25. fejezet

/ Sziasztok! :) Hát ezt jó sokára írtam meg, de.... úgy érzem, kijöttem a gyakorlatból, valahogy nem úgy jött a történet, ahogy kellett volna. Néha csak ültem, és bámultam ki a fejemből, hogy most mi a fenét írjak... Na de végül elkészült, és bár engem nem nyűgöz le a végeredmény, remélem, azért valamennyire elfogadható :) A véleményeiteknek meg mindig örülök! :)/

Chapter 25

A kezem és a fele királyság

Megkövültem.

A barátnője.

Sosem voltam még senkinek a barátnője. És nem is akartam most ilyet még tettetni sem. De ahogy belenéztem a szemeibe, éreztem, hogy nem tagadhatom le. Nem hozhatom olyan helyzetbe. Ekkor már biztos voltam benne, hogy C.A.P nagyon kedvel engem, hogy ilyet állít, hogy megmentsen engem a saját öngyilkos tervemtől. Miért kedvel? Nem érdemlem meg… nem érdemlem meg, hogy bárki is csak a gondolatban engem kívánjon annak, aki mellette áll.

- A barátnője vagy?- nézett rám a miniszter kérdő szemekkel.

- I..igen…- motyogtam kénytelenül.

- Milyen aranyos… nem is említetted eddig még fiam!- nézett Sapóra, míg az én szemem L.Joe-val találkozott. Kicsit megfeszülve ült az egyik kanapén, és szintén engem bámult. Éreztem, hogy remegni kezdek. Nem bírtam már tovább, éreztem, hogy lassan átesek egy határon, ami után semmilyen fájdalmat nem fogok érezni odabent. Üres leszek és érzéketlen.

- Mert még nem túl régi a dolog…- válaszolt- De nem tudom, hogy juthatott ilyen őrültség az eszébe. Nem öletheti meg magát. Nekünk feladatunk, hogy megvédjük az életét, bármi áron, igaz?- nézett apjára, aki már engem fürkészett.

- Igen, így van. Védenünk kell a kisasszonyt. Lehet, hogy egy nap a menyem lesz- nevetett fel egy kicsit, mire az én szám széle fájdalmasan megrándult. Gondolhattam volna, hogy nem fogják hagyni. Pedig milyen egyszerű lenne…

- Így örökké bűnösnek fogom magamat érezni…- motyogtam megtörten.

- Bűnösnek?

Erre felnéztem rá.

- Hogy én semmire nem vagyok jó. Hogy nem a húgom vagyok!

- Ez őrültség!- állt fel a kanapéról dühösen erre L.Joe is.

- Mit tudsz te, hogy milyen érzés ez!- rivalltam rá.

- Képzeld, én is vesztettem el már szeretteimet. És én emlékszem is rá!- vágott vissza, ami szíven ütött. De nem csak engem, láttam, hogy legszívesebben Sapó is odarohant volna, hogy felképelje, de megfogtam a kezét.

- Ne! Ne csináld!- suttogtam, de szememet nem vettem le a fiatalabb fiúról.

- Érdekesek vagytok, gyerekek, mit ne mondjak… Most, hogy megjelentél, kicsit elszabadultak az érzések!- nevetett fel kicsit kényszeredetten a miniszter, rám nézve- Jó lenne, ha visszatérnének az emlékeid…

- Számítana valamit?- kérdeztem halkan.

- Talán Sun Ah elmondta neked, amit látott, mielőtt meghalt.

Erre eszembe jutott, amit a legutóbb a víz alá merültem.

- Talán… talán Sun Ah mondott nekem valamit… de lehet, hogy nem. Azt mondta, hogy az apánk, és Kim bácsi csinált valamit… Aztán Byung Hun-ról panaszkodott. És sírt… - szorítottam össze a szememet, hogy jobban emlékezzek, de nem jutott eszembe több.

- Erre emlékszel?- csodálkozott Bang miniszter.

- Nem… nem tudom. Néha, ha víz alá merülök, akkor eszembe jutnak ilyenek. De nem tudom, hogy valóban megtörténtek e. Van még egy… egy esős nap. Talán én szálltam ki a kocsiból. Mert megkértek rá. Valahová rohannom kellett. De aztán egy nagy robbanás…- összerezzentem, ahogy az emlékek az agyamba tódultak, és a karom is libabőrös lett.

Hirtelen egy kar ölelt át, és húzott magához közelebb, és én megéreztem Sapó illatát.

- Nem emlékszel valakire? Aki ott lehetett azon az esős napon?

- Nem tudom, hogy miért szálltam ki a kocsiból… Azt sem tudom, hogy egy napon lehetett e. Azt sem, hogy ezek emlékek e, vagy csak képzelgés. Sajnálom. Talán ha legközelebb is beleesek a medencébe…

- Nem!- csattant fel ismét a két fiú egyszerre, majd megmerevedtek, és egymást kezdték bámulni. Elég ellenségesen. Mi folyik itt? Elég nekünk a saját bajunk, nehogy még ők is jobban egymás ellen forduljanak.

- Ne aggódj, Sun In… Nem kell semmit tenned. Megkeressük a nagybátyádat, aki valószínűleg elvitt onnan. Yeon igazgató tudni fogja a dolgokat, ne félj… A nagynénéddel pedig beszélj többet. Úgy talán eszedbe jut valami. Nem akarlak kórházba vitetni, nem akarom, hogy gyanakodjanak, hogy te vagy az, akiről azt hitték, hogy meghalt. Remélem megérted… Most pedig menjetek. Pihennetek is kell.

- Rendben…- C.A.P megfogta ismét a kezemet, ujjainkat összefűzve, és kicsit meghajolva apja előtt, húzott maga után. Én még hátra néztem a vállam fölött a miniszterre, és a lassan utánunk induló L.Joe-ra, akinek úgy meg volt ereszkedve a válla, mintha legalább mázsás súlyokat pakoltak volna rá. Egyik sem nyújtott túl bizalomgerjesztő képet.

