+1 fejezet

/Szóval itt van amit ígértem. Bevallom, mikor a legutóbbi hozzászólásokban valakik azt írták, hogy várják az OVA-t, akkor előbb gondoltam volna Országos Vadállományvédelmi Alapítványra, mint az igazi jelentésére, mint az később kiderült, egy animés barátnőm volt olyan kedves felvilágosítani :'D Hát na, nem mozgok ilyen körökben :) Na nem is tartalak fel titeket, jó.... szórakozást :') Az új szereplő meg csakis egy ember kedvéért van, remélem értékeli majd/

Ahogy az új történet kezdődött

- Az istenért nem tértünk be ahhoz a benzinkúthoz!

- Lee Jae Hwan!- fordultam a kocsiban mellettem ülő fiú felé- A te szádat az előbb komolyan elhagyta valami olyasmi, ami nagyon hajaz a szitkozódásra?- nyúlt meg az arcom- Talán van egy pezsgő a csomagtartóba, kibontsuk?

- Csak foglalkozz a problémával- morgott.

- A probléma…- ütöttem a kormánykerékre- Orvosolhatatlan. Szóval jobb lesz, ha most kiszállunk a kocsiból, és gyalog folytatjuk…- bólogattam a magam meggyőzésére is.

- Hallgatnom kellett volna az első megérzésemre veled kapcsolatban.

- És mégis, mi volt az?

- Hogy ez a csaj kész csődtömeg!- sóhajtott fel, majd elvigyorodott- De a legcukibb csődtömeg- borzolt bele a hajamba, de elcsaptam szinte azonnal a kezét.

- Mindjárt elhányom magam!- fogattam a szemem direkt túljátszva- Na induljunk, vagy nem érünk oda soha az életben…- majd kipattantam az erdei útra, bezártam az üres tankkal rendelkező kocsit, amit még a reptéren béreltem, és nem túl sok benzin volt benne, majd beszívtam a levegőt.

- Furcsa, nem igaz?- mosolygott.

- Mi?- néztem rá furán.

- Gyerekkorod óta nem voltál idehaza, ugye?- biccentette félre a fejét legjobb barátom.

- Igaz- mosolyodtam el kényszeredetten- Nem is emlékszek már rá. El sem hiszem, hogy tényleg visszajöttem. Ilyen öreg fejjel teljesen más…

- Csak 22 vagy. Mégis, mitől szenvedsz?

- Csak mert te idősebb vagy egy kicsit nálam, nem kell lenézni az én koromat! Na indulás!- indítványoztam, és elindultam a kocsiúton felfelé. Ismerős volt, mégis, mintha most láttam volna először.

Vagy öt percet haladhattunk, mikor a fiú lihegését hallottam a hátam mögül.

- Jim, álljunk meg, nem bírom, pihenni akarok!- nyafogta kicsit.

- A Sorbonne-on nem tanítottak meg hegyet mászni, vagy mi?

- Eddig azt hittem, ugyanazokra az órákra jártunk. Megnézhetjük a diplománkban… Biztos lesznek ott számodra is meglepő dolgok…- nézett rám kicsit szúrósan, mire felnevettem. Igen, a fiúval Franciaországban hozott össze a sors. Egy csoportban tanultunk a hírneves egyetemen, ahol végül új életemet kezdtem.

Kezdetben magamba voltam zuhanva, senki felé nem mertem nyitni, mert féltem, hogy még a végén kiderül róluk, hogy titokban egyéb első szerelmeim, és családi ellenségeim… Ha egyszer megtörtént, miért ne lehetett volna még egyszer? Sokáig hordoztam magamban a tüskéimet. De egyedül voltam. Hajamat, hogy senki ne ismerjen meg, vállig érőre vágattam, és vörösre festettem. Szemezgettem a plasztikai sebészettel is, de végül elvetettem az ötletet. Arrafelé senki nem ismert rám, senki nem tudott rólam, hogy ki lehettem. Eltűnhettem a nyilvánosság elől. Senki nem volt rám kíváncsi. És én sem voltam senkire… Bár párszor majdnem felhívtam a nagybátyámat… végül nem tettem meg.

Ekkor futottam bele Ken-be, koreai nevén Lee Jae Hwan-ba, aki szerintem azonnal missziójának tűzte ki, hogy mosolyt varázsoljon a jégkirálynő – alias én- arcára.

Beletelt neki egy kicsi időbe, de a fenébe is, olyan kitartó volt, hogy sikerült neki, így a második évre már szinte elválaszthatatlan barátok lettünk, és tényleg ismertük egymás gondolatait. Nem emlékeztetett egyik régi barátomra sem, így még csak nem is fájt.

Persze néha eltűnődtem, hogy mi van a régi életem résztvevőivel, de… leszorítottam őket jó mélyre, és nem akartam rájuk gondolni, még ha ez nem is sikerült mindig. Sőt, elég sokszor megjelentek álmaimban. De ilyenkor csak megráztam a fejemet, és léptem tovább, mígnem majdnem teljesen eltűntek.

Képes voltam továbblépni, egy új ember lettem.

És hálás voltam ezért Ken-nek, az örök optimista, a kis mosolygó, bolondgombának.

Aki beleegyezett, hogy elkísér Dél-Koreába, mikor kellőnek éreztem az időt, egy kis idővel az első diplománk kézhez kapása után.

Igen, csak 22 voltam még, ő meg 23, de teljesen úgy éreztem, hogy minden, ami itt történt, az csak egy kisgyerek felnőtté válásához szükséges lépések voltak.

És tudtam, hogy bölcs döntést hoztam azzal, hogy akkor eljöttem. Nem bántam, ha volt is olyan, ami hiányzott azóta is.

Most tél vége volt, a föld egy kicsit nedves volt, a sok elolvadt hó után, nem voltak a fán még levelek, de a levegőn néha érezni lehetett, hogy már tényleg készülődik a háttérben a tavasz. Néhol pocsolyákat kellett kerülgetni, de igyekeztem tisztán tartani a cipőmet.

Kényelmes volt, mégis igyekeztem ma csinosan felöltözni. Ma fontos volt az első benyomás. Kicsit izgultam is. Már a fejemben egy csomószor eljátszottam, hogy mit fogok mondani.

- Ne izguljál már, mindenkit leveszel a lábáról, csak mosolyogj rá. Biztos, hogy belemegy az üzletbe. Hisz amit ajánlasz… az nagyon is előnyös…- bólogatott, átkarolva a vállamat, ezzel rám nehezedve, nekem megnehezítve a kaptatót felfelé.

- Tudom, de…- ebben a pillanatban elállt a szavam, mert belebotlottunk egy szakadozott sárga szalagba, ami egy kerítésre lehetett egykor ragasztva. Mögötte meg…

- Komolyan emiatt a romhalmaz miatt jöttünk idáig?- nézett nagyot Ken is mellettem, előre is mutatva.

- A fele megvan…- morogtam az egykori épületet szemlélve. Nem látszott túl jól a kerítéstől, de nekem az elmémbe volt vésve a romokban heverő, és néhol még lángokban is álló épület. Ez volt az, amit sosem tudtam volna elfelejteni.

- Minek kell ez neked? Ennél jobbat is építtethetsz!- nézett rám- Lehet, hogy ebbe kár az energia és a pénz…

- Ezt már megbeszéltük! Történjen akármi, meg fogom venni ezt az épületet, és felújíttatom!

- Úgy hallottam, el van átkozva. Ebben az iskolában négy vagy öt éve, nem is tudom, furcsa dolgok történtek. Itt halt meg egy lány. Meg előtte még pár gyerek. Talán te ne tudod, nem éltél itt, mondjuk én sem, de… biztos, hogy kell ez nekünk?

- Nekem kell. Hogy neked, arról honnan tudjak?- vontam fel a szemöldökömet.

- De Jim…- ez volt a bevett elnevezés, amit rám aggatott- Van valami konkrét ok, amiért a Saint Germain kastélyt akarod megvenni?

- Just for fun!- vontam vállat- És már elhatároztam, kell nekem. Szerinted mi másért beszéltem volna meg a dolgot az ingatlanközvetítővel. Most lehet, hogy állami kézen van, de… Ne sokáig. Mert most megveszem.

- Nem tudom, hogy mit kezdesz vele majd!

- Elmondtam. Akkor, amikor megkérdezted, hogy mi a tervem az életben. Talán akkor beszéltünk… harmadszor az életben.

- Te nem tudsz elvezetni egy iskolát, annyi szent!

- Honnan veszed? Megvan a képzettségem!- vágtam vissza.

- De a tapasztalatod nem!- rázta a fejét.

- Azt majd meglátjuk. Az én iskolám amúgy sem elit iskola lesz. Egy árvaház…

- Tudom, hogy most nagyon jótékonykodni akarsz, és ezt támogatom is…. okés! Feladom. Ellened nem indulok csatába!

- Helyes!- mosolyodtam el, és elővettem a kis papírkámat, amire felírtam, hogy milyen érveket kell felhoznom az ingatlan közvetítőnek, akinek nem is olyan sokára meg kellett érkeznie, hisz itt beszéltünk találkozót.

- Te jó ég, az egy farkas?- visított mellettem Ken, mikor reccsent egy ág, mire ugrottam egyet, és kiejtettem a papírt a kezemből, amit a feltámadó szél elfújt.

- A fenébe, Jae Hwan, normális vagy? Itt nem élnek farkasok!- majd a papír után néztem, ami már a kerítés mögé került- Hozd vissza!

- Én nem! Tilos átmászni, itt a felirat!

- Te és ez a francos szabálytisztelésed! Nem semmi!- majd a kezébe nyomtam a kistáskámat, és felnéztem a fakerítésre. Másfél méteres volt csak, és meg lepetett támasztani rajta a lábamat, így megkapaszkodtam, felhúzódzkodtam, és igyekeztem a tetején mászni, átlendítve a lábamat, de ebben a pillanatban kocsi fékezés zaját hallottam. Ahogy a fejemet odakaptam, úgy vesztettem el az egyensúlyomat, és csak azt éreztem, hogy újra a földön kötök ki, hogy a fenékcsontom bánta a leginkább. Csoda, hogy nem reccsent bele.

RIP szép ruha és cipő… ennyit a jó benyomásról. Kellett a francnak az a papír- túrtam bele frusztráltan a hajamba, ezzel azt is széttúrva… pedig ügyeltem arra is, hogy nézzen ki valahogy.

- Kisasszony, jól van?- kérdezte angolul a férfi, akinek a lábát meg is láttam közeledni. És ebben a szintben két autót láttam meg egymás mellett. Minek ide két ember?

Jae Hwan sem nagyon segített ki, mert épp azzal volt elfoglalva, hogy ne fulladjon meg a röhögéstől, amit szerencsétlenkedésem kiváltott.

- Na, hol az európai liba, aki még szintén pályázik az épületre?- hallottam meg ekkor egy másik hangot, kicsit ingerültebbet az előzőnél, koreai nyelven- Ez a kupac a földön?

Ez meg mégis mit képzel?

- Koreai vagyok, és nem egy madárfaj!- pattantam fel ingerülten, de közben inkább az outfitem rendezésével foglalkoztam. A világos nadrágom tiszta kosz lett. Még jó, hogy nem egy pocsolyába pottyantam.

- Azt hittem, nem hazai a kisasszony, hisz angolul kommunikáltunk!- nevetett az ingatlanos, mire dühösen megforgattam a szememet, fenekemet porolva.

- Ó, egy levél- lépett mellém a barátom, és a hajamat kezdte el piszkálni.

- Ó, egy szerelmespár!- mondta az előbbi gúnyos hang- Biztos romantikus üdülőközpontot akarnak nyitni, én nem hagynám ezt nekik…

- Na jó, elég volt!- állt elém Ken- Nem egy liba, hanem egy értelmes, Sorbonne-on tanult koreai hölgy, és nem üdülőközpontot akar, hanem egy árvaházat, és…- ebben a pillanatban a vállára tettem a kezét, és mellé léptem.

- Sajnálom, hogy nem tudtam emiatt a jelenet miatt bemutatkozni, akadt egy kis problémánk a kocsival is, lerobbant- néztem az ingatlanos arcára, nyugalmat erőltetve magamra, felmérve, hogy kicsit olyan, mint egy jól lakott napközis- Csak egy fontos papíromat elfújt a szél, amúgy nem akartam volna engedély nélkül felmászni és… és… és…- nem tudtam folytatni, mert azt hittem azon nyomban elájulok. Mert megláttam, hogy ki áll a férfi mögött. És komolyan azt hittem, hogy képzelődök. Nem, az nem lehet… Ez nem lehet ő… Nem ismertem fel volna a hangját? Igaz, azóta mennyi dolog történt. Megváltozott egy kicsit… férfiasabb lett. Hisz eltelt pár év, te jó ég! És megint szőke…

Látszólag őt is meglepte, hogy engem lát, mert a szeme majd kiesett a helyéről. Én meg egyre jobban szorítottam Ken karját. Nem, ez nem lehet! Csak egy délibáb!

- Ó, igen, elfelejtettem említeni, hogy van még egy érdeklődő is az épületre…- nevetett az ingatlanos.

- Jim, mi a baj, talán ismered?- simított kezemre a mellettem álló fiú, mikor látta, hogy még mindig a szőke hajú férfit bámulom.

- Nem, nem ismerem…- motyogtam, de közben a rosszullét kerülgetett. Olyan szépen indult ez a nap!

- Valóban nem találkoztunk még…- mondta a fiatal férfi is ráfintorogva Jae Hwan engem simító karjára, majd a kezét nyújtotta felém, koreai szokásokkal ellentétben kézfogásra- A nevem… Lee Byung Hun.

Lassan felé nyújtottam a karomat, és mikor hozzáértem, úgy éreztem, hogy ezerfelé robbanok. Valahogy így kezdődött az egész történetünk. Csak akkor a kézfogás helyett a földre rántottam. Most már felnőttesebben kell viselkednem.

- Yoo Ji Min…- motyogtam.

- Nagyon örvendek… Vagyis annyira mégsem. Nem örülök, hogy konkurenciám akadt…

- Én úgy tudtam, hogy eddig nem érdeklődött senki az épület után. Ezért én sem számítottam ilyesmire…

- Nekem is furcsa is volt, hogy egyszerre két oldal is érdeklődik az épület után. De nézzék meg. Aztán majd döntenek- csapta össze a kezét az ingatlanközvetítő.

- Ha a pénz számít, akkor…- kezdtem volna.

- Nem csak az… illeszkednie kell a felújítási tervnek az ország imázsához és a környezethez. Valóban egy árvaházat akarnak csinálni?- nézett felém a középkorú férfi, mire meg bólintottam- Maga meg egy ingyenes középiskolát?- nézett a másik érdeklődőre.

- Igen- fordította el a fejét a fiú is.

- Milyen jótékony társaság! Na induljunk… mindjárt keresem a kulcsot…- majd elkezdett kotorászni a táskájában, előre sietve.

- Minden rendben?- simította meg a karomat Jae Hwan aggodalmasan- Nagyon sápadt vagy.

- Semmi baj, Ken, csak…

- Ken?- nevetett mellettünk kicsit gúnyosan a szőke férfi… Byung Hun- Te meg Barbie?

- Na idefigyeljen, maga…!- estem volna neki, mire mélyen a szemembe nézett és belém akadt a szó. Milyen rég volt, hogy ezekbe a szemekbe néztem. Tényleg olyan, mintha semmi nem történt volna kettőnk között. Ő tényleg úgy tesz, mintha most találkoztunk volna először, ahogy kértem azt tőle… Byung Hun-ként mutatkozott be. Hát elengedte Sun Ah-t teljesen, nem fáj neki ez a név. Nyilván nincs már L.Joe sem… egy teljesen más ember. És az ujján…- Maga házas?- bukott ki a kérdés belőlem, ahogy megláttam a karikagyűrűt.

- Mi köze hozzá?- lett feszült, és a háta mögé dugta a kezét.

Ökölbe szorítottam az ujjaimat. Mit képzeltél, Yoo Ji Min? Hogy emlékezik rád, egy gimis szerelemre? Egy első szerelemre. Örülj neki, hogy elfelejtett! Ne siránkozz, hiába néz klasszisokkal jobban, mint arra emlékeztél.

Nem mintha nem lettek volna nekem is párkapcsolataim ezalatt az idő alatt. És nem csak a szájrapusziig jutottunk. Nem kellene ennyire… féltékenynek lennem. Nem, nem vagyok féltékeny. Ez egy seggfej hapsi, aki a múltban is ugyanilyen volt. Egy percet sem érdemel az időmből.

Koncentrálj! Ő csak egy akadály, amit le kell győznöd, hogy megvalósíthasd az álmodat… de valahogy elbizonytalanodtam, hogy alig értem vissza, máris megtalált a múltam. Vajon véletlen? Vagy a sors már megint szórakozik?

- Igaz, nem az én dolgom, bocsásson meg!- néztem el egy másik irányba.

- Csak menyasszony!- bökte ki, mintegy kényszeredetten, kicsit magyarázkodva.

Nem tudom, ez miért töltött el egy kis megkönnyebbüléssel, ugyanakkor miért fájt. Olyan hülye vagy, Ji Min… Ne ess kétszer ugyanabba a hibába. Már túltetted magad rajta. És ő is rajtad. Mégis, miért van mindkettőtök szája szélén egy alig látható kihívó mosoly?

Nem, az nem lehet…

- Majd megengedem, hogy kibéreljék a kastélyomat, az esküvőre!- vontam vállat, és élveztem, hogy ilyen lazára sikerült ez a mondat.

- Ez aranyos. De ez a kastély az enyém lesz!

- Öhm, Jim, nem akarunk menni, az ajtót kinyitották!- vakarta a tarkóját mellettem Jae Hwan, nem értve a neki ismeretlen férfivel történő szempárbajomat, de én nem vettem le róla a szememet.

- De, megyünk…- mondtam, és elindultam volna a fiú után, aki lelkesen törte az utat át, a már nyitott kapun, ha nem ragadta volna meg a karomat a szőke férfi… Még mindig furcsa volt rá egy huszonéves, te jó ég, huszonhárom éves férfiként gondolni, és nem egy éppen felnőtté vált fiúra. Ahogy én sem voltam már egy kislány, akit ráncigálhatott.

Ezért elég hideg tekintettel néztem vissza rá.

- Véget értek a rémálmok, Jimmy?- suttogta, hogy senki ne hallja.

- Maga meg miről beszél, főleg ilyen közvetlen hangnemben?- húztam fel az orrom, hiába akartam rázúdítani a kérdéseimet. Hogy mi van Sapóval és Suzy-val, hogy mi van Jessie-vel. És a többiek? Henry-t látta azóta? Ismerem a menyasszonyát? De nem tehettem. Akkor felszakadt volna a seb, legalább palástolnom kellett, hogy nem jelent semmit.

- Ugye tudod, hogy ez a hely a múlt…?- nézett mélyen a szemembe.

- Mától a jövő… Mi lenne, ha tisztességesen játszanánk ezt le?

- Tisztességesen?- nevetett fel- Tudunk mi olyat?

- Hát… még csak most ismertük meg egymást. Szóval ez egy megválaszolatlan kérdés… még- húztam számat én is félmosolyra. De csak addig, míg meg nem rántotta a kezemet, és így neki nem estem szinte a mellkasának. Olyan közelről néztünk farkasszemet, hogy éreztem a leheletét.

- Fognak még meglepetések érni, kislány, annyit elárulhatok…- vigyorgott továbbra is, majd eleresztett, gyorsan megpördült, és ő is besétált a nyitott kapunk, a romok felé, amiből a jövőt akartam megépíteni. Ahogy ő is. De kettőnk jövője vajon épülhet egyazon talajon?

- Azt kötve hiszem… Lee Byung Hun…- suttogtam a hátát nézve. Már megint.

Nem, drágaság, ezúttal nem te fogsz győzni. Most én fogok!- gyorsan utána siettem, és felzárkóztam. Csak egy horkantással vette tudomásul, hogy most nem mögötte haladok, hanem mellette.

Az hogy ismét belé szaladtam… az ég ajándéka? Az ég büntetése? Az ég megpróbáltatása?

Fogalmam sem volt, de kíváncsi voltam. Jobban, mint kellett volna.

Hát akkor játsszuk le!

VÉGE (?) 

Lehet, hogy magyarázattal tartozom... szóóóval, először is nem ezt terveztem a végére amikor elkezdtem írni, de valahogy mégis ez lett belőle, amit nem bánok.

A közepefele ennek a történetnek kicsit csalódott voltam, mert nem ilyet akartam írni, és nem is tudtam, mit kéne végül kihozzak belőle, de a végefelé visszanyertem a kedvemet. De még akkor megfogadtam, hogy nem írok soha többet fanficit, mert a szereplők nagy része valós, és bárkit ezekből kinyírni, vagy egyéb dolgokat tenni, nekem kicsit olyan vudus dolognak tűnik - lincseljetek meg, ha nem- nekem nem ment teljesen elvonatkoztatni a valós személyiségüktől... persze, tudom, erről szól egy fici. Azért írtam, mert kíváncsi voltam, milyen érzés. Amúgy jó volt, igazán élveztem, de jobban szeretek mégis saját szereplőkkel írni akármit is. 
Ennek ellenére... nagy valószínűséggel, és nem azonnal, de fogok írni ennek.... *dobpergés*
Egy második évadot. 
És nem, nem úgy mint a GP-nek, hogy sehogy. A GP-vel az volt a baj, hogy ott eléggé elvarrtam (szerintem) a szálakat, és hiába van a folytatáshoz ötletem, lehet, hogy elrontanám (biztos). Ezt meg jobban elrontani nem lehet :'D úgy értem vannak kiaknázatlan lehetőségek a történetben, és már egy komplett történet van a fejemben, de nem fogom azonnal elkezdeni, mert most ki mell menekülnöm egy kicsit ebből a történetből egy másikba, nehogy túlságosan elegem legyen a szereplőkből, és most bárkivel megtehessek bármit.

Igazából a következő hosszú történetem rendhagyó lesz, és igazából azt akartam megírni ehelyett. Tavaly ilyenkor írtam meg az első fejezetét és csináltam blogot is hozzá. De végül nem mertem elkezdeni, mert a tudásom is hiányos volt hozzá. Tudjátok, vagy nem tudjátok, szeretek utána nézni a dolgoknak, hogy akkor hogyan is van pontosan. 

De már kellően eleget tanultam a témáról talán, hogy nem hülyeséget fogok leírni :)

Ezek után már szerintem mindenki hülyének néz, hogy miről is akarok én írni... Nos, ha érdekel titeket egy olyan történet, ami szintén koreai témájú, de szintén kitalált szereplőkkel, mint a GP (felőlem akár létező személyt is képzelhettek bele, de én nem nevesítek idolokkal ezúttal), akkor nézzetek be oda is, feltettem az első részt.

 Kékszemű

Sokat gondolkoztam, hogy a téma drámaibb legyen, van inkább vicces-mókás, de mivel ez a vége felé már elég komoly lett, most inkább ez utóbbira szavazok, de... ismertek, szóval minden lesz benne :)
 
És ehhez még csak annyit tudok mondani, hogy... tényleg nagyon sokat segített és nagyon jól estek a hozzászólások, azok vittek mindig tovább, és hogy tudtam, hogy ennyien olvastátok, és szerettétek. Ti vagytok a legjobbak :) Köszönöm ♥  
/Esetleg ha van valaki aki nagy kedvencetek, és szívesen viszont látnátok a második évadban, írjátok meg nyugodtan, van pár szerep, akit még nem tudom, kire osztanék, és talán pont illik majd :) Ez a legkevesebb, amit megtehetek értetek :)/

És mivel egész végig nem szerepelt mosolyogva a képeken:

Kis szívem is elbúcsúzkodik most egy időre, de majd visszatér,

 

 

és bemutatja, mi parasztságot tanult még az évek alatt :')