, ha nem tettem volna engem is tönkre. De így… most a családjára van szüksége. Kérem… utolsó kívánságom. Lehet, hogy már nincs a felesége… de tudom, hogy maguk ketten még életben vannak… ezt használják ki. Az embernek csak egy apja van...

- Tudom, hol rontottam el. Ígérem, megteszem, amit tudok.

- Köszönöm… és sajnálom…- majd visszafordultam a társaság felé. Szemem még találkozott L.Joe-éval, de nem úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit. Hagy elmenni, egy szó nélkül. Igazából hálásnak kellett volna lennem.

- Moon Chae Won… nénikém…- fordultam a nő felé- Megtenné, hogy a családomhoz kísér?

- Igen!- termett mellettem a nő.

- Akkor…- toporogtam az ajtóban- Még egyszer… még egyszer… szóval... ég velük…- majd kisiettem a teremből, amilyen gyorsan csak tudtam, vissza sem nézve többé.

*

A híd korlátjának támaszkodtam, és bámultam bele a lent örvénylő vízbe, hogy szinte beleszédültem. Vártam valakit, aki itt kért tőlem találkozót. Nem is lehetett volna stílusosabb.

Eszembe jutott Kim Jae Joong. Valamiért fájt a szívem érte is. Egy jó embert tettek tönkre hamis eszmékkel, amiért belesulykolták a bosszúvágyat. Mi lett az eredménye… De az életemet ő is megmentette…

Két „rossz” embernek köszönhettem hát, hogy ott állhattam. Micsoda irónia a sorstól.

Sapó ajándékát szinte utána azonnal kinyitottam. Egy kaktusz volt benne. Elmosolyodtam az emlékre, mikor azt taglaltam neki, hogy engem fiú nem vesz le a lábamról vágott virággal. Csak csokival, kaktusszal, vagy bonsai-jal. Ez már nem a lenyűgözés része volt. Inkább búcsú. Ő kedvesen oldotta meg…

A családom jutott eszembe. Az amerikai. Miután elmentünk a Kék Házból találkoztam velük, és Henry-vel. Ők tudhatták még az igazságot, a többiek nem. Emlékezetem anyám könnyes szemeire, amikor bizonygatta, hogy bármikor visszamehetek hozzájuk.

- Tudod, kezdetben tényleg a pénz miatt vettünk magunkhoz, de aztán… tényleg a család részévé váltál- sírt.

- Tudom… anya. És köszönöm, amiért vigyáztatok rám. De nem mehetek vissza. Elvileg halott vagyok, és egyenlőre így tudok csak nyugodtan élni. Itt talán felismerik az arcomat a videóból, hiába tiltották már le őket, több helyen. És tudják, hogy nálatok éltem. Így most búcsút kell vennünk. Ne keressetek egy ideig. Nem is fogtok tudni elérni. Henry… én tényleg sajnálom, hogy nem mondtam semmit. És hogy ilyen rossz unokatestvér voltam, aki sosem hallgatott rád, és olyan dolgokba ütötte az orrát, amilyenbe nem kellett volna. Remélem egy nap a régi Yoo Ji Min-re fogsz emlékezni.

- Fogunk még találkozni?- pislogott a fiú.

- Ki tudja…?- vontam vállat- Ha a sors kegyes, talán eljön az is. De most nem akarlak bajba keverni titeket! Addig meg... bocsáss meg NaEun-nek. Megérdemli...

Ők is kénytelenek voltak elereszteni. Már teljesen egyedül maradtam, vagyis… még egy ember volt, akivel nem végeztem.

- Szóval itt vagy!- hallottam a hátam mögül, mire megpördültem. Arcomon fájdalmas mosoly játszott.

- Ilyen az, mikor két halott ember találkozik?- dőltem vissza a korlátnak háttal. Mellém lépett, és elővett a zakójából egy cigarettát, és az öngyújtót.

- Kérsz te is?- nyújtotta felém.

- Milyen nagybácsi csábítja bűnre az unokahúgát?- horkantottam fel, mire felnevetett.

- Nem lepődtél meg, hogy életben vagyok… azt hittem le fog esni az állad, mikor felhívtalak.

- Tudtam már az elejétől, hogy kamu az egész… Szuper titkos munkáddal ha eddig túlélted, akkor nyilván nem olyan könnyű téged eltenni láb alól- sóhajtottam- Megjátszottam a traumát, hisz tudtam, nem árulhatlak el vele. Sokat segítettél nekem is ezzel. Remélem jól alakítottam.

- Tehetséges és túl okos vagy. Szórni fogod a jövőben is az emberek szemét ezért.

- De nem értem, miért csináltad…

- Megtettem, amit ígértem a bátyám sírjánál. Így már ki akarok lépni a politika világából. Nem nekünk való ez. Pont kapóra jött a lehetőség, ezért adtam elő a halálomat. Két legyet egy csapásra…

- Így van… Voltam az elnök asszonynál…- idéztem vissza- Annyira undorodtam attól az épülettől. Tudod, rájöttem, hogy hiába ígérte meg neked, hogy megvédenek engem… nyugodt szívvel hagytak volna meghalni ott. Ekkora áldozatra simán hajlandó lett volna az egész bagázs, mert már megvolt, amit akartak… a bizonyíték… ez undorító ebben. Itt semmi nem szent. Én azt hittem, végre jó oldalra állok. De igaza volt Nari-nak. Itt nincsen jó vagy rossz oldal, itt csak érdekek vannak. Undorító, mocskos eszközök. Sosem akarok többet a részese lenni. Így elmegyek.