De Sapó húzott tovább, így kénytelen voltam a lábam elé nézni. Egészen a liftig haladtunk némán, így hármasban, majd ott gyorsan kihúztam a kezemet a szorításból, és a mellem előtt összefontam a karjaimat.

- Ezt nem kellett volna…- erre mindketten rám néztek, míg a mozgó kis kalitka elindult lefelé.

- Idejönni?- vágta hozzám Sapó, míg L.Joe, ezzel egy időben valami egészen mást kérdezett:

- Ezt hazudni?

- Megállítani engem! Legközelebb egyedül jövök!- motyogtam remegve.

- Csak védeni akartalak magadtól. Őrült vagy, ha meg akarsz halni… Itt vagyunk neked mi. Megvédünk!- vágta hozzám kicsit erősebben a kelleténél az idősebb fiú, majd a vállamra tette a kezét, nem érdekelve, hogy már kinyílt a lift ajtaja.

- Ji Min… kérlek! Nem csak te vagy az, aki szenved, nem te vagy az egyetlen áldozat. Ne légy… önző…- láttam rajta, hogy kétszer meggondolta, hogy ezt az utolsó szót kimondja e. Szíven ütött. De igaza volt. Nem szabadott tovább szenvednem. Ha fontos vagyok nekik, nem ölethetem meg magamat.

Bólintottam egyet, és a másik fiúra néztem, de már a csak a hátát láttam, ahogy átvág az előcsarnokon a főbejárat felé. Észre sem vettem, hogy itt hagyott minket. Nevetséges, mert úgy viselkedik, mint aki féltékeny lenne, holott nincs joga hozzá. Egyértelműen ő akarta, hogy utáljam. Ezért is csókolta meg NaEun-t. Akkor neki mi baja van, ha én épp Sapó kamu barátnője lettem?

- Miért mondtad ezt apádnak?- kérdeztem halkan, ahogy elindultunk mi is a kocsi felé.

- Mert…- elgondolkozott egy kicsit- Mert így megvédhettelek.

- Másképp is megvédhettél volna…

- Igen, de volt más oka is…

- Halljuk- acéloztam meg magam.

- Az, hogy szeretném, ha igaz lenne!- majd rám sem nézve, nyitotta ki a kocsit, hogy végre beszállhassunk.

Elszorult a torkom. Éreztem, de most, hogy kimondta, sokkal nehezebb lett a helyzet. Nem szóltam egy szót sem, de tekintetem akaratlanul is L.Joe tarkójára vetültek.

Megráztam a fejemet. Nem, Ji Min. Ne őrülj meg jobban, mint már így is vagy!

*

Egyikünk sem szólalt meg, egészen a suliig. Még azon a flancos alagúton is síri csöndben haladtunk, talpaink zaja szinte beszakította a dobhártyámat. Mindannyian magunkba mélyedtünk.

Én igyekeztem rájönni, hogy mit kéne tennem, hogy a helyzet legalább egy aprócskát jobbra váljon. Szerettem volna visszaemlékezni a tíz évvel ezelőtti eseményekre. De egyszerűen képtelen voltam.

Már szinte hajnalodott, mire felértünk ismét a raktárba. Elnyomtam egy ásítást. Tudtam, hogy másnap megint fáradt leszek.

Továbbra sem akaródzott egymáshoz szólni, csak váltottunk pár pillantást, majd megindultunk a folyosón. Már majdnem felértünk ahhoz a lépcsőfordulóhoz, ahol a fiúk és lányok része el volt választva, mikor hirtelen egy kéz csapódott ki elém, és el hang késztetett megállásra.

- Ne moccanj!- szűrte a fogai között a falnak támaszkodó Suzy, mire mindhárman ijedten néztünk rá. A sötétben nem is láttam, hogy itt rejtőzik. De most közelebb lépett hozzánk.

- Mi a fenét csináltok ilyenkor? Ráadásul pont ti hárman- nevetett fel halkan a lány, mire én Sapóra néztem, aki azonban a lányt fürkészte, megfeszült állal.

- Randin voltak- ásított egyet L.Joe, fejével felénk biccentve. Suzy-nak elkerekedett a szeme, és a sötétben látni véltem még valami egyéb megtört fényt is, de nem voltam benne biztos, hogy valóban létezett e, vagy csak én képzeltem oda.

- És te voltál a gyertyatartó?- kérdezte L.Joe-tól tovább, felvont szemöldökkel. Már előre láttam, hogy nem lesz jó vége, ha ezt itt a folyosón beszéljük meg, és esünk egymásnak.

- Nem, a gardedám!- húzta a száját gúnyos mosolyra, majd intett egyet- Jó éjt!- azzal elsétált a szobájuk felé. Mi csak néztünk utána.

Sapó megköszörülte a torkát.

- Nekem is mennem kéne. Majd beszélünk, Ji Min!- azzal ő is elhúzta a csíkot. Ne már, hogy egyedül hagytak a vérszomjas Suzy-val, hogy magyarázzam ki a dolgot.

- Szóval?- lépett közelebb a szobatársam- Te és Min Soo…?

- Ne értsd félre! Mi csak…- gyerünk, találj már ki valamit!- Mi csak beszélgettünk!

- Ennél jobbra nem futotta? Pont velük? Tudom, hogy egyszerre utálod és szereted is L.Joe-t. Min Soo-hoz nem tudom, pontosan mi közöd van, de egészen biztosan valami szoros, ha a másik ilyen sértődötten közölte, hogy randiztok… De az, hogy titkolod, csak még jobban megerősít benne, hogy valami közöd van a titkaikhoz.

- Te talán tudsz valamit?- találtam meg a hangomat, és néztem mélyen a szemébe.

- Elég egyértelmű, hogy nem átlagos tizenévesek!

- Valóban nem. Mind őrült, és én is egy vagyok közülük!- motyogtam, de nem tudtam, hogy felvont szemöldöke arra utal, hogy rendesen hallotta, vagy arra, hogy nem.

- Bennem megbízhatnál…- sóhajtotta a lány.

- Pont te mondod…- tettem csípőre a kezemet, mire elfordította a fejét.

- Igaz… igazad van. Csak aggódtam, mikor megint eltűntél. És itt ne komplikáld túl az aggodalmat. Ha eltűnnél, talán egy rosszabb szobatársat kapnánk- majd hátat fordított, és elindult a folyosón.

Ajkamba haraptam. Suzy túl szemfüles volt. Vigyáznom kellett, ha titokban akartam tartani, hogy nem az vagyok, akinek hittek. Hisz már rájöttem: aki itt elkezd gyanakodni, az lassan találni is fog valamit, ami nem fog tetszeni senkinek.

*

Másnap alig szóltam valakihez. Kedvetlen voltam, fáradt, és csalódott. Kerültem Sapót, meg az egész bagázst, még Henry-vel sem volt nagyon kedvem társalogni, mert egyből lejött volna, hogy valami bajom van. Suzy sem volt túl beszédes kedvében az este óta, Sulli meg szintén valami depressziós hullámot kapott el, mert csak ült unottan a helyén, és még azt is hagyta, hogy U-kwon a karját bökdösse, igyekezve kihúzni a melankóliájának okát. Ami szerintem amúgy Chunji volt.

Reggel láttam Moon Chae Won-t is, de nem volt elég bátorságom egyenlőre szembe nézzek vele, így csak gyorsan meghajoltam, és elspuriztam mellette. Mert a halott szülőket hamarabb fel lehet dolgozni, mint a még életben maradt rokonokat.

Az egyetlen dolog, ami meglepett azon a napon, hogy mikor az osztályba értem, és felkészültem, hogy mint jó padtárs, NaEun ismét megtép majd, mert rájön az ötperc, nem a lány ült a mellettem lévő helyen, hanem DaHee.

- Új padtársad van. Nem szupi?- kérdezte kicsit gúnyosan cuki hangon. Nem illett hozzá, így kicsi mosolyt fakasztott belőlem.

- NaEun?- kérdeztem leülve mellé, mire a szomszédos padra mutatott, ahol L.Joe is tanyázott. Hát ott foglalt helyet a keresett lány, és éppen magyarázott valamit a fiúnak, aki belemerült az egyik könyvébe, és hozzá bólogatott is. Nem tudom, miért esett rosszul a jelenet, így elfordítottam a fejemet.

- Nagyon aranyosak együtt, mégis van egy olyan érzésem, hogy a te kezed van a dologban- motyogtam.

- Helyes megérzés, nem vagy te hülye gyerek- csapott a hátamra- Szokj bele. Hiába akarsz engem utálni- a fülemhez hajolt- Én vagyok az egyetlen, akire most számíthatsz. És én vagyok az, aki nem azért akar veled lenni, hogy megszerezze a kezedet, és vele a fél királyságot…- majd hátradőlt, és betette a fülébe a zenelejátszóját.

Eszembe jutott az első nap, mikor találkoztam a lánnyal. Bunkó volt, és elküldött a helyről, ahol ültem. Csodálkozott, hogy a bátyának bejöhet egy olyan lány, mint én. Véletlen, hogy pont ide kerültem?

*

Aznap sikeresen elrejtőztem mások, és még saját magam elől is, azonban szerdán muszáj volt megtartani azt az idióta kiselőadást, amit L.Joe-val készítettem elő. Mintha egy éve lett volna, hogy náluk voltam.

- Felkészültél?- sétált a padomhoz egyik szünetben a fiú, és fölényes mosollyal nézett rám, miközben a könyveimet pakoltam.

- Nem emlékszel, szivi? Együtt csináltuk!- horkantottam fel, de valahogy a szívem ezerszer gyorsabban vert, mint mindig, ha vele voltam. És pezsgett bennem az iránta érzett összes gyűlöletem. Szinte a kezem is viszketett, hogy ha csak egy pofon ürügyén is, de hozzáérhessek a tökéletes bőréhez, ami ezzel a sötét hajjal jóval sápadtabbnak tűnt.

- Szivi? Már becézgetsz is? Mit fog szólni a barátod?- biccentett a fejével Sapó felé, aki most minket figyelt összehúzott szemmel- Már most féltékeny… hát ha tudná, mit csináltunk mi már ketten- hajolt közelebb nevetve, mire az asztalomra csaptam, és felálltam, hogy legalább egy síkban legyen a fejünk.

- Mi az, ahhoz képest, amit vele fogok csinálni?- sziszegtem a képébe öntudatlanul. Engem legalább annyira meglepett, amit mondtam, mint őt. Tagadni akartam, hogy van köztünk akármi is az idősebbel, és ő is erre számíthatott. Pont ezért egérutat nyertem, és el tudtam sétálni döbbent arca mellett. Levegőre volt szükségem, így az egyik belső udvarra siettem, hátha ott egyedül lehetek. Azonban valaki elfoglalta a középső padot. Talán más esetben hátat fordítottam volna Kai-nak, de most sóhajtva léptem hozzá közelebb, és telepedtem le mellé. Csak akkor vette észre a jelenlétemet, így meglepve nézett fel a könyvből.

- Mit olvasol?- kérdeztem bátortalanul, mire megmutatta a címlapot- Te még mindig nem olvastad ki? Meddig gyűröd még?- nevettem a Virágot Algernonnak könyvre.

- Nehéz olvasmány. De egyre jobban remélem, hogy jó vége lesz… Azok után, hogy ennyire kihasználnak egy embert… nem lehet rossz vége, igaz? Utána annak az embernek boldognak kell lennie…. mert megérdemli, így van, ugye?- gondolkozott el.

Nem tudtam, hogy miről szól a könyv, és milyen viszonylatban kérdezi, de hirtelen magamra ismertem abban, amit mondott. Így van, a sok szenvedés után egyszer eljön majd a megváltás. Nem lehet másképp.

- Így van! Egyszer, így vagy úgy, mindenki megtalálja a saját maga békéjét- mosolyogtam rá. Talán ez volt az első őszinte mosolyom már egy ideje. És örültem, hogy a fiú viszonozta- Köszönöm, Jong In- suttogtam.

- Mit köszönsz?- nézett rám értetlenül.

- Most adtál nekem valamit, amitől újra lesz erőm felállni!- felemelkedtem a padról, és ránéztem- Remélem egyszer találsz valakit, aki mellett te is tökéletesen boldog lehetsz!

- Remélem, hogy egy nap te is! És azon a napon majd talán ennél is ragyogóbban tudsz majd mosolyogni!

Ettől ismét zavarba jöttem, így ajkamba harapva fordítottam neki hátat, és siettem el az udvarról. Egy perc sem kellett hozzá, máris becsengettek az irodalomórára.

Beérve, láttam a fiút az asztalom mellett, aki épp DaHee-vel beszélget, így csak lazán mellésétáltam, és próbáltam úgy viselkedni, mintha az előző szóváltásunk meg sem történt volna. Nem úgy ő.

- Máris lezavartatok egy menetet?- suttogta, hogy csak én hallottam, mire összeszorítottam a számat, és úgy gondoltam, inkább ignorálom. Hisz biztos addig csinálja, míg látja az idegesítése eredményét rajtam.

- Jól van gyerekek!- jött be az irodalomtanár- Yoo Ji Min, Lee Byung Hun, ma ti tartjátok az előadást, igaz?- nézett ránk, mire szinkronban bólintottunk.

Nem volt vészes, félig a papírról felolvasva, félig fejből előadni a szöveget, amit még anno megírtunk. Legalább míg ekkora közönségünk volt, nem nyírtuk ki egymást…

*

- Sajnálom!- ez volt az első, amit kinyögtem, miután bekopogtam a nagynéném iskolatitkári irodájába.

- Ji Min…

Igen, itt mindenki így hívott, hogy véletlenül se hallja meg senki az igazi személyiségem nevét.

- Sajnálom, hogy jöttem hamarabb… Csak kicsit nehéz úgy szembe néznem az emberekkel, hogy mindenki többet tud rólam…- sóhajtottam, és félve felnéztem rá. Ő mosolyogva állt fel az íróasztala mögül, és mellém lépve átölelt.

- Semmi baj. Biztosan vissza fognak jönni…

- De tudja…

- Kérlek, hagyd az formális beszédet…- nézett rám- Nem lehet könnyű. Mindenki szét akar tépni, mindenki magáénak akar…

Nem tudtam, honnan ismeri ennyire a helyzetet, amitől szenvedek.

- Igazából hoztam valamit…- tettem le az asztalra az igazgatói szobájának kulcsát.

Ő arra nézett döbbenten, majd rám.

- Nem volt valami másvalami?

Erre mosolyogva nyúltam újra a zsebembe, és tettem le a torony kulcsát is. Nem kell tudnia, hogy már lemásoltattam.

- El sem tudtam képzelni, hová lettek… Tényleg olyan ravasz vagy, mint az anyád… és ez itt nem negatív jelző. A nővérem volt a legjobb nő, akit valaha ismertem. Soha senkinek nem ártott volna.

- Jó lenne emlékezni rá… De legalább te itt vagy nekem… nénikém!- néztem fel rá kicsit félve, hogy nem passzol hozzám az ilyesmi, de ő csak mosolygott, és ismét a karjaiba vont. És ott biztonságot éreztem. Végre valahára.

*

- Ji Min…- lépett mögém valaki, ahogy a kastély előtt ültem magányomban, mire felé fordultam. Sapó telepedett le mellém- Miért vagy itt egyedül?

- Eddig Changjo-val voltam itt… tudod, szereti innen nézni a naplementét. Csak bement, mert fázott.

- Changjo benned egy lelki támaszra találhatott…- motyogta, és elnézett a távolba.

- Sajnálom, hogy nem kerestelek a napokban, csak ez most sok nekem egyszerre.

- Tudom, nem is hibáztatlak érte. De… igazából kérdezni szerettem volna valamit.

- Csak nyugodtan- döntöttem hátra a fejemet, hogy az utolsó őszi sugarak érjék az arcomat.

- Valahová szeretnélek elvinni. Talán nem jó ötlet, de szerintem látnod kell…

- Mikor?- nyitottam fel a szememet.

- Ma este. Nincs annyira messze, de kocsival kell mennünk.

- Nektek nincs szükségetek pihenésre?- fordultam felé a fejemmel- Olyanok vagytok, mint valami titkos ügynökök- mosolyogtam halk szavam mellé.

- Hát hidd el, nem az az álommunkám… ilyen gyerekkor mellett… Na, akkor velem jössz?

- Igen. Ha úgy gondolod, hogy látnom kell, akkor miért is ne menjek?- igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, hisz ki tudja, mi lehet az…

*

- Szótlan vagy…- szólalt meg a kocsiban mellettem ülő fiú. Ismét csak olyan későn/korán tudtunk indulni, és ugyanazon az útvonalon jutottunk ki az épületből. Elsőre az újdonság erejével hatott, de most már inkább csak az órákra gondoltam, amikor aludhatnék is. Persze nem hánytam a fiú szemére a dolgot. Nem akartam, hogy nyafogósnak tűnjek.

- Csak kicsit fáradt- válaszoltam.

- Aludj egyet, míg odaérünk!- mondta kedvesen.

- Nem akarom, hogy egyedül maradj ébren, inkább maradok én is- nyomtam el egy ásítást- Tudod csak azt nem értem, hogy ha te is mindig aludni akarsz, akkor miért éjszakázol ennyit…

- Azért akarok mindig aludni pont, mert ilyenkor nem sokszor tudok. De már hozzászoktam. Aludj, oké? Nem alszok el a volánnál, ígérem!- küldött felém egy mosolyt, amitől más esetben a szívem is megállt volna. De már immúnis voltam a jóképű srácokra. Itt már túl sok volt belőlük.

- Rendben. De ha beszélgetni szeretnél, csak rázz fel…- motyogtam, majd az ablak felé fordultam, hogy legalább egy kicsit pihenhessek. És lassan el is szenderedtem.

- Ji Min…- éreztem, hogy valaki a karomhoz nyúl, és végigsimít rajta, majd kicsit megrázza a vállamat- Ji Min, megérkeztünk!

Erre lassan kinyitottam a szememet. Azt vártam, hogy valamilyen városba érünk, és világosság fog fogadni, ami az utcai lámpáktól származik, de… egy ideig semmit nem láttam körülöttünk, mert a fiú lekapcsolta a fényszórót is.

Hirtelen kivert a víz is. Hová hozott? Mi van, ha… mi van, ha most el akarnak tenni láb alól? Mi van ha…

- Hol vagyunk?- kérdeztem remegő hangon, elrántva a karom Sapóétól, és annyira belepréselődtem a hátammal az ajtóba, amennyire csak tudtam, kezemmel a kilincset kerestem, hogy vész esetén tudjak futni.

- Hé, nyugi!- mondta csitítóan, mikor hallotta a megnyilvánulásomból, hogy mennyire frusztrált vagyok- Nem bántanálak sohasem. Ezt jobb, ha tudod, bízz bennem, kérlek. Azért jöttünk ide, mert…- láttam rajta, hogy vívódik, hogy mit mondjon- Itt van a családod sírhelye…- fejezte be végül halkan. Erre megállt még a remegésem is, úgy meglepődtem.

A családom…. a kézzel fogható bizonyíték, hogy léteztek. Hogy tényleg nem azokhoz tartozom, akikhez hittem.

- Sapó…- suttogtam.

- Apám szerint nem jó ötlet téged idehozni, de… én úgy gondoltam, talán látni szeretnéd, ezért mondtam, hogy gyere velem…

- Sapó…- kezdtem újra, de ismét a szavamba vágott.

- De ha nem akarod látni, akkor is igazad van, hisz…

- Sapó!- vágtam közbe hangosan- Köszönöm. Köszönöm, hogy elhoztál!- néztem a szemébe, amit alig láttam ugyan a sötétben, de azt észleltem, hogy erre szinte felcsillant.

- Menjünk oda!- kértem, majd a kilincshez is nyúltam, hogy kiszálljak. Nem vártam meg, míg mellém ért, megindultam a sötétben. Csak azt nem tudtam, hogy éppen merre kéne menjek. Lassan megéreztem pár ujjat az enyéimbe kulcsolódni.

- Erre!- hallottam a fiú hangját, ahogy a sötétben bukdácsoltam. Ő előkapta a telefonját, és annak a fényével világította meg a kis ösvényt, majd a fény egy kisebb kis dombocskára vetült. Láttam már olyat, hogy valaki nem egy normális sírhelyen van eltemetve, hanem egy kisebb domb alatt, erre kialakított helyeken. Ez a dombocska is olyan volt. De láttam még a közelben párat, ahogy a szemem lassan hozzászokott a sötéthez. Nem is az elsőhöz mentünk, hanem egy kicsit távolabbihoz. Egy nagyobb tisztás volt a hely, távol a városi zajoktól. Körülötte egy erdő, vagy legalábbis sűrűbben nőtt fák sejlettek fel.

- Milyen vallású vagy?- kérdezte halkan a fiú.

- Azt mondták, katolikus- feleltem. És már szinte vártam, hogy ebben is megcáfoljanak.

- A családod buddhista volt- mondta halkan.

- Miért is nem csodálkozom!- bámultam a sírra, és éreztem, hogy elő akar bukni egy könnycsepp- Mit számít, milyen vallású vagyok…? Sosem gyakoroltam a vallásomat. Hittem abban, hogy valami nagyobb erő irányít minket. Hittem és hiszek benne. De a vallások… annyi vallás van. Ami szinte ugyanazt tanítja. Egy vallás sem tanít rosszra. Egy vallás sem sarkall bűnre. Mégis… a vallás az, ami miatt a legtöbb embernek meg kellett halnia… nem nevetséges…? Éppen ezért, hitem van, de vallásom nincsen…- motyogtam, és közelebb sétáltam a dombocskához, mert láttam rajta egy kis táblácskát.

Yeon Kwang Soo - élt 39 évet

Nam Shin Yeon - élt 35 évet

Yeon Sun In - élt 7 évet

Yeon Sun Ah -  élt 7 évet

Alatta pedig egy kis idézet, vagy saját írás… nem tudtam. De mindössze pár szó volt.

Küzdj most… pihenni ráérsz a sírban.

Küzdj most… igen, küzdenem kell. Küzdenem kell, hogy rájöjjek, hogy mi történt valóban. Hogy akár rosszat tett a családom, akár nem… ezt kideríthessem. Hogy aki ártatlanul hunyt el, az így békére leljen. Legyen az a bizonyos illető akárki.

Nem emlékeztem azokra, akik előttem feküdtek. Nem emlékeztem rájuk, milyenek voltak. Talán egy nap visszatérnek majd az emlékeim. Talán egy nap fájni fog a családom hiánya. De most erősnek kell lennem. Most erős is leszek. Most szembeszállok akár az egész világgal is, hogy igazságot szerezzek.

És csak akkor sírok, ha mások nem látnak… Ökölbe szorítottam a kezemet, térdre estem a sír előtt, és fejemet a hideg táblának döntöttem.

- Sajnálom…- suttogtam, alig hallhatóan- Sajnálom, hogy el kellett mennetek. Sajnálom, hogy egyedül én maradhattam életben. De… annak, hogy életben maradhattam… oka kellett, hogy legyek. Nem fogom elfecsérelni az életemet. Kihozok belőle annyit, amennyit lehet. Értetek, nem másért. Kérlek, vigyázzatok rám, akárhol is vagytok. És… Sun Ah… Byung Hun még mindig nem tudott elfelejteni téged. Kérlek, segítsd őt fentről. Sajnálom, hogy gonosz vagyok azzal, és utálom azt, akit te szerethettél. Sajnálom. De ígérem, ő nem lesz ennek az áldozata. Miattad. Érted. Sun Ah… látsz most engem? Remélem látsz… mondd meg, mit kéne tennem?- éreztem, hogy pár könnycsepp végigfolyik az arcomon, majd egyre több követi, ahogy a közelben csak a baglyok hangját hallottam, de választ azt nem.

- Mi a fenét kéne csináljak?- kiáltottam már fel ekkor hangosan, hogy zengett bele az egész tisztás.

Felálltam, és hátra néztem. Eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül. De a fiú egy közeli fa alatt ült, és maga elé bámult, látszólag nem akarta megzavarni a találkozásomat a szüleimmel. De megérezhette, hogy nézem, mert felemelte a fejét. Láthatta, hogy kicsit remegek, ezért felpattant, és közelebb jött.

- Fázol? Menjünk?

- Nem. Maradjunk még…- majd leültem a sír elé a földre, magam alá hajtva a kendőmet, hogy mégse a hideget érezzem alulról. Na nem mintha egyenlőre a gyerekvállaláson kellett volna gondolkoznom. Sapó követte a példámat.

- Mesélj nekem róla… vagyis rólam- javítottam ki magamat- Talán úgy eszembe jut valami.

- Sun In…- gondolkozott el- Sun In sok dologról éretten gondolkozott a korához képest, mégis… mégis gyerek volt még. Főleg, ha együtt volt Sun Ah-val. Imádtátok egymást. Nem láttam még két testvért ennyire összenőve. És… nálatok igaz volt, amit az egypetéjű ikrekről mondtak. Megéreztétek, ha a másiknak fájt valami. Szinte éreztétek, hol van a másik. Talán mert annyira jól ismertétek egymást. Félelmetes volt. Együtt nőttünk fel, ti ketten, Byung Hun, DaHee, és én. Changjo és NaEun családjával is gyakran találkoztunk. De mi öten elválaszthatatlanok voltunk. Gyakran szórakoztatok, hogy összecseréltétek egymást, és sokan nem is jöttek rá a csalásra. De mi mindig tudtuk. Aztán… Nem is tudom, mikor tetszettél meg… Csak azt vettem észre, hogy figyeltem minden lépésedet. Fogtam a kezedet, hogy el ne ess, és alig vártam a pillanatot, hogy felnőjünk, és feleségül vehesselek- nevetett fel a gyerekes gondolaton, én meg vele nevettem. De hát ilyenek a gyerekek- Sok dolog változott azóta… de anélkül, hogy tudtam volna, hogy te vagy Sun In, ismét megkedveltelek!- fordult felém, az én gyomrom meg összeugrott. Nem tehettem róla, a szívem is őrült gyorsan dobogott, valahol a torkomban, ahogy lassan felé fordultam.

- Én nem is tudom, hogy mit mond…- kezdtem, de szám elé tette az ujját, és egy aprót elmosolyodott.

- Nem is kell. Nem akarlak jobban összezavarni. Csak már nem bírtam tovább magamba tartani.

Bólintottam egyet, és továbbra is az arcát fürkésztem. Ő sem tett másképp. Ott ültünk a családom sírja mellett, és csak bámultuk egymást. Nem tudom, mennyi idő telt el, amit ebbe a tevékenységbe öltünk, de azt vettem észre, hogy a számat fürkészi, és fokozatosan, lassan egyre közelebb hajol.

Tudtam, mit akar.

El is fordulhattam volna. El is tolhattam volna, de nem tettem. Nem akartam, és kíváncsi voltam. Hogy az ő csókja vajon milyen hatással van rám. Így csak ültem, és amint öt centi távolságba ért, lehunytam a szememet. Nem is kellett sokat várnom, megéreztem ajkát az enyéimen. Csak pont hogy puhán hozzáérintette párnáit a számhoz, még csak nem is mozgatta azokat. Nem akart tolakodó lenni. És hirtelen elöntött a hála felé. Ő nem L.Joe volt, aki egy pillanat alatt akarta birtokolni mindenemet, beleértve a testemet és az elmémet. C.A.P csak finoman érintett. Majd éreztem, hogy lassan ad pár puszit a számra, közben kezével végigsimítva az arcomon.

Hagytam neki, de nem mozdultam meg, hogy viszonozzam. Ahogy elhúzódott, felnyitottam a pilláimat, és szemben találtam magam egy édes, gyerekes mosollyal, ami teljesen le volt nyűgözve…. miattam.

- Ne nézz így- kértem suttogva.

- Hogyan?- simogatta még mindig az arcomat.

- Mintha egy értékes ember lennék.

- De hát az vagy- biccentette félre a fejét, mire akaratlanul is felé hajoltam, és nyomtam a szájára egy csókot. Majd még egyet. A harmadiknál viszont megtartotta a tarkómat, és úgy húzott közelebb, hogy végre elmélyítse a csókunkat, de ebben a pillanatban, mintha egy csapot nyitottak volna ki, az égből zuhogni kezdett az eső. A hidegtől összehúzva magam, kaptam el a fejemet, mire a fiú csak felnevetett.

- Úgy tűnik, hogy a szüleidnek nem tetszik, hogy randizni akarok a lányukkal!

Pont azon voltam, hogy valami csipkelődős választ adjak, mikor eszembe jutott.

Sun Ah… látsz most engem? Remélem látsz… mondd meg, mit kéne tennem?

Nem. Ez hülyeség. Ő meghalt. Nem tehetne már értem semmit. Mégis megkövülve néztem a sírra. Sun Ah… látsz engem?

Azonban összerezzentem, mert láttam, hogy a távolban villámlik egyet, és a hangja is hamarosan elért. Csakúgy mint a tény, miszerint már bőrig áztunk.

- Gyere- fogta meg a karomat, és húzott maga után a fiú nevetve, botladozva a sötétben, és a hamar sárossá vált talajon, majd gyorsan kinyitotta a kocsit, így beülhettünk az esőmentes övezetbe.

- Jól vagy?- nézett rám a fiú, kicsattanó boldogsággal.

- Minek örülsz ennyire?- kérdeztem halványan mosolyogva.

- Hogy viszonoztad- vakarta meg a tarkóját kicsit zavarban, majd beindította a kocsit- Pihenj míg odaérünk!- majd egyik kezét a kormányon tartva, másikkal a kezemért nyúlva, megszorítva azt, elindultunk.

*

Nem beszéltünk az úton, pedig azt hittem, sok mondandója lesz a csókunk után. Csak végig fogta a kezemet, nem eresztette volna el semmi pénzért. Magamban azon rágódtam, hogy helyesen cselekedtem-e. Hogy hamisan hitegetem őt, vagy tényleg képes vagyok iránta érezni bármit is. Ajkamba harapva néztem a profiljára. Miért kell a körülményeknek ennyire befolyásolni a tetteinket?

Más esetben simán szerethetném őt, nem kéne arra gondoljak, hogy ki tehet kárt bennem.

És ha nem lenne ott L.Joe, akinek gúnyos mosolya kúszik a szemem elé, akárhányszor csak eszembe jut az a pár perc, amit az előbb olyan romantikusan töltöttem Sapóval.

Észre sem vettem, hogy egészen a fiú szobájáig sétáltam, a nagy gondolkozásban.

- Mit keresek itt?- néztem fel döbbenten.

- Már én is akartam kérdezni, de olyan édesen jöttél mellettem- kuncogott, mire kicsit elpirultam, és a hátamat a falnak döntöttem, az ajtajuk mellett.

- Figyelj…- kezdtem ajkamba harapva- Most akkor pontosan mi van?

- Hajnali négy óra. Aludnod kéne már.

- Nem… köztünk! Nem tudom, hogy hogyan gondoltad…

- Szeretném, ha nem csak a kamu barátnőm lennél, hanem a valódi- lépett közelebb, és eltűrte az útból vizes tincsemet- Féltem, hogy akkor feltűnő lesz, hogy velem vagy… De talán annyira nyilvánvaló lenne, hogy nem tűnik fel nekik…

- Benne vagyok!- szakítottam félbe a furcsa, kissé szerencsétlen magyarázkodását. Látszott, mennyire nem jártas ő sem a dologban.

- Hogyan?- pislogott rám.

- Leszek a barátnőd!- vontam meg a vállamat mosolyogva, mire egy megkönnyebbült sóhaj tört elő belőle, és azonnal az ajkamra hajolt, hogy nagy boldogságát egy csókba fojtsa. Most nem egy egyszerű puszit kaptam volna, hanem egy rendes csókot, ha nem csattan ki mellettünk az ajtó, amitől a fiú elhúzódott, és én is összehúztam magam. Főleg, mikor láttam, hogy ki áll az ajtóban, ránk tapasztott szemmel.

- Megtennétek, hogy halkabban kuncogtok és viháncoltok?- kérdezte fojtott hangon L.Joe, és a szemével szórta felénk a szikrákat. Valamiért az futott át az agyamon, hogy bár ne látta volna az előző jelenetet, de erre esély sem volt. Tisztán láthatta, mit csináltunk.

- Kérjél erősebb altatót!- morogta oda neki C.A.P, majd homlokomra nyomott egy puszit- Menj aludni, holnap találkozunk!- majd besietett a szobájukba, kis híján elsodorva a fiút. Én azonnal el akartam spurizni, de csak két lépést tehettem, utánam kúszott a fiatalabb hangja.

- Kivel jobb?

- Hogy mi?- néztem hátra a vállam fölött, mire közelebb lépett.

- Velem, vagy Min Soo-val jobb csókolózni?- lépett közvetlen elém. Valami furcsa volt rajta. Mintha nem állna a lábán rendesen.

- Veled? Ilyenre már nem is emlékszem…- forgattam a szemem, mire a falnak tolt.

- Emlékeztesselek?- nyalta meg a szája szélét.

- Te ittál?- fintorogtam, mikor megéreztem az alkohol illatát a leheletén, de nem tagadtam, hogy pusztán a gondolattól, hogy újra találkozhatok a csodás ajkaival, már gyorsabban vert a szívem. De egy olyan L.Joe, akit szerethetnék, csak egy álomvilágban létezett.

- És ha igen?- hajolt az arcomba. Már nem volt kétséges, hogy többet is a kelleténél.

- Akkor meg én kell, hogy emlékeztesselek, hogy már megvolt a búcsúcsókunk, és soha többet nem fog előfordulni!

- Igaz. Nem akarom a szádon érezni hyung ízét…- nevetett fel egy kicsit- Miért dobod csak úgy oda magadat neki? Hmm?

- Neked nincs közöd az én magánéletemhez… Amúgy meg Sapó barátnője vagyok…

Igen, és jó lett volna, ha nem hagy itt ezzel az idiótával! Mit hitt, nem fog idegesíteni?

- Ó, szóval a barátnője is lettél hirtelen…- bólogatott gunyorosan. Nem tudom, miért húzott fel jobban, és miért nem fordítottam egyszerűen hátat.

- Kérlek…- suttogtam, de nem tudtam mit akartam vele elérni.

- Mit? Mit kérsz, Jimmy?

- Azt, hogy fordulj fel!- szűrtem megkeményítve a tekintetemet- Fordulj fel, és szüless újra egy normálisabb embernek… vagy egy apró kis hangyának, akit könnyen el lehet taposni, ha nem ott van, ahol lennie kéne!

Tudtam, hogy szavaimnak óriási súlya van, és a fiú igazából lelkileg annyira sérült, hogy talán még jobban megsebeztem ezzel, de hát könyörgöm! Az én életem is cafatokban lógott. Nem tőlem kéne várni a megváltó vigaszt.

Ellöktem magamtól, mire kicsit hátrébb esett, és elsiettem, vissza sem nézve.

*

Kibámultam a kávézó ablakán elgondolkozva. Az ablak kicsit koszos volt. Biztos régen takarították.

- Hé, itt vagy?- szorította meg a kezemet Sapó.

- Ja, igen, csak elkalandoztam!- mosolyogtam rá, és belekortyoltam a kávémba.

Végre szombat volt, és kiszabadulhattunk emberi időben a kastélyból. A maradék két napon semmi különös nem történt. Nem mutattuk nagyon a kapcsolatunkat a most előttem ülő fiúval, egyenlőre mi is csak barátkoztunk a gondolattal. Sokat beszéltünk akkor is, ha láttak a többiek, de érintések, esetleg apróbb puszik, pár csók csak akkor csattant közöttünk, ha kettesben voltunk. És még ezt sem vittük túlzásba. Annyira új volt minden…

L.Joe nem beszélt velem, meg nagyon Sapóval sem. Changjo mondta, hogy most kiesett az eddig jól maga köré épített komfortzónából, bár ő sem értette, miért. Nem alszik jól, ideges, utál mindent, és nem képes senkinek sem megnyílni. Olyan, mint egy két lábon járó csontváz, feldobva némi csonttal és bőrrel.

Bántam kicsit, hogy olyan kemény voltam aznap este, de így legalább nem foglalkozott velem többet… annál inkább NaEun-nel. Legalább az órákon DaHee szórakoztatott. Rájöttem, hogy a lány egészen jófej tud lenni. Kezdtem megkedvelni, bár ez meg Suzy-nak nem tetszett. Ő nem csípte a lányt, de nem sikerült kiszedni belőle, miért. Ahogy DaHee is terelte a témát, ha szóba hoztam. Így megint azt éreztem, mint mikor év elején Henry volt az ellen, hogy a fiúkkal barátkozzak. Talán, ha akkor hallgatok rá, most nem lennénk itt…

A többiek a mai napot sziklamászással töltötték. Ez volt az utolsó olyan nap az évben, míg lehetett, mert aztán a télre és fagyra hivatkozva lezárták a pályát. Így szinte az összes fiú, mind Henry, mind L.Joe-ék oldaláról, de még Suzy-ék is ott voltak. Csak mi ültünk itt a városban a fiúval, élvezve, hogy most nem vesznek körül minket.

- Mi a kedvenc színed?- kérdezte hirtelen a fiú.

- Hogyan?- nevettem fel hitetlenül.

- Sok dolgot nem tudok rólad… Szeretnélek jobban megismerni.

- Legyen. Kérdezhetünk egymástól. A kedvenc színem a kék. Mi a kedvenc kajád?

- Szeretem a marhahúst. Milyen a kedvenc virágod?

- Nem vagyok nagyon virágos lány. Főleg a vágott virágot utálom. Ha valaki le akar nyűgözni, hamarabb jár sikerrel egy kaktusszal, vagy egy bonsai-jal.

Erre felnevetett.

- Milyen lány vagy te?

- Senki nem mondta, hogy velem kell randiznod!- vigyorodtam el, mire állam alá nyúlt, és gyorsan áthajolva az asztal felett, nyomott egy édes csókot a számra. Egyre jobban kedveltem az ilyen apró megnyilvánulásait. Nem volt nyálas fiú, mégsem tiport el.

- De én szeretem ezt benned. Te jö…- megszakította a telefonja csörgése, amit bosszúsan vett elő- Niel, megfojtalak…- morogta, majd lenyomta.

- Szegény, lehet, hogy fontos volt!- húztam el a számat.

- Akkor sem érdekel most. Már rég éreztem magamtól ennyire távolinak a problémákat. Mindig is így akartam randizni egy lánnyal. Te milyennek képzelted a nagy Ő-t, odakint Amerikában?

- A filmekben és a könyvekben a kicsit rosszfiú benyomását keltő egyének tetszettek nagyon. Nem vagyok az a romantikus lány…

- Ez már feltűnt. Néha olyan megközelíthetetlen vagy… a francba, Niel nem képes leállni!- nyomta ki ismét a telefont.

- Kérlek, hívd fel, akkor megnyugszik…- próbálkoztam mosolyogva.

- Majd megnyugszik ő!- azzal kikapcsolta a telefont. Felsóhajtottam. Sok makacs ember él a közelemben. Beleszámolva engem is.

- És mi a kedvenc…- kezdtem volna, de ekkor az én telefonom kezdett el rezegni.

- Changjo…- motyogtam, és felnéztem a velem szemben ülőre- Talán tényleg gond van!- vontam meg a vállamat, és rányomtam a hívás fogadása gomba.

- Changjo, komolyan, mi a…?

- Ji Min… végre…- ahogy a hangját meghallottam, kiesett a kezemből a kiskanál. Sosem hallottam még ilyennek. Feldúlt, szinte a sírás szélén. Ijesztő volt.

- Te jó ég, mi történt?- kezdtem el remegni akaratlanul.

- Ne… ne ijedj meg nagyon, oké? Csak az a helyzet, hogy… szóval…

- Nyögd már ki, az isten szerelmére!- kiáltottam a telefonba, nem érdekelve, hogy a kávézóban mindenki ránk nézett.

- Szóval L.Joe…- a névre összerezzentem, és összeszorítottam a szememet.

- Mi van L.Joe-val?- szűrtem a fogaim között- Előre érezem, hogy olyat csinált, amiért ki kell nyírnom.

Erre éreztem, hogy Sapó keze is jobban megfeszül az enyémen. Arcára nézve pedig ellenszenvet láttam. Már régen került szóba közöttünk a másik srác.

- Erre nem lesz szükség- hallottam a telefonból- Mert ma sziklamászásnál… valami hiba adódott. Nem nevezném véletlennek… De hyung… zuhant egy kicsit, és most szállították el a mentők. A feje sérülhetett meg- hallottam a hangján, hogy mindjárt zokog- Ji Min, nem tudom, hogy túléli-e!

                                                                                                                                                             

 

C.A.P, remélem te most boldog vagy...

Te jó ég, mi történt itt? Mindenki megőrül...

Még Changjo is...

És én is...

Ji Min, kapd össze magadat...

És legalább én is ennyire nem tudom, most mit csináljak a drágákkal...

/Ez utóbbiak, ha nem is illenek ide... nos most találtam meg a régi Merlines gif-eket a gépemen... Sorry~ /