24. fejezet

/Hát nem nagyon tudok most mit mondani, mert most tudtam meg, hogy az ötöslottó februári nyereménye egy Niel szóló debüt, így most nagy boldogságomban nem is tudom hova legyek :D 

De... a részről annyit, hooogy, nem volt kedvem gondolkozni nagyon, így lett egy kicsit lightosabb, az előzőek után. Vagyis szerintem nem olyan információdús. De legalább hosszú lett :) Amúgy szerintem már nem lesz olyan hosszú, persze ez mindig változhat, ha eszembe jut még valami bele. Fighting! :)/

Chapter 24

Visszavágó

L.Joe szemszöge

Berohantam a szobánkba, és nem törődve semmivel, az asztalom egész tartalmát a földre söpörtem. Valami csörömpölt is, így lehet, hogy törékeny is volt közöttük, de nem érdekelt különösképpen.

Csak egy dolog…

Már megint nem tudtam visszafogni magamat.

Már megint letámadtam.

Már megint beletiportam.

Undorító voltam, igaza volt. Szenved… én meg még jobban kikészítem. Nem lehet az enyém, én meg csak azért is megcsókolom… Mikor nem is szeretem. A húgát szerettem. De az meg már régen volt. Nem kéne hatással lennie a történtekre.

Áthajítottam az egyik könyvet a szobán, és vártam, hogy elégedettséggel töltsön el, hogy az lapjaira esett. De nem történt semmi, csak egyre jobban gyűlöltem magamat. Azt akartam, hogy Sun In… te jó ég, mennyire utálok erre gondolni… hogy Jimmy is utáljon teljes szívéből. Hogy soha többet ne akarjon megcsókolni… hogy hidegítsen el ő is magától. Hogy érje el, hogy ne gondoljak rá… hogy ne kívánjam.

Felkaptam még egy könyvet, és elhajítottam. Még mindig semmi. Kihúztam az asztalom fiókját, és előkaptam egy képet, amin én és Sun Ah voltunk, még mikor ő hat éves volt. Édes lány. De most először gondoltam gondterhelten arra a mosolyra. Erőt vettem magamon, és felemeltem a kezemet, hogy azt is földhöz vágjam. Nem akartam tovább őrizgetni őt, azt akartam, hogy szilánkokra törjön. Törjön össze minden már!

Már majdnem elengedtem, mikor nyílt az ajtó.

- A francba, ember, normális vagy?- csattant mögöttem Chunji.

- Nem, totál megőrültem- nevettem fel erőltetetten, végignézve a katasztrófa sújtotta szobán, de egyenlőre leálltam.

- Szerintem is! Tedd ezt le!- vette ki a kezemből a képet, engem pedig az ágyra tolt, hogy üljek egy helyben- Mi folyik itt?- kérdezte szigorú szemekkel. Nem illett hozzá az apáskodás, mégis, most, hogy itt volt, sokkal inkább úgy éreztem, hogy már nem kell olyan erősen tartanom a hátam, és mindent elviselni. Sosem lesz annyira a másik felem, mint régen C.A.P volt…. de hát vele szinte mi is ikrek voltunk. Szinte jobban tudtuk egymás dolgait, mint saját magunk. Vége már annak…

- Nem bírom tovább- temettem tenyerembe az arcomat.

- Mit? Az egész kócerájt? Vagy azt, hogy belezúgtál Ji Min-be?- kérdezte kíméletlenül.

- Nem zúgtam bele- fújtattam.

- Dehogynem… De nem lehetsz vele… kérlek, légy őszinte…

- Őszintén… már fogalmam sincs semmiről. Oké? Azt akarom, hogy végre legyen bizonyíték besározni Kim Jae Joong-ot. Hogy lecsukják a nagybátyaival együtt, és végre nyugodtan élhessünk. Ne haljon meg már senki.

- Meghiszem… de azt tedd… amit a szíved dikt…

- Komolyan, honnan szedsz ennyi baromságot? Közhely.com?

Beszívta az ajkát, és úgy nézett rám.

- Engem nem zavarsz el magadtól- mondta halkan- Én mindig is a barátod maradok, akármi történjen.

Mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy valami súly ismét felemelkedik rólam, és nyugodtabban veszem a levegőt. Igen… nem kell mindennel egyedül megbirkózzak.