- Tudtam, hogy így döntesz. Tessék, ezt tedd el!- nyújtott felém egy új típusú okostelefont- Benne van a számom, de gondolom nem akarsz majd hívni egy ideig. És… itt az örökséged- nyújtott át egy borítékot is, amiben egy kártyát tapintottam ki- Valamiből élned kell. Menj Európába. Ott nem ismerhetnek fel…

- Igaz, van még pár ország a földön…- mosolyogtam egy kicsit- Már megkaptam az új okmányaimat. Az új Yoo Ji Min megszületett..

- Fel a fejjel!

- Kérdezhetek még valamit?- néztem mélyen a szemébe.

- Csak nyugodtan.

- A papírokat… Sun In és Sun Ah orvosi kartotékját… te cserélted ki, igaz?

- Tudtam, hogy rájössz az igazságra. De ha kiderült volna, valójában ki vagy… azon nyomban vége az életednek. Adtam még egy esélyt.

- Köszönöm… Bár mindent összezavart, az érzéseimet, és… mindenki mást… mégis hálás vagyok.

- Mikor mész?

- Ma esti járattal. Megvan a repjegyem is!- ütögettem meg a kézitáskámat.

- Helyes. Felejts el mindent, Yoo Ji Min! És élj boldog életet!- majd nyomott a homlokomra egy puszit, és egy intés után hátat fordítva elsétált. Rajtam kívül senki nem tudta, hogy valójában életben van… okos húzás volt. Családi vonás…

Akaratlanul is eszembe jutott az, amikor előtte lévő nap kimentem a szüleim sírjához. Csak néztem némán a sírt, mikor lépteket hallottam a hátam mögül. Nem tudtam ki lehet, de annyira is nem is voltam kíváncsi. Míg meg nem éreztem a jellegzetes illatát. Hát mégsem hagy csak úgy elmenni…

A fiú mellém ült, egy szó nélkül. Egy testrészünk sem ért össze, mégis úgy éreztem, hogy most vagyok hozzá ez alatt a pár hónap alatt a legközelebb. Vagy mondjam azt, hogy ezalatt a 18 év alatt? Most nem volt köztünk semmi, ami elválasztana. Mintha megnyílt volna közöttünk egy olyan csatorna, amit sosem gondoltunk volna.

Mégis…

Mindketten üveges szemekkel bámultuk a sírt.

És csak néztük. Egyikünk sem zavarta meg a békét. A békét, ami majd 18 év óta talán először van jelen, még ha mi eddig nem is éreztük a hiányát.

- Sajnálom!- sóhajtotta a fiú végül. Egy apró mosoly húzódott a szám szélére. Nem kérdeztem meg, mit sajnál. Tudtam, hogy mindent. A viselkedését, a sértéseit, a családomat… ezt az életet.

- Én is sajnálom…- mondtam halkan- Tudod… most még jobban fáj, hogy tudom, mit vesztettem.

- Mi lesz ezek után?

- Nehéz halott embernek lenni… Nehéz halottként élni…

- Kérlek…- szorította össze a szemét. Ezúttal nem értettem, mire kér. Hogy maradjak? Vagy hogy hagyjam a beszédet, és menjek már?

Meg akartam szólalni, mikor folytatta.

- Úgy érzem, hogy mindennek vége van. Semmi célom nincs az életben… Nem tudom, mihez kezdjek…- lenézett a kezére- Ezzel kéne valamit csinálnom? Úgy érzem, csak pusztítani tudok! Hogy semmi sem él meg a kezeim között. Mindenkit csak bántok… Talán nekem is mennem kéne?

- Szabadoknak kell lennünk- fordultam felé, megfogva a kezét- Az apád végre belátta a hibáját… Nem mehetsz el most. Mindent helyre hozhatsz…

- És te?- nézett rám, majdnem hogy reménykedve..

- Nekem is szabadnak kell lennem…- suttogtam, szinte a könnyeimmel küzdve.

- Nem lehetnénk együtt szabadok?- simította tenyerét az arcomra. Most először mutattuk ki egymásnak jobban az érzéseinket. Pedig egyszer sem hagyta el a szánkat a "szeretlek" szó. Talán nem is lett volna igaz? Talán csak büszkék voltunk bevallani? Ki tudja...

- Szabad… te csak akkor lehetsz, ha megszabadulsz a régi rossz emlékeidtől… és tőlem. És én is csak akkor jutok levegőhöz, ha innen semmi nem emlékeztet egy ideig a szörnyűségekre. Tudod, egy súlyt ledobtam magamról, amit eddig magamnál hordoztam. Azt a köteléket elvágtam. De van még egy. Kérlek, vágd azt el te… Küldj el! Nekem mennem kell… egyedül.

