33. fejezet

/Sziasztok! :) Szóval, ez most nem a legtartalmasabb, de már hét közepére megírtam, csak... nem engem kell szidni, amiért nem tudtam feltenni... :D Így most gyorsan leellenőriztem, hogy ne hiányoljatok nagyon, mert most három napig távol leszek minden nemű elektronikai dologtól (igen, van még olyan hely a világon, ahol a térerő is szakadozik :') De viccet félretéve mindenkinek nagyon kellemes húsvétot, lányoknak sok locsolót, fiúknak meg (van egyáltalán fiú, aki ezt olvassa? ) azoknak meg sok hímes tojást, hogy közhelyes legyek :D Puszi mindenkinek! 

U.I: ha esetleg ezek után is van olyan dolog, ami nem világos, akkor írjátok meg, mert lehet, hogy van, ami nekem túl egyértelmű, hisz én találtam ki, csak másnak nem biztos... :)/

Chapter 33

A múlt velünk én

Akár átlagosnak is nevezhetnénk azt a családod. Persze, egy politikus apukával ezt könnyen megcáfolható. De Sun In és Sun Ah, és az anyukájuk semmiben nem tértek el a megszokottól. A lányok magániskolában jártak ugyan, de ez semmiben nem korlátozta őket. És tévedés, hogy Sun In nyugodt gyerek lett volna. Mindketten kis ördögfiókák voltak, de nagyon szerették a szüleiket és egymást még annál is jobban. Bár párszor egymás haját tépték, még jó, hogy ott volt nekik a kevésbé hiperaktív Min Soo, és fogadott húga, aki Sun Ah-nak lett kebelbarátja, és a szintén fiatalabbhoz hasonlító személyiséggel megáldott Byung Hun, akit az első találkozásnál el is keresztelt a kislány Byeongari-nak. Mindig szívták egymás vérét, de remek barátság alakult ki közöttük. Sun Ah tőle is kapta az első csókját. Alig volt hét éves ugyan, mégis tudta, hogy az jelentett valamit. Még ha csak egy játék miatt is történt. Túlságosan is kedvelte a fiút.

Sun In pedig… sok idejét töltötte így a kicsit csendesebb Min Soo-val. És bár sosem mondták ki, közöttük is mély barátság alakult ki.

És nem jártak rendes iskolába, mégis úgy érezték, hogy teljes az életük.

Hát miért is ment tönkre?

Rosszkor voltak rossz helyen?

Nem… talán rossz helyre születtek.

A felnőttek… a szüleik egy csapásra mindent felrobbantottak, hogy semmi nem lett már ugyanolyan. És ez volt az a pillanat, amikor mindegyikük élete fordult egyet. Vagy épp valakinek véget is ért.

Egy csütörtöki nap volt, amikor az egész elkezdődött. Felhős volt az ég, pont olyan, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy mikor szakad a nyakába az isten áldása.

A gyerekek végeztek aznap az óráikkal, a Bang ház udvarán játszottak, míg nem kezdett el esni, akkor be kellett menniük az épületbe.

Milyen egy átlagos nap…

- Unnie! Játszunk valamit!- böködte meg a nővére oldalát a kisebbik Yeon lány.

- Sun Ah, nem látod, hogy éppen könyvet olvasok?- intett a mellette ülő Min Soo felé, akinek a kezében valamilyen gyerekeknek szóló rajzos dokumentumkönyv volt, ha jól látta a lány, akkor az autókról. A válla felett ezt nézegette az idősebb iker is. Erre a kisebb csak egy fintort vágott be.

- Byeongari, játszunk!- tolta a képét a fiú mellé, miután a nővére is elküldte.

- HaeSal…

- Na, unatkozok idebent, itt nincs semmi vicces!- suttogta a fiatalabb fiú fülébe. Nem szerette ezt a házat, túl rideg volt.

- Most nincs kedvem futkorászni. Inkább nézzük meg, mi van a konyhában.

- Eszem ágában nincs tömni a fejem, de te csináld csak, ha olyan nagy hasat szeretnél, mint amilyen Son bácsinak van- majd a kislány sértődötten hátat fordított, és az előszobában beleugorva a kis cipőjébe, és kis kabátkájába kilépett a házból, és leült a bejárati ajtó elé, kezébe véve kis rajzos füzetét. Már éppen nekiállt volna lerajzolni, hogy a többiek milyen unalmasak, mikor megjelent a Bang család sofőrje, és kis híján felborult benne.

- Hát mi történt a kedves kis Yeon Sun In-nel?- hajolt le mosolyogva.

- Sun Ah vagyok- vigyorodott el a kislány.

- Igaz. Magácskának a szeme sem áll jól. Be kéne mennie a házba, idever az eső. Meg ne fázzon. Az édesapja is hamarosan itt lesz.

- Most Bang bácsiért megy? Mehetek magával?- pattant fel a kislány.

- Hát…- látszott a sofőrön, hogy habozik- Legyen. De titok, rendben? Nem lehet csak úgy besétálni a Kék Házba!

- Tartom a számat!- mosolygott a kislány, és máris megfeledkezett a bajáról.

A nővére az ablakból látta csak, hogy beszáll a sofőrrel a kocsiba, majd elhajtanak. Még a szájába is harapott, hisz tudta, az apjuk nem túlzottan örül, ha a munkahelyén zavarják a családi dolgokkal.

De ha Sun Ah így lesz boldog…

Beletelt egy kis időbe, míg a kocsival a Kék házhoz értek, de addig Sun Ah a saját bohókás személyiségével szórakoztatta a sofőrt.

- Itt megvárjuk őket. Felhívom addig Bang minisztert, maradj itt, rendben?- fordult a lány felé, aki azonban nem szándékozott maradni, mert mihelyst a sofőr elfordult, már ki is lökte az ajtót, és rohanni kezdett a Kék Ház bejárata felé, ahol éppen egy biztonsági őr állt. Nyilván esti műszakos volt, mert már eléggé besötétedett.

- Az apukám bent van- mondta édesen, tágra nyílt szemekkel, amivel mindenkit levett volna a lábáról. Az őr egy percig csak pislogott, majd kinyitotta neki az ajtót. Hisz errefelé ismerték azért a Yeon ikreket, ha a köztudatban nem is voltak nagyon számon tartva. Tudták, hogy nem egy hétéves bőrébe bújt terroristák.

A lány járt már ott párszor, így tudta, az emeleten van az apjának az irodája. Valószínűleg ott van most is. Meglepheti, hogy eljött elé.

Boldogan rohant fel, az emberek, akik mellett néha elszelelt, csak döbbenten néztek rá.

Az apja irodája előtt lefékezett, és lassan tolta le a kilincset… de az ajtó nem nyílt. Hát mégsem itt lenne az apja?

Egy percre átfutott a fejében, hogy mi van, ha elkerülték egymást, de azt kizártnak tartotta. Ezért indult el az elnök irodája felé.

Hisz Kim bácsi mindig olyan kedves, biztos beszélgetnek. De amikor az iroda elé ért, hangok ütötték meg a füleit. Az egyik az apja volt, a másik az elnök, harmadik pedig Bang miniszter. És nem épp kedves hangon beszéltek egymással. Elég feszülten veszekedtek.

Sun Ah tudta, azonnal el kéne mennie, nem szerette a hangos szóváltásokat, valami mégis az ajtóhoz tapasztotta.

- Ez a politika lehetetlen, értsd már meg!- ez Kim elnök hangja volt. Sun Ah belesett az ajtó résén, hogy lássa is, mi történik.

- Ha nem közeledünk észak felé, akkor itt egyhamar egy új háború elé nézünk!- fújtatta Bang miniszter.

- A közeledés nem azt jelenti, hogy szövetkezzünk velük, Amerika ellen, és támadjuk meg az Államokat- hallotta az apja hangját. Nem nagyon értett a beszélgetésből semmit. A politika… az apa dolga volt. Őt nem is érdekelte, addig, amíg az ágyánál vicces meséket olvasott fel.

- Manapság már így lehet csak szövetségesre találni Észak- Koreában. Ebből még előnyünk is származna!

- Én is támogatom az északi politikát, de nem vagyok ilyen radikális!- ellenkezett az elnök.

- Maguk túl konzervatívok. Ennyi erővel a másik párt is kerülhetett volna kormányra. Hisz mi a liberálisak vagyunk, nem igaz? És én vagyok a külügyminiszter, így nekem is jórészt beleszólásom van az ország ilyentén ügyeinek alakulásában.

- De az ország feje még én vagyok, és nem fogom engedni, Bang miniszter, hogy tönkretegye az elmebeteg ötleteivel.

- Elmebeteg?- ezen fent akadt nagyon- Kezdem úgy érezni, hogy az ország sorsa csak engem érdekel. Meddig akarunk még Amerika bábjaiként élni?

- A témát lezártam!- csapott az asztalra az elnök- És ezentúl nem is akarok róla hallani. Ezennel az északi politikát én veszem át, így is, az összes dokumentum az én birtokomban van. Ma kaptam meg a jelentéseket. Ezentúl senki nem hozhat még a legapróbb ügyben sem döntést az én tudtom nélkül. Most pedig, Bang miniszter, Yeon alelnök, kérem távozzanak!

A két férfi öblös lépteit hallotta. Tudta, hogy nem szabadna, hogy meglássák, így azonnal elszaladt a már besötétedett folyosón. Egészen addig, míg a fordulón bele nem futott valakibe. A földön kötöttek ki mindketten. Elég kistermetű volt az illető is. Meglepve emelte fel a lány a fejét, és meglepetten pislogott a vele egyidős, fekete hajú, fekete szemű barátságos arcú kisfiúra. Sosem látta még őt korábban.

De valamiért úgy érezte, hogy a fiú nem találkozhat most a dühös szülőkkel, mert ő is sejtette, hogy olyan dolgot hallott, amit nem kellett volna.

Ezért megragadta a kezét, és maga után húzva kezdett el futni a folyosón. Az meglepődhetett, de követte a lányt.

Mikor kiértek a hátsó kertbe, akkor fújta magát ki Sun Ah. És bár még mindig esett, és a felhők még a sötét égbolton is látszódtak, mivel egy-egy villámlás megvilágította őket, mégis sugárzó arcot varázsolt magára, belül kicsit remegő lelke köré falat emelt, és úgy nézett az ismeretlen fiúra.

- Sun Ah vagyok, Yeon bácsi lánya! Te ki vagy?- pislogott rá csodálkozva.

- A nevem Jong In. Én… Kim elnök egyik hozzátartozója vagyok… De… miért kellett elfutnunk?

- Igen? Nem láttalak még sosem… Hát azért futottunk el, nehogy rájöjjenek, hogy hallottunk valamit, amit nem kellett volna…- kuncogott a lány- Tudod… itt nagy dolgokat döntenek el.

- Tudom jól…- édes mosolya volt a fiúnak. Sun Ah úgy érezte, hogy nagyon izgalmas lehet ezzel a fiúval barátkozni. Míg gondolkozott, az egyik gerendához lépett, és az odakötözött függővirágcserép madzagjára kötött egy tengerészcsomót.

- Remélem, ezentúl majd te is átjössz hozzánk játszani. Byeongari-ék is biztosan örülnének….

- Nem hinném, hogy ez lehetséges- lépett közelebb a fiú, hogy megvizsgálja a csomót- Ez tetszik. Megtanítasz, hogyan csináltad?

- Persze, nézd csak, ezt a szárát…

- Sun Ah…- hallatszott ekkor egy kiáltás. Az apja biztosan rájött, hogy itt van.

- Nem találhatnak minket együtt…- ijedt meg a fiú, a lány szerint ok nélkül- Legközelebb megmutatod, rendben? Egy hét múlva is lehet, hogy itt leszek… Be tudsz jönni?

Mintha a Kék Ház csak ilyen játszóház lenne!

- Itt leszek!- bólogatott hevesen a lány, mire Jong In az arcához hajolt, és nyomott rá egy puszit, amibe fülig pirult.

- Nagyon várom már…- majd beszaladt az épületbe, és eltűnt a lány szeme elől, ami még egy ideig szinte várta, hogy visszatérjen a titokzatos fiú. De nem jött.

Lassan az apja talált rá, és miután jól leszidta, amiért ilyen hivatalos helyen futkározik, hazavitte. Hát, mégsem volt úgy elragadtatva, hogy a lánya beugrott hozzá a „munkahelyére”. Szegény sofőr alig győzött szabadkozni. Mindenesetre a lány már nem látta aznap a mérges arcú Bang minisztert, aki abban a pillanatban nagyon nem a „szerethető emberek” lista éllovasa volt. Sun Ah-t megrémítette a férfi erős hangja, és ellenséges hozzáállása a másik két politikushoz. Még ha nem is értett belőle semmit. Min Soo sosem volt olyan, mint az apja…

Otthon azonban Byung Hun és DaHee is várta a nővérén kívül. Nem volt meglepő, hogy egymásnál éjszakáztak, mégis csodálkozott.

- Csak úgy elrohantál!- vetette szemére Byeongari.

- Bementem apához. De képzeljétek!- fogta suttogóra hangját a szobában- Találkoztam egy fiúval…

- Milyen fiúval?- bújt azonnal közelebb Sun In, aki ráharapott minden ilyen témára.

- Kim bácsinak a rokona… Nagyon aranyos. Beszélgettem is vele. De nem tud tengerészcsomót kötni…- nevetett fel egy kicsit.

- Látom, máris mindent tudsz róla- morogta egy kicsit mérgesen a szobában tartózkodó fiú.

- Byeongari!- csapott a karjára- tényleg aranyos fiú. Hívtam, hogy játsszon velünk, de azt mondta, nem lehet…

- Nem is baj…- mosolygott a fiú.

- Hé! Nem értem, mi bajod…

- Mi baja lenne? Féltékeny…- kotyogta közbe a vidám képű DaHee.

- Ki a féltékeny? Felőlem azzal játszik HaeSal, akivel akar…

- Igenis fogok vele is játszani. Még puszit is kaptam tőle…

- Remek!- mérgelődött a már vörös fejű kisfiú. Nehéz lett volna bevallania, hogy igazából nem akarja, hogy az a lány más fiúkkal játsszon. Csak magának akarta. De nem volt abban a korban, hogy ezt magának be is vallotta volna- Akkor legyen ő a legjobb barátod…

- Ő is lesz. Te nem vagy többet az, ha nem fogadod el az új barátaimat. Menj el, Byung Hun!- erre mindenki nagyot nézett. Sosem hívta így a fiút. Csak Byeongari-nak.

A fiú szeme is elkerekedett.

- HaeSal, nem lehetsz ilyen gonosz!- nyafogta DaHee is.

- Ha nem fogadjátok el az új barátomat, akkor ezentúl nem barátkozok veletek.

- Nem is kell!

- Nem is, Byung Hun!- tört elő a lányból a hisztisebb énje, mire a két barátja sértetten kisietett az ajtón. Sun In azonnal mellette termett.

- Mi a baj, Sun Ah?- kérdezte. Azonnal megérezte, ha húga lelkét belül nagyon nyomta valami. És most ez a ma hallott veszekedés volt. Azonban a lány csak az ablakhoz ugrott, hogy lássa a két barátját távozni a házukból.

- Visszajönnek majd, igaz?- kérdezte kicsit elkámpicsorodva.

- Persze. Vissza fognak. Hisz szeret téged Byeongari…

- Én is őt. Hozzá fogok feleségül menni! De tényleg aranyos volt az a fiú is. Csak valami furcsa volt ma… apáék veszekedtek…

- Igen?- lepődött meg az idősebb lány, mire a fiatalabb bólintott. Sun In szorosan átkarolta a húgát, és erősen megszorongatta, ezzel próbálta elhitetni vele, hogy semmi baj nem lesz…. Semmi baj.

Aznap este azonban Sun Ah nem tudott aludni. Ráadásul hallott is valamilyen furcsa zajt az udvar és kapu felé, és ahogy kiszállva az ágyából kinézett az ablakon, egy kocsit látott a házuk elé állni. Miért jött ez ide, hajnalban?

Egy férfit látott átvágni az udvarukon, és belépni a házba.

Majdnem felvisított, mikor egy kezet érzett a vállán. De hátrafordulva csak Sun In állt mögötte. A nővér a szája elé tette az ujját, és intett a húgának, hogy kövesse. Igen, ez volt a Yeon ikerpár. Igazi bajkeverők, ha az kellett.

Így hangtalanul leosontak a lépcsőn, míg meg nem látták, a kissé viharvert Kim elnököt, akit apjuk fogadott.

Halkan beszéltek, így közelebb csúsztak a beszélgetőkhöz.

- Sajnálom, hogy ilyen későn rontok be, de van valami, amit mindenképpen el szeretnék mondani…

- Menjünk be a dolgozószobámba- suttogta a lányok apja, így bevonultak a lenti szobába, ami nekik mindig tabu volt.

De ez nem nagyon érdekelte őket. Az ajtó elé kuporodtak, így hallották, miről van odabent szó. Nem volt jól hangszigetelve, de így sem értettek mindent jól.

- Nem hinném, hogy lesz több alkalmam erről beszélni…- jött ki az elnök hangja.

- Miért is?- az apa hangja fáradt volt és értetlen.

- Holnap valószínűleg merénylet áldozata leszek…

- Ezt meg hogyan…?

- Az ember megérzi az ilyesmit a testvérénél… Bang miniszter pedig a féltestvérem… tudom, ezt eddig nem mondtam el. Így tudok arról a kis csoportról is, aminek maga a vezetője, és a politikámat bírálja meg maguk között… Az északi politikámat. És bármennyire is árulásként élhető meg ez, hisz maga az én jobb kezem is egyben, mégis el kell, hogy tekintsek a dologtól.

- Én…

- Igen, tudom, hogy nem terveznek ellenem semmit… Mégis, az öcsém az, aki nagyon akaratos mostanában, és sok vitánk van. Ő az, aki annyira északot akarja pártolni. És mivel ma nyíltan ellentmondtam neki, ezt nem fogja hagyni. Kellenek neki a dokumentumok. Csak azzal sikerül bármit is elérnie… Tudja, neki a vérszerinti anyját elhurcolták az amerikaiak. Ezért akar ellenük fellépni. Sosem fog lejjebb adni a bosszúvágya. Egy ideig mellette álltam, de ez már túl sok. Tudom, hogy beépült maguk közé, én kértem erre régebben, ő a hatodik tagja annak a körnek. De már lassan túlnő a hatalma rajtam is. Én be akarom bizonyítani, hogy nem vagyok rossz ember… ezért… itt vannak a dokumentumok.

Valami koppant az asztalon.

- Miért adja ezt nekem?- kérdezte Yeon miniszter.

- Mert itt most nagyobb biztonságban van. Őrizze meg jól. Aki ezt birtokolja, azé az északi politika. Úgy érzem, hogy a két ország közötti kapcsolat most meg fog romlani, ha velem bármi rossz történik… Magára bízom most ezt… ha velem történik valami, ideiglenesen maga veszi át a kormányt, vigyáznia kell rá. Ígérje meg!

- Ígérem. De ne beszéljen ilyen felesleges dolgokat. miért történne bármi? Ha gyanakszik, akkor erősítse meg a testőrségét!

- Sajnos, van, ami nem elég. Kérem, tegye biztos helyre a dokumentumokat…

- Így lesz… Maga pedig vigyázzon magára. Hisz az ország első embere…

- Maga jó ember, Yeon Kwang Soo. Kérem, maradjon meg mindig ilyen…- majd elindult az ajtó felé. Sun In és Sun Ah összenéztek, és egyszerre iszkoltak a lépcső felé.

A szobájukba érve döbbenten néztek egymásra. Bár nem sok mindent értettek, a lényeget sikerült kihámozni. Bang bácsi nem jó ember.

Ezért Sun Ah gyorsan, suttogva elmesélte a nővérének minden egyes mondatot, amit hallott aznap az apja munkahelyén.

Így alakult, hogy a két lány ugyanannyira ismerte már a történetet. Mindketten tudták már mi történt azon az éjszakán.

Másnap csak azt hallották, hogy Kim bácsi autóbalesetet szenvedett, és meghalt. Az apjukra szállt az ország irányításának terhe egy időre, míg új elnököt nem választottak.

Így alig látták az apjukat. Nem is nagyon mozdultak ki a házból, és a barátaik sem mentek el hozzájuk. Pedig Sun Ah-nak nagyon hiányzott, hogy valakik eltereljék a figyelmet a fejében örvénylő gondolatokról. És Sun In is hasonlóképpen érzett. És gyakran vigasztalta húgát is, aki olyan csúnyán elküldte a barátait. Akik azóta nem jelentkeztek.

A következő hét közepén jelent meg a házban Bang miniszter. A két lány azonnal megfeszült, és mikor az apjuk elküldte őket kissé idegesen a szobájukba, akkor sem voltak hajlandók elvonulni… a jól bevált hallgatózás inkább a kedvükre volt.

- Tudom, hogy maga volt… el fogom mondani a többieknek is. Eddig nyomoztattam a dolog után, de elég egyértelmű. Maga a dokumentumokat keresi. De higgye el, azok biztos kezekben vannak. Sosem lesznek a magáé…- jött ki az ajtó mögül apjuk hangja.

- Yeon alelnök… Azt hiszi, hogy győzhet ellenem? A kapcsolataim ellen?

- Senki nem támogat egy gyilkost. Egy testvérgyilkost, jobb, ha mielőbb belátja.

- Van, amiért áldozni kell!

- Maga teljesen megőrült… még ma elmegyek a vidéki gyűlésre, és mindent bejelentek. Ne higgye, hogy sokáig szabadon nem maradhat… Nem kenheti az egészet a bátyára. Kim Myung Dae is mindent meg fog tudni az apjáról, nem fogja kimosni az agyát.

- Azt majd meglátjuk… Nem ér véget ez a játék, míg valaki meg nem bűnhődik…- majd az ajtó felé sietett, nekik meg már nem nagyon volt idejük eliszkolni, épp csak hátrébb lépni pár lépést, és levetni magukat a nappali kanapéjába.

A miniszter döbbenten nézett rájuk, hogy ott vannak, de nem tudhatta, hogy hallottak mindent, így elvigyorodott.

- A te hibád!- mondta ijesztően fennhangon. De ők tudták, hogy ez nem nekik szól, hanem az irodában maradt apának- Ez is a te hibád lesz. Pedig milyen szép kislányok…- majd elsietett mellettük, és kisietett.

Az ablakhoz sietett a két lány, és meglátták, hogy Bang miniszter egy kocsihoz siet, ami mellett egy férfi áll. Már látták párszor az elnökkel, és tudták, hogy ő is valamilyen igazgató. Kim igazgató. Merev rideg arca mindkét lány retinájába belevésődött, és összekapcsolta egy vészjelzővel, amit még egy emlékezetkiesés sem törölt volna ki.

De nem volt már több idő…

Az apjuk azonnal kocsiba ültette őket, de útközben kapott egy hívást az öccsétől. Aki bizonyos dokumentumokat ígért neki. Bosszankodja, de beleegyezett, hogy úgy megy, hogy időközben megáll annál a kávézónál, ahol várja Yeon igazgató.

Az apjuk nem szeretett annyira az öccséről beszélni. Nem voltak túl jó kapcsolatban.

- Szállj ki a kocsiból, kérlek!- fordult ekkor az anya Sun In-hez. Azt akarta, hogy ő hozza el a papírokat a kávézóból, ahol a nagybátyjuk várta.

- Nem akarok!- a nyafogó hang erőtlen volt, mint aki most kelt fel az alvásból. Ráadásul zuhogott az eső.

- Kérlek, gyorsan ott vagy. Vagy… menjetek mindketten.

- Én ugyan ki nem szállok… én vagyok az idősebb.

- Miért mindig a legkisebbnek kell?

- Aki elmegy, az addig megkapja a nyakláncomat!- ajánlotta fel az anya!

- Jó, rendben, megyek én!- csapott le rá az egyik kislány mosolyogva.

- De vigyázz rá, mint a szemed fényére! Addig átállunk a kocsival a park másik felére, oda gyere!- tette a lány nyakába a visszafelé járó órát, és azzal a kislány már futott is a kávézó felé, ahol azonnal meglátta Yeon bácsit.

- Bácsikám! engem küldtek a papírért…- mosolygott.

- Te melyikük vagy?- látszott a bácsin, hogy nem tudja eldönteni, melyik iker, így a lány elmondta neki a nevét.

- Értem. Nekem mindenképpen beszélnem kell az apáddal. Kérlek, vezess oda hozzá! Kérlek!- simította meg a lány arcát- Apád veszélyben lehet. Nagyon is.

- Menjünk…- lehelte a lány megijedve, majd kézen fogta a nagybátyját, és húzta maga után az esőbe. Látta a kocsijukat bekanyarodni pont a parton. Elmosolyodott a látványra, de a következő pillanatban egy másik kocsi csapódott be a családjuk autójába, mire az a víz felé repült, majd egy hatalmasat robbant, és elnyelték a víz hullámai.

Ekkor nem számított már semmi. Az eső. A nyaklánc. Semmi. Egy hatalmasat sikított a kislány, és azonnal a kocsi felé akart rohanni, könnyei az arcát árasztották. Furcsán üresnek érezte magát, mintha két téglával szorították volna össze a fejét, és tüdejét. Egész testében remegett.

De nem bírt megmozdulni, mert nagybátyja lefogta.

- Nyugodj meg!- szorította erősen, de az ő hangja is túlságosan zaklatott volt, hogy azzal bárkit megnyugtatott volna. De ebben a pillanatban a kislány összeesett, és a fejében ezentúl már semmi más nem volt. Az újabb első emléke az orvosok voltak. Egy Los Angeles-i kórházban…

Egészen mostanáig…

Hát így történt… Ez félreértés volt… Egy rohadt félreértés. Ebben az egészben nem is Kim elnök volt a fenemód liberális, hanem Bang külügyminiszter. Nem is Lee külügyminiszter helyettestől származtak azok a szavak, amiktől eddig tartottam. Nem ő vágta hozzám, hogy az én hibám. Csak az én agyam őt állította be gonosznak, ezért kapcsoltam össze a kettőt. Nem. Bang miniszter mondta. Az apámnak. Hogy az ő hibájából fogunk mi is meghalni…

Az előttem álló férfi egy csaló. Mindenkit átvert… Hisz… hisz rákente a saját féltestvérére, hogy ő volt, aki túl messzire ment. Elhitette mindenkivel. Apámat, és a családomat, akik tudták, hogy mi az igazság, megölette. És mivel nem találta a dokumentumokat, ezért úgy tett, mintha semmiről nem tudna. Mintha ő lenne a legnagyobb hős abban, hogy kiderüljön, hogy pontosan ki is ölte meg a szüleimet és hogyan. Pedig a másik oldal besúgója volt.

A másik oldal pedig Kim igazgató és az elhunyt Kim elnök fia, Kim Myung Dae/Kim Jae Joong. Nekik is hazudott.

Az iskolatulajdonos felé is hazudnia kellett, méghozzá azt, hogy az elnökkel az én apám végzett. Hisz ő az apjáért akart bosszút állni. Ha tudta volna, hogy akit ő követ, az végzett vele… tönkretenné az egész tervet.

Nem tudhatta, hogy más beszélgetést is hallottam, ezért akarta, hogy visszajöjjenek az emlékeim. Ha tudta volna, hogy ezzel minden számítását felrúghatom…

Igen, tönkre kell tennem. És még mentenem kell a menthetőt. Ezt kellett tennem…

De hát a fekete hajú kisfiút nem vettem számításba… Kim Jong In… hogy a fenébe lehet Bang miniszter fia?

- Ji Min... az arcod…- nyúlt felém a fiú, mintha nem is hallotta volna az előző kiakadásomat.

- Ne!- léptem volna hátra, de megszédültem, így ő kapott utánam- Ne érj hozzám!- igyekeztem eltolni- Te nem lehetsz itt! A te anyád Szöul egyik egyetemének igazgatója, az apád pedig egy utazási iroda vezetője…- motyogtam- Hogy lehetnél Min Soo testvére?

- Csak féltestvérek vagyunk…- válaszolta egyenesen, mintha mi sem lenne természetesebb- Az édesanyánk más… másfél évvel C.A.P után születtem… De ezt eltitkoltuk, hisz nem vagyok túlságosan törvényes gyerek…

- És hogyan kerültél bele ebbe az egészbe?! Ezt nem hozzád való!- igyekeztem úgy, hogy csak ő hallja, és mögöttünk a felnőttek ne. Hisz… ő mégiscsak Jong In…

- Honnan tudnád? Sosem ismertél igazán…

Erre a rideg hangra kicsit hátrébb húzódtam. Valóban. Sosem ismertem meg igazán. Csak kialakítottam róla egy képet.

- Tőled tudták meg, hogy hallotta Sun Ah aznap este a beszélgetést. Hisz te is ott voltál. Innen tudták. Eddig ezen gondolkoztam, hogyan lehet, ha még az apám sem jött rá, de így egyszerű… De téves volt az az állítás, miszerint csak ő hallotta az elnököt, meg az apámat! Mert maga is ott volt!- mutattam vádlóan a miniszterre, akinek elkerekedett a szeme.

- Ezt te honnan…?

- Visszajöttek az emlékeim, ahogy várta… de rájöttem, hogy nem minden volt úgy, ahogy sejtettük. Tudom, hogy ki a hunyó… Mert emlékszem másra is. Nem csak arra az éjszakára…

- Melyik lány vagy?- megijedt. Hát persze. Ha akkor az derült volna ki, hogy Sun Ah vagyok, és nem Sun In, akkor azonnal végzett volna velem. Mert akkor félt volna attól, amit elmondhatok, ha az emlékeim visszatérnek… Ez az ember komolyan nem gondolt arra, hogy milyen kötelék van az ikrek között?

- Nem mindegy? Sun Ah mindent elmesélt Sun In-nek… Így bármelyik nevet mondhatnám, és az információim helyesek lennének…

- Boszorkány!- morogta a miniszter, mire csak elszélesedett a mosolyom, de nem tudtam sokáig tartani, mert a sérülések az arcomon nagyon is fájtak.

- Ebben a játékban már nincsen olyan, aki makulátlan lenne!- csóváltam a fejemet.

- Tudod… nem kellett volna ennek az egésznek így történnie…- a hangja ijesztő volt, a hideg rázott tőle, csakúgy, mint a tulajdonosától.

- Valóban nem… így örülnék, ha elengednének!

- Hidd el, jobb, ha itt maradsz. Van okunk rá.

- Nem hinném, hogy az ilyenre van értelmes magyarázat- válaszoltam kicsit ingerülten. Még egy ilyen helyzetben sem tudtam lakatot tenni a számra.

- Pedig neked éppen hogy meg kéne értened.

- Lehet, hogy hasonlóan szerencsétlen sorsúak vagyunk, de… ez nem ok arra, hogy valaki ennyire elveszítse az emberségét!

- Te még nem szenvedtél olyan sokat, mint én.

- Nem vagyunk összehasonlíthatóak!- ráztam a fejemet.

- Igaz… te értékes vagy. A válaszok a kérdéseinkre...- lépett közelebb, és lehajolt, hogy fejünk egy szintben legyen- Mind ott vannak benned. De te jól őrzöd őket, igaz?

Összeszorítottam a számat, és nem feleltem. Már megint itt tartottunk.

- Ki vagy te pontosan?- jött a következő kérdés.

Most is némaság vett körül.

- Nem szólalsz meg? Miért vagytok mindannyian egyformák? Mind ugyanolyan makacsok...

- Mert mi nem vagyunk elmebetegek!- vágtam vissza. Hisz ezt a szót használta a bátyja is.

- Elmebetegség? Melyik a betegesebb? Tudni, hogy az életünket feldúlták, de szemet hunyni felette, vagy bosszút állni? Melyik a betegesebb? Te melyiket teszed? Huh?- hajolt hozzám közelebb. A szeme a dühön kívül szomorú volt. Egy poklot megjárt ember szeme. De igaza volt. Nagyon is lenne okom bosszút állni mindenkin, aki tönkretette a családomat és a sírba küldte őket.

- Én… egyiket sem. Én visszaforgatom az időt… és mindent elrendezek.

- Hogyan forgathatnád vissza az időt? Ami volt, az volt. Nem változtathatsz rajta.

- Valóban nem. Viszont a múltról való ismeretet megváltoztathatom. Mert, ahogy mondta, az egyetlen, aki tudja, mi történt azon a napon valójában… én vagyok.

Erre pár másodperc néma csend vett minket körül. Tudta, hogy igazam van, nyilván azt méregette, hogy mennyi ebben a körben a szavahihetőségi arány.

- Azt mond meg, hogy hol vannak a dokumentumok!

- A dokumentumok, amiket a maga testvére adott személyesen az apámnak, hogy védje meg magától…? Mert tudta, hogy maga mire készül? Hogy megölje a saját testvérét! Azokra gondol?- tudtam, hogy el kell kezdenem leépíteni a védelmét, csak nem akartam a saját vesztembe rohanni. Most, hogy rájöttem az igazságra, túl akartam élni, hogy ezt el tudjam mondani másoknak is.

- Hogy miről beszélsz? Az apám miért…?- kezdte Kim Jae Joong, de a szavába vágtam.

- Nem az apám ölte meg az apádat. Hanem Bang miniszter…

- Mi értelme lett volna megölnöm a testvéremet?- látszott azonban Bang miniszteren, hogy megfeszül az álla. Most ő sem tudhatta pontosan, melyikük vagyok, és mennyit tudok. Ó, milyen édes ez a bizonytalanság…

- Hát az északi politika… Nem Kim elnök volt, aki erőltette volna az Amerika ellenes tevékenységeket, hanem maga!- köptem a szavakat- Maga, aki meg akarta szerezni a dokumentumokat! Maga, aki megölte ezért a testvérét! És maga hazudta a többieknek is, hogy Kim elnököt az én apám nyírta ki, miután végzett vele is… Maga az, aki ebben a játékban a legnagyobb csaló, és…!- nem tudtam folytatni, mert ebben a pillanatban egy fegyvert szegezett nekem, így elnémultam.

- Abbahagytad a rágalmazást…?

- Ha nem lenne igaz, csak nevetne rajta- mondtam halkan, de érthetően.

- Most mi az igazság!?- rúgott fel dühében egy széket Jae Joong. Végre sikerült megingatnom. Helyes. Már csak Kai-val kéne valamit kezdeni…

A fiú felé pislogtam, aki csak meredten bámult maga elé. Nyilván próbálta eldönteni, hogy mi lehet az igazság.

- Az igazság az, hogy a kisasszony semmit nem tud a dokumentumokról. Így ideje meghalnia!- oldotta ki a fegyvert.

- Nem!- szólalt meg ekkor Jong In- Azt ígérted, hogy nem lesz baja! És nem úgy néz ki, mint akihez hozzá sem értek. Így nem engedem, hogy megöld. Akkor meg kell ölnöd engem is!- lépett elém.

Erre még jobban tágra nyílt a szemem. Kai most megvéd engem? De hát… nem hazugság volt minden megnyilvánulása?

„Elvetted a fiam eszét.”

Nem Min Soo-ra gondolt. Hanem Kai-ra. Szóval Kai tényleg szeretne? Akkor Kai-t… ki tudnám használni? Elég labilisnak néz ki, legalábbis a gondolatai…

- Kai…- suttogtam, mire rám pillantott, és megfogta a kezemet.

- Apa, kérlek, adj egy kis időt neki. Ha tényleg visszatértek az emlékei, hagyni kell egy kis időt, hogy minden a helyére kerüljön. Adj egy pár óra pihenőt neki… utána beszélni fog… mindent elmondd, amit tudni akarsz! Talán összekevert valakivel, azért hordd itt össze mindenfélét. Kérlek, apám!- szinte könyörgött a szemeivel.

- Legyen!- sziszegte a férfi, de végig a tekintetemet tartotta fogságban. Nem tudta volna bántani ezek szerint a fiát, bár tombolt benne a pokol. Hisz ő tudta, hogy igaz volt minden szavam- Kapsz egy kis egérutat. Kaishi, vidd a helyére!- kiáltotta el magát.

- Én viszem!- húzta ki magát Jong In.

- Nem bízom olyanra, akinek érzései vannak felé.

- Már nincsenek érzéseim. Csak nem akarom, hogy több halál száradjon a lelkünkön!

- Ha nem érzel semmit iránta, akkor pofozd fel!- vigyorgott Kaishi gonoszan. Fájt mindenem, a fenének hiányzott egy újabb pofon. Félve néztem Jong In-ra, aki érzelemmentesen tekintett rám. Majd szinte nem is láttam, olyan gyorsan emelte a karját, és egy akkora pofont kevert le nekem, hogy ismét a földön kötöttem ki. Szememet csípték a könnyek, és legszívesebb elsüllyedtem volna a megaláztatástól. Hisz én bíztam benne. Szeretni akartam. Barátomnak fogadtam, és ezt teszi… Sosem éreztem magam még ennyire nyomorultul.

- Vigyed!- intett Bang miniszter, mire Kai karon ragadott, és már vonszolt is ki a teremből. Csak botladoztam utána, nem tudtam járni sem rendesen. Azonban nem a lépcső felé húzott, ahol a torony volt, hanem egy elhagyatottabb folyosó felé, és ott belökött egy ajtón. Komolyan, itt mindenkinek mániája a mosdóba zárás.

- Kai, engedj el…- motyogtam, de mikor szembe fordult velem, lazult a szorítása a csuklómon, majd egy mozdulattal magához húzott, és megölelt. Ledermedtem. Itt mindenki hasadt elméjű? Két másodperc múlva ellöktem magamtól, és dühösen oldalamhoz kaptam, amit megrugdostak- Hagyj békén!

- Ji Min… mi történt?

- Szerinted hogyan jöttek vissza az emlékeim?- horkantottam- Hogy voltál képes végig hazudni nekem?- néztem mélyen a szemébe.

- Nem tehetek róla… Ők a családom, melléjük kell állnom… És ez a pofon… bocsáss meg. Csak így maradhattunk kettesben.

Felhorkantottam.

- Az apád hazudott neked. Nem igaz, hogy az apám ölte meg Kim elnököt. Ő volt. Emlékszem rá!- kezdtem el remegni.

- Meg mernél esküdni rá?- nézett rám gyanakvóan. Nyilván nem tudta eldönteni, hogy minek higgyen. Nekem, vagy azoknak, akik eddig tömték a fejét.

- Igen, Kai! Lehet, hogy az apád, de…

- Sosem foglalkozott velem igazából, csak a „bosszújához” kellettem. De ne hidd, hogy hamis minden érzésem. Én tényleg szeretlek!- nyúlt ismét felém könyörgően, de elhúzódtam- Megnyugodhatsz- sóhajtott- C.A.P semmiről nem tud… fogalma sincs sem az apjáról, se rólam. Ő még jóhiszeműen arra gondol abban, hogy itt a gyerekeket ölik csak…

Valamiért kicsit megkönnyebbültem, hogy csak Kai-val kell elszámolnom, és Sapó semmit nem tud.

- Hogy tudtad majdnem megölni Byung Hun-t?

- Igaz… téged csak ő érdekel… pont ezért akartam, hogy ne legyen már a színen…- fújtatott.

- Hogy mi?

- Igen… ő senki szemét nem zavarta éppen… De miattad akartam, hogy ne legyen útban. De nem halt meg. Féltem, hogy rájött, én voltam, ezért küldtem rá a kórházban Kaishi-t…

- Te tényleg megőrültél…- hátráltam a hideg csempéig. Ez nem az a fiú volt, akit eddig ismertem. Ez nem az a Kim Jong In!

- Nem, Ji Min… szükségem van rád! És hiszek neked… ha az apám tényleg gyilkos, bűnhődnie kell. Szökjünk meg innen. Csak mi ketten, jó? Hívjuk a rendőrséget!- olyan nagy szemekkel nézett rám, mint akinek tényleg csak én számítok. És ez nagyon ijesztő volt.

Mindaz, ami történt… Nem éreztem úgy, hogy jöhetne még ennél is nagyobb csapás. Így tettem egy lépést felé, a kapucnija megkötője felé nyúltam, és könnyeimen keresztül felmutattam.

- Jól figyelj, Jong In…- suttogtam, mire meglepődött, és a kezemre pillantott. Pár ügyes mozdulattal hurkot kötöttem, és meghúztam- Így kell tengerészcsomót kötni…

- Te…- nyílt nagyra a szeme.

- Remélem nem vártál sokáig egy lányra 10 éve…- motyogtam.

- Te Sun Ah vagy?- döbbent meg.

- Számít valamit, ki vagyok?- néztem mélyen a szemembe, mire közelebb lépett, és arcomra simította a kezét.

- Te jó ég… az nem lehet…- suttogta hitetlenül felnevetve, majd a számra pillantott- Egyszer meg akarlak csókolni, úgy, hogy te is viszonozd. Tedd meg, és kijuttatlak innen! Könyörgöm…- szeme tényleg esdeklő volt. Mintha neki ez jelentette volna a megváltást. Olyan volt, mint egy gyerek, aki az anyukája szoknyájába kapaszkodik… De nem nagyon hagyott lehetőséget a gondolkozásra, mert máris a számra hajolt, és rá tapadt. Fájt az arcom, és szám a sok ütéstől, ezért el akartam tolni, de csak szorosabban húzott magához. Mint egy rongybaba, hagytam, hadd tegyen meg mindent, amit akar.

- Csak egyszer viszonozd!- suttogta a számra, mire előtörtek a könnyeim. Ha viszonzom, hamarabb vége lesz! Így fáradtan, fájdalmasan résnyire nyitottam a számat, és hagytam, hogy még szenvedélyesebbre váltson. Igyekeztem viszonozni, de közel sem ő volt az, akit szerettem. Így nem tudtam egy pillanatát komolyan venni.

Egyáltalán nem esett jól a csókja… nem éreztem magam biztonságban mellette, mint azt régen hittem.

Valami zajt hallottam, és megrémültem, hogy valaki vissza akar rángatni, és végre valahára kinyírni, hisz Kai is megkapta tőlem, amit akart, de csak egy hangos puffanást hallottam, és éreztem, hogy Kai teste elernyed, és ahogy erősen tart, úgy engem is magával húzott a földre. Mi a fene…?

Már semmit nem értettem, mert az én fejem is kóválygott.

Fel akartam sikítani, hátha úgy könnyebben hívok segítséget, de ebben a pillanatban valaki tenyerével tapasztotta be a számat, és szorosan mellkasához húzott, hogy mozdulni sem tudtam. Bele akartam harapni a tenyerébe, de ebben a pillanatban megfordított, hogy szemben legyek vele, és mikor a szemünk találkozott, azonnal elernyedtem.

Az ellenállásom abbamaradt. Leejtettem a kezemet, és csak bámultam rá. Nem. Ő nincs itt. Honnan tudná, hogy hol vagyok? Csak képzelődök… Talán már haldoklok? Ő is az én arcomat vizsgálta. Az arcom összes négyzetmilliméterét.

- Esküszöm, hogy nem találkoztam még soha olyan önfejű, idióta, beképzelt, hülye ribanccal, mint te…- mondta alig hallhatóan.

Eddig bírtam. Eddig, mert míg egyedül voltam, erősnek kellett lennem. Nem adhattam fel. De most, hogy a teher egy része átszállt a fiúra, egyszerűen eltört a mécses, és néma, remegős zokogás tört rám.

- Mégsem volt olyan jó ötlet egyedül nekiállni hősködni, igaz, Jimmy?!- húzta a száját gúnyos, ugyanakkor szomorú mosolyra- Láttad, hogy nézel ki? Nincs egy tiszta, sebmentes hely az arcodon… Mégis, komolyan azt hitted, hogy majd Kai segít neked kijutni?- mutatott az ájult fiúra. Fogalmam sincs, mivel ütötte le, és hogyan jött be az épületbe, aztán hogyan talált meg. De tényleg itt volt. És szórta rám a szokásos szidalmait.

Ez tényleg ő volt…

- Esküszöm, csak azért jöttem ide, hogy megmentselek, és ha kijuttattalak, én nyírjalak ki…

- Byeongari…- suttogtam a szavába vágva, és a fejemet a mellkasára ejtettem, mire elnémult.

- Te…- motyogta döbbenten, mire szorosan átöleltem a derekát. Ő is lassan felemelte a karját, és óvatosan végigszántott vele a hátamon, és a hajamon. Beleborzongtam…
Nem akartam most még több drámát abból, hogy ki is vagyok igazából, vagy ki nem vagyok. Nem számított. Csak az számított, hogy eljött értem… értem, nem egy tíz évvel ezelőtt élt kislányért.