- Sötétbarna… azt mondtad, hogy van sötétbarna hajfestéked…

- Ja, van, de…

- Fesd be a hajamat!- vágtam rá, mire elnyílt a szeme.

- De hát annyira imádtad a szőke fejedet.

Ő is imádta a szőke színt… éppen ezért nem akarom tovább.

- Csak csináld!

- Tudod, L.Joe…- nevetett egy kicsit fel- A csajok szoktak úgy bepöccenni, hogy megváltoztatják a hajukat, és ha megjön nekik, akkor csinálnak ekkora felfordulást!

Próbáltam a világ összes lesajnálását belevinni a tekintetembe, amitől kicsit visszább vett a mosolyából, és felsóhajtott.

- Oké, csináljuk.

Ji Min szemszöge

Nem szégyellem, sírtam. Sírtam, miután ott hagyott. De mikor újra felálltam utána, már egészen megacéloztam magamat. Soha többet nem akartam átengedni még valakit a páncélomon teljesen. Míg ki nem derítem, pontosan ki voltam, mit tettem. Min nevettem, min sírtam. Mi érdekelt. Kit szerettem, és kit utáltam. Tudni akartam.

És azt is, hogy mi történt azon az estén. Ha az kiderülne, akkor lehet, hogy könnyebb lenne pontot tenni az ügy végére. Changjo azt mondta, azért tart ez a hercehurca, mert bizonyíték nincs semmire. Hát én esküszöm, hogy megtalálom!

Hirtelen jött ötletemben nem az utcai ruhámat vettem fel, hanem egy sportmelltartót, és egy rövidnadrágot. A medence felé mentem. Megálltam a szélén, és felidéztem, mikor legutóbb itt tettünk rendet L.Joe-val. Kicsin múlt, hogy vízbe nem fulladtam. De a vízben láttam valamit. Mintha egy emlékkép lett volna…

- Szállj ki a kocsiból, kérlek!- furcsán ismerős hang volt, de nem láttam képet, nem tudtam, kihez tartozhat.

- Nem akarok!- a nyafogó hang erőtlen volt, mint aki most kelt fel az alvásból.

- Kérlek, gyorsan ott vagy. Vagy… menjetek mindketten.

- Én ugyan ki nem szállok… én vagyok az idősebb- ez egy másik embertől származhatott.

- Miért mindig a legkisebbnek kell? 

Kis csend.

- Jó, rendben, megyek én- kicsit sértett hang, majd ajtócsapódás. Hirtelen bevillan valami füves tér. De az eső zuhogott, a föld sáros. Aztán megint eltűnik a kép. Futó lépteket hallok. Valahonnan hatalmas nagy zörrenés. Mint egy karambol hangja. Egy sikítás, mintha zárt térből jönne. Fáj hallani. Érzem, hogy valami összetörik bennem. Ez a hang a legijesztőbb a világon. Mintha én sikítanék. Mintha nekem fájna… Mintha fuldokolnék…

Mi lehetett ez? Valóban megtörtént. Én voltam az idősebb?

Mi volt az a füvet tér? Zuhogott az eső… Én rohanhattam volna valahová? Mikor a két lányt láttam, nem tudtam megmondani, hogy melyik lehettem. Az arcukra sem emlékeztem igazán…

A karambol? Én is a közelben lettem volna?

Talán ha ismét bemegyek a vízbe, akkor előjönnek ismét az emlékek? Azért nem akartam magam vízbe fojtani…

Nem tudtam, mit kéne csinálnom… Féltem a víztől még mindig. De le akartam győzni. Lassan közelebb sétáltam hozzá, és belelógattam az egyik lábfejemet.

Itt nem mély a víz, Ji Min. Nem lesz semmi bajod. Csak átúszol a másik oldalra, nem gondolsz arra, hogy ott nem ér le a lábad, és visszaúszol. Tudsz úszni, az istenért!

Egy pillanat alatt beugrottam a vízbe, és hagytam, hogy a testemet körülvegye ez a számomra annyira idegen közeg. Csak negatív érzések rohamoztak meg, hogy hülyeséget csinálok, de elkezdtem úszni a másik végébe a pályának.

De egyszerűen semmi nem jutott eszembe, csak a pánik nőtt bennem, hogy már elég mélyen a víz. Így nem is bírtam tovább, azonnal megkapaszkodtam a medence szélében.

- Annyira gyáva vagy!- mondtam fennhangon, amibe visszhangzott a helység. Így ezerfelől hallottam vissza a szörnyű igazságot.

Végy egy mély levegőt, és bukj le, míg bírod. Elő kell jönnie a víztől valamilyen emléknek!

Ökölbe szorítottam a kezemet, és elengedtem a medence szélét. Nem törődtem tovább a félelmemmel, ami szinte megbénította az agyamat, hagytam, hogy lesüllyedjek mélyre. Összeszorítottam a szememet, és felidéztem a múltkor látottakat. Sun Ah… Sun In… Min Soo… Byung Hun… Felidéztem a legutóbbi emléket, és ekkor...

- Sun In…!- rohant az egyik kislány a másik felé, annyi rémülettel a hangjába, amitől egy kemény ember szíve is meghasad.

- Mi a baj?- kérdezte a másik értetlenül.

- Azt hiszem… félek. Nagyon félek. Apa… Kim bácsi…

- Beszélj lassabban! Nem értek semmit.

- Byeongari…- lehajolt, és összegörnyedve sírt, a másik azonnal átölelte.

- Sun Ah… mi ez az egész?

A másik már szólásra nyitotta a száját, de ekkor éreztem egy rántást a karomon, és ismét levegőhöz jutottam. Két erős kar szorított egy csupasz mellkashoz, úgy kapkodtam a levegőt, míg ez a valaki a medence széléhez úszott velem. Ekkor néztem vele szembe, és szinte az eddig bajomról is megfeledkeztem.

- Sapó?- motyogtam, de ő csak nézett rám, majd hirtelen megragadta a csípőmet, és egy erőteljes mozdulattal megemelt, és a partra ültetett, ő maga meg felhúzódzkodott mellém, majd ismét rám nézett, beletúrva vizes hajába.

- Megőrültél?- a hangja szinte remegett az indulattól- Mit akartál csinálni?

- Én csak… reméltem, hogy eszembe jut valami…- motyogtam.

- Ha vízbe fojtod magad? L.Joe mesélte, hogy nem bírod a vizet. Akkor miért?

- Legutóbb is eszembe jutott valami, mikor beleestem- vontam vállat, és összerázkódtam a hidegtől.

- Keressünk egy törülközőt- suttogta, és kezemet megfogva felhúzott álló helyzetbe. Csöpögött belőlem mindenhonnan a víz. Sapó nadrágjából is, és csak azért onnan, mert felsője ugye nem volt rajta. Így megszemlélhettem ismét a tetoválásait. Nem voltam annyira sosem a tetovált férfiak pártján, mégis… rajta lenyűgöző volt. Ráadásul tetszett, hogy ilyen izmos…

Te jó ég, Ji Min, ne gondolj erre. Pont most hagyott a fenébe az egyik, nem rohanhatsz azonnal egy másikhoz, hogy az is faképnél hagyjon. Nem lehetsz ribanc…

Megráztam a fejemet, amit észrevehetett. Amúgy becsületére legyen mondva nem nézett végig túl látványosan a csupasz hasamon, és lábszáramon.

- Baj van?

- Eszembe jutott valami, mikor a vízben voltam… nem tudom, hogy képzeltem-e, vagy valós volt…- motyogtam.

- Mi volt az?

- Sun Ah sírt… meg volt ijedve, mert az apánk, és Kim bácsi… az elnök… valamit csinált. És Byeongari? Miért volt benne egy kiscsirke?- kérdeztem hisztérikusan.

- Sun Ah így nevezte Byung Hun-t- szorította össze a száját kicsit. Mintha nem akart volna a fiúról beszélni.

- Akkor valami baja volt vele… de ezenkívül semmi. Talán ha nem húzol fel ilyen hamar… Amúgy honnan tudtad, hogy ott vagyok?- löktem be az ajtót.

- Láttam a cuccodat itt az öltözőben. Tudtam, hogy itt kell lenned…- fogott meg hirtelen, és szembe fordított magával- Azért meg ne hibáztass, hogy nem nézem végig még egyszer, ahogy meghalsz! Soha ne jusson eszedbe… így is szörnyen éreztem magam, amiért hagytalak szombaton hajnalban csak úgy elmenni téged… Örülök, hogy Changjo megtalált….- olyan őszintén mondta ezeket… meghasadt a szívem.

- Sapó…

- Először nem szerettem, amikor ezt mondtad- nyúlt a törölközőm felé, amit a padon hagytam és a vállamra terítette- De mára olyan lett ez, mint L.Joe-nak a Byeongari… Nem bírta, ha Sun Ah Byung Hun-nak hívta… csak ha mérges volt. Pont így váltak el. Haragban. Ezért fáj utána még a szíve… Ahogy DaHee-nek is- suttogta.

Emlékeztem, mikor L.Joe erről mesélt. Hogy ezért utálja a Byung Hun-t.

- Min vesztek össze?- kérdeztem összeszorult torokkal, mire elködösült a szeme.

- Nem akarok erről beszélni…

Elengedett, és a táskájához lépett, és ő is kivett egy törölközőt. Zavarba jöttem. Én is hülye vagyok. Éppen kedveskedett nekem, hogy szereti az egykor még idegesítő nevet, amit ráaggattam, én meg hülyén L.Joe-ra és a húgomra voltam kíváncsi… Felkaptam a ruhámat, és bezárkóztam a mosdóba. Gyorsan lekaptam a vizes gönceimet, és felvettem a szárazat. Hajamat sem szárítottam meg, csak felkaptam a táskámat a vállamra, és szinte kirohantam az öltözőből C.A.P tekintetének kereszttüzében. Egészen a szobánkig tempóztam, ott pedig bevágtam magam mögött az ajtót.

- Szia Ji Min!- mosolygott Sulli az asztalától, és Suzy is megeresztett felém egy intést, mosollyal összekötve. Valahogy felengedtem. Most először voltam olyanok körében, akik nem tudtak a valós énemről semmit. Ők még mindig Ji Min-nek hittek. És ez most valamiért megkönnyebbüléssel töltött el.

- Mit vigyorogsz?- kérdezte Suzy, észrevéve, hogy nyugodtabb vagyok, mint mikor berontottam- Kiheverted Kai-t? Nagyon zaklatottan hívtál fel.

Basszus… Kai… mintha egy éve lett volna, pedig alig egy hete… Még nem találkoztam vele, el is felejtettem, hogy mibe keveredtem ott is. Hogy fogok így a szemébe nézni?

- Látom, mégsem! Mi volt veled az utóbbi napokban?- szólt közbe Sulli is- Nem nagyon írtál…

- El voltam havazva- vontam vállat, tettetett lazasággal, és bementem a fürdőbe, hogy megszárítsam a hajamat.

Istenem, adj erőt, hogy ők, és azok, akiket kedvelek, ne keveredjenek a világba… a világba, amire akár már mondhatjuk, hogy az enyém…

*

- Sun In! Sun In fogd meg a kezemet!- kiáltott az ablakpárkányban kapaszkodó lány, könnyes szemekkel. Álltam ott, és néztem, ahogy kalimpál a lábaival. Alatta a mélység volt. Képen láttam már őt. NaRi volt.

- Sun In, le fogok esni!- visította, és egyik keze már elengedte a párkányt. Oda akartam rohanni, hogy megmentsem, de a lábaim, se a karjaim nem mozdultak. Csak nézni tudtam a lány szenvedését. Le sem tudtam venni róla a szememet.

- Ments meg, kérlek!- könyörgött.

Oda akartam kiáltani, hogy tartson ki, de a torkom is néma maradt.

- Sun In…- motyogta a lány, majd láttam a pillanatot, ahogy elereszti az ablak szélét, és zuhan a mélybe.

- A te hibád…- jelent meg Lee külügyminiszter helyettes, L.Joe apja, de azonnal Kim Jae Joongá alakult.

- Te vagy az… akit kerestem. Az apám vére… a családod kezéhez tapad… Neked is… meg kell halnod!

Majd csak azt éreztem, hogy én is zuhanok, egyre közeledik a föld, és…

Zihálva pattantak ki a szemeim. A verejték folyt rólam, mellkasom irdatlan sebességben emelkedett és süllyedt.

Csak egy álom volt. Csak egy álom volt…- mondogattam magamban, és igyekeztem megnyugodni. De nem ment. Annyira borzalmas volt, hogy egyszerűen nem tudtam nem erre gondolni…

Zavaromban elővettem a telefonomat, és írtam egy üzenetet.

Ji Min: Changjo… félek.

Nem telt bele egy percbe, már jött is a válasz.

Changjo: Mitől?

Ji Min: Magamtól. Mindenkitől… rosszat álmodtam. Nem akarok meghalni.

Changjo: Ne is gondolj erre, jó? Nem fogsz meghalni! Megvédünk. Aludj, rendben?

Ji Min: Nem merek…

Changjo: Akkor beszélgessünk, míg meg nem nyugszol. Oké?

Fellélegezve sóhajtottam egyet. Hálát adtam, amiért ő ilyenkor velem van.

*

Reggel a lányokkal együtt léptünk be az étkezőbe, ahol szerencsére még nem voltak sokan, így nyugodtan le tudtunk telepedni egy asztalhoz, és nyugodtan kezdtünk reggelizni. Henry-éket még nem láttam, tudtam, hogy tegnap későn érkezett, így már nem tudtam vele találkozni.

Este sokáig beszéltem, szinte hajnalig Changjo-val, mire végre vissza mertem aludni. De eléggé el voltam pilledve így reggel.

- Hozok még egy narancslevet- mondtam a lányoknak, és elindultam ismét a pult felé. Levettem egy dobozt, de abban a pillanatban éreztem, hogy valaki megragadja a karomat, és egy hatalmas pofon csattant az arcomon, hogy szinte az egész ebédlő belezengett.

Meglepetten kaptam a fejemet… NaEun felé. Mi a franc?

A lánynak a szeme dühkönnyektől volt tele, ahogy közelebb lépett hozzám, hogy szavát csak én halljam.

- Te vagy az… miért csak ilyenkor bukkansz fel? Miattad haltak meg azok a gyerekek… miattad halt meg a húgom!

- Te meg miről beszélsz?- tartottam még mindig fájós arcomon a kezemet. Most először tartottam ijesztőnek a lányt.

- Te vagy az… te tudod, hogy mi történt valójában… tisztázhattad volna a dolgokat- ragadta meg az ingemet feldúltan.

- Az isten szerelmére, NaEun, csillapítsd le magadat!- jelent meg mögötte DaHee, és elrántotta tőlem a nem komplett csajt.

- Hagyjál! Tudnia kell.

- De hát én nem Sun Ah vagyok…- motyogtam döbbenten.

- Mindegy! Akkor játszd el, hogy az vagy, és tégy pontot az ügy végére. Hisz neked is halottnak kéne lenned! Úgyis egyformák vagytok. Vagyis… csak voltatok!- a gúnyos hangnemét nem bírtam tovább, felemeltem a kezemet, és én is egy hatalmas pofonnal jutalmaztam a közbeszólását. Kicsit erősebben, mint kellett volna. De valaki azonnal megragadta a kezemet, és megrántva maga felé fordított.

- Elment az eszed, Jimmy?- pislogtam kettőt. A fiú velem szemben kísértetiesen hasonlított L.Joe-ra, csak épp barna volt a haja. Nem volt többé szőke. Befestette volna?

De nem értettem, miért rám van kiakadva. hisz én kezdtem?

- Mindenki feldúlt, de azért fogd magadat vissza, légy oly kedves- majd taszított rajtam egy keveset, hogy elkerüljek az útból, és NaEun-höz lépett, aki még mindig könnyes szemekkel nézett rám, remegő szájszéllel.

- Gyere, NaEun, hagyjuk itt, míg megnyugszik!- majd kézen fogva a lányt elkezdte húzni maga után. Pislogni sem tudtam, úgy bámultam utánuk. Ez nagyszerű… Nem volt kétséges, hogy már mindenki minket bámult.

Minek védte ennyire az excsaját? Tudni akartam, miért vágott ilyeneket a fejemhez NaEun, miért tehetnék pontot az ügy végére? És hogyan? Mert akkor istenbizony megteszem… Bár már volt egy sejtésem...

A lábam azonnal elkezdett utánuk vinni, de DaHee megragadta a kezemet.

- Ne menj. Csak neked fog fájni, kérlek!

De csak kitéptem a karom a szorításából, és utánuk siettem.

L.Joe szemszöge

Törtem az utat magam előtt, magammal húzva a lányt. Ez tűnt a legegyszerűbb módnak, hogy megutáltassam vele magamat. Ha már nem utálna így is eléggé. Tudtam, hogy utánunk fog jönni. Ezt is ki is kellett játszani. Csak ügyesen, mert okos lány volt. De mér eléggé összezavartam, hogy bármit elhiggyen rólam.

NaEun-t az egyik kis belső udvarig rángattam, és ott magammal szembefordítottam.

- Mi a fenét művelsz?- pislogott rám. Te jó ég, régen mennyire a hatalmába tudott keríteni ez a szempilla rebegtetés. Utólag szégyelltem magam miatta. Nem tudom, miért tetszett akkor annyira NaEun. Akkor voltam abban a pubertás korszakban, amikor szükségem volt valakire. És én őt választottam. Mert szép volt. A belsője… annyira nem érdekelt. Nem volt vészes, így elfogadtam. Most is csak a külsőre volt szükségem.

- Segítened kell nekem- motyogtam, majd hirtelen magamhoz húztam, és az ajkamat az övére nyomtam. Megdermedt, nem számított ilyenre. De nem is ellenkezett.

Puha ajkai voltak, felidézte a régi időket, a lopott csókokat, de az agyamba furakodott a kép, amikor a hotelszobában Jimmy ült az ölemben, és csókolt. Mit nem adtam volna, ha visszatekerhetem az időt, és még egyszer átélhettem volna…

NaEun pont akkor kezdett el visszacsókolni, mikor nagy erővel kicsapódott a belső udvar ajtaja, és rémülten elhúzódott tőlem. Elnéztem a válla fölött a tágra nyílt szemű, ajtóban álló lányra. Jimmy meredten bámult minket. Láttam rajta, hogy ő sem gyanította volna, hogy így szúrok belé legközelebb. Számon akarta kérni NaEun-t. De így csak gúnyosan horkantott egyet, és hátat fordítva bevágta maga mögött az ajtót. Pont ilyen reakcióra számítottam. De azért kicsit belefájdult a szívem.

NaEun azonnal el akarta ütni a kezemet.

- Ne cirkuszolj!- ráztam meg egy kicsit.

- Nekem te ne parancsolgass. Nem vagy már a pasim! Régen más kell nekem.

- Felejtsd el Henry-t már végre. Ő is ugyanúgy bele fog keveredni, mint Ji Min, ha így folytatod!- csattantam fel.

- Igen, igazad van, de te is azért vagy most itt, mert kedveled azt a ribancot!- bukkantak ki a könnyei. Egészen megsajnáltam.

- Nem kedvelem- ráztam a fejemet.

- Akkor mit akarsz tőlem?

- Biztonságot- vágtam rá- Ahogy te is. Megadom neked.

- Te még mindig érzel irántam valamit? Nem utáltál meg eléggé, amit veled tettem?- felsírt, mint egy gyerek, akit rosszaságon kapnak, és könnyeivel akarja megúszni a büntetést- Amúgy… sosem kértem miatta rendesen bocsánatot. Nem volt szép se tőlem, se tőled. Sem Henry-től…

- Így van- öleltem át lassan a derekát, nagyot sóhajtva.

Francokat érzek irántad bármit is…

Ji Min szemszöge

Ez fájt… nagyon fájt. Tudtam, hogy nem szereti NaEun-t. Mégis, képes volt megcsókolni, mikor tudta is, hogy látni fogom. Biztosan tudta. Ennyire utál. Ennyire képes belém rúgni.

Gyűlölöm… tényleg, tiszta szívemből gyűlölöm.

Csörtettem előre, mint valami felbőszült vaddisznó, és közben éreztem, hogy felszabadul bennem valami olyasmi, aminek eddig a létezéséről sem tudtam.

Ha ő így játszik, miért ne lehetnék én is egy undok dög?

Annyira belelovaltam magam a gondolatba, hogy nem is láttam, hogy belegyalogoltam valakibe.

- Fáradt, Yoo Ji Min?- mosolygós hang, ismerős kedves hanglejtés. Most mégis rémülten pillantottam fel rá.

- Kim… Jae Joong-ssi!

Összevonta a szemöldökét, meglephettem.

- Valami baj van? Rosszul érzi magát?

Semmi pánik, Ji Min. Ne higgy neki. Gyerekek vére tapad a kezéhez. De vajon… tényleg? Nem akarnak átverni téged? Mi van, ha az egész csak egy koholt vád.

- Yoo kisasszony? Nincs jó színben! Lehet, hogy el kéne mennie az orvosi szobába.

- Jól vagyok- de éreztem, hogy szédülök.

- Elkísérem, éppen arra tartok!- hallottam meg mögüle egy erőteljes hangot, és hátrafordítva a fejemet láttam, hogy az igazgató az. Azonnal összeugrott a gyomrom.

Az igazgató velünk van.

Igen, ő velünk van. Akkor nem akarhat nekem ártani. Láttam a szemén, hogy tudja az igazságot, rólam…

- Kö… köszönöm!- motyogtam, és meghajoltam kicsit esetlenül az iskolatulajdonos előtt, és követtem az igazgatót. Szótlanul róttuk a folyosókat, míg végül a nővérszoba elé értünk. So Ji Sub benyitott, és azonnal megszólalt.

- Magunkra hagyna, kérem?- nézett a benti gyógyszereket pakoló fiatal nőre. Az meghajolt, és kisietett a szobából.

- Szóval…- fordult felém a férfi- Yeon Sun In… micsoda furcsa véletlen, hogy pont te vagy az.

- Tudom, hogy maga is benne vagy. Ott voltam azon az esőn napon… mikor azt mondta Kim Jae Joong-nak, hogy tudja, kicsoda. Sokat láttam magából. Bevallom, magát hittem gyilkosnak előbb, mint az iskolatulajdonost. És még most sem emelem a gondolataimban piedesztálra. Tudja miért? Mert maga nekem nem szimpatikus- mondtam egyenesen a szemébe. Valami átsuhant a szemén. Valami, amit nem tudtam hová tenni. Egy apró kis mosoly?

- Pedig csak bennünk bízhatsz. Más nem fog kihúzni téged a bajból, ha belekerülsz…

- Lehet, hogy magának nincs gyereke, de…

- Figyelj. Előbb utóbb így is rájönnek, hogy kik ők, akárhol is tanulnak- lépett közelebb- Így szem előtt vannak. Így tudjuk őket is megvédeni. És bele is egyeztek. Hidd el, semmi nem tenne minket boldogabbá, mint végre bizonyítékot találni ellenük, és pontot tenni az ügy végére.

- Ha Sun Ah lennék… meglenne az a bizonyíték?

- Nézd, Sun Ah ott volt azon az ominózus estén… De talán te is tudhatsz valamit. Hisz valamiért nem ültél aznap a kocsiban…- megfogta két oldalról a vállamat, és lehajolt, hogy szemünk egy szintben legyen- Kérlek. Nem kell megkedvelned minket… a bizalmad…. az elég lesz.

- Szinte lehetetlent kér…- suttogtam.

- Remélem- egyenesedett fel- hogy változik a véleményed. Most pedig dőlj le. Tégy úgy, mintha tényleg rosszul lettél volna- majd hátat fordított, és kiment.

Bizalom… van még nekem olyanom?

*

Unottal feküdtem a nővéri szobába, és igyekeztem magam szörnyen érezni testileg, de csak odabent fájtak a dolgok. A hazugságok, a titkok, L.Joe… a gondolattól is ökölbe szorult a kezem.

Éppen ezért lepődtem meg, mikor kirobbant az ajtó, és beesett rajta unokabátyám (aki már csak annyira sem az unokabátyám, mint eddig), két barátjával.

- Ji Min, jó vagy? Kerestelek reggel, aztán mondták, hogy itt vagy. Mi a baj?

- Csak egy kis rosszullét- legyintettem kezemmel, és felültem az ágyon.

- Azért szólj, ha szájon át kell lélegeztetni!- kacsintott U-kwon.

- Te jó ég, persze, hogy te leszel az első, akinek szólok…- forgattam meg a szememet, egy kis mosollyal, ami azonnal lelohadt, mikor az ajtónál támaszkodó, zavarában ide-oda tekingető Kai-ra néztem. Összeszorult a szívem az emlékére, hogy visszautasítottam. De miért? Jóképű volt, kedves, tökéletes… miért nem volt nekem elég?

Találkozott a tekintetünk, és láttam belső vívódását.

- Kínos légkör veszély- törte meg a csendet kicsit kényszeredett nevetéssel U-kwon- Mesélj inkább a szünetedről! Nem nagyon írtál.

- Unalmas