- Szörnyű lány vagy!- mintha könnyet láttam volna a szeme sarkában- Tíz éve én mentem, most te mész…

- Te meg miről…?

- Tudom, ki vagy. Sun In sosem hívott Byeongari-nak. És soha nem lett volna képes, még 10 év után sem…

Hogyne jött volna rá… pont ő…

- Nem számít ki voltam!- mutattam a síron lévő névre- Mindketten halottak!

- Megölted a lányt, akit kedveltem…

- Igen. Így mennem kell, mielőtt elkezdik körözni a gyilkost…

- Tudom…

- Találkozzunk, rendben? Ha legközelebb újjászületünk, akkor ismét legyünk barátok… És akkor végre vegyél tényleg feleségül… Szülessünk egy rendes, politikamentes családba… Fel fogsz ismerni?- próbáltam felnevetni, de csak egy szánalmas kis hörgés hagyta el a torkomat, és felálltam a sír mellől. Követte a példámat.

- Következő élet… messze van az még… Mi van, ha előbb találkozzunk? Véletlenül…- lépett közelebb, alig pár centi választott el tőle.

- Akkor tegyünk úgy, mint két ismeretlen… Ha nagyon muszáj, bemutatkozunk egymásnak megint… Talán az lesz a következő élet… De addig éveknek kell eltelnie… Ennyire ne kicsi a világ.

- Így van! Talán évek… Talán elmegyünk egymás mellett, mint két idegen… Ha viszont tényleg az enyémnek kell lenned, úgyis újra megtalállak, és akkor nem menekülsz el többet… De most akkor… - csuklott el a hangja- Menj el! Ég veled, HaeSal!- majd ajkamra hajolt, és összeérintette a szánkat. De alig hogy összeértek, úgy távolodott el, majd csak azt vettem észre, hogy a távolodó hátát bámulom.

Elment… megint ő ment el előbb. Megint én nézem, ahogy távolodik…

Fordulj vissza! Kérlek, legalább egyszer nézz vissza, és akkor tudom, hogy utánad kell futnom, és mindent visszaszívnom. Kérlek… kérlek…

A szememből kibuggyant a könny, de míg így is jól láttam, hogy nem fordul vissza…

Nem, ő nem olyan fajta… pont ezért szeretem…

Így visszagondolva, ahogy álltam ott azon a hídon, alattam az örvénylő végtelen, még fájdalmasabb volt az elválás.

- Majd jobb lesz! Napokkal… hetekkel… hónapokkal… sőt, évekkel jobb lesz!- mondtam fennhangon, majd még egyszer végiggörgettem a régi telefonom tartalmát.

Mintha tényleg egy egészen más ember lett volna benne, mint aki én voltam.

Felsóhajtottam.

Lassan kinyújtottam a karomat a víz felé, a telefonommal együtt.

„- Győzni jobb egy ilyen helyzetben, vagy veszíteni?

- Győzni mindig jobb, nem igaz?

- Nem. Néha a győzelem jobban fáj, mint a vereség…”

Bár tudnám, hogy most nyertem e vagy veszítettem… Volt e itt egyáltalán olyan, aki bármit is nyert ezzel az egésszel? Vagy csak vesztesek vagyunk mind?

Lehunytam a szememet. És eleresztettem a telefont, tele az emlékekkel, az emberekkel, akikhez közöm volt. És akik máris hiányoztak… De nem tehettem meg, hogy magamhoz láncolom őket. Most nem.

Szememet könnyek csípték ismét, és ahogy újra kinyitottam, még reméltem látni, hogy a telefont becsapódása körül vízgyűrű jelenik meg, de a víz olyan zabos volt, hogy egy percig sem tört meg a vad hullámzás, hogy néma emléket állítson egykori valómnak.

Hát így tűnt el… Így tűntem el a világról…

Most mi lesz, Yoo Ji Min?- tettem fel magamban a kérdést, egy percre vágyakozóan a telefon után nézve, de végül megerőltettem magamat, felemeltem a fejemet, lassan eleresztettem a korlátot, majd vettem egy nagy levegőt, és… elindultam.

*

Yeon Kwang Soo - élt 39 évet

Nam Shin Yeon - élt 35 évet

Yeon Sun In - élt 7 évet

Yeon Sun Ah -  élt 17 évet

Yoo Ji Min – élt ? évet

Küzdj most… pihenni ráérsz a sírban.

                                                                                                 

Szóval ugye ehhez jár most magyarázat: lesz még egy része, hiába rezeg a léc nagyon a gondolataim között, hogy itt nagyon abba kéne hagyni, de nem megy. Ez majd a következő rész után elmagyarázom. De, aki elégedett ezzel a véggel, és így is megelégszik, az majd ne olvassa el azt... :) De majd ott fogok inkább mindenképpen hosszabban ecsetelni minden olyasmit, miszerint: TI VAGYTOK  A LEGJOBB OLVASÓTÁBOR <3 És arról is, hogy mit írok legközelebb, hátha valakit még érdeklek ezután is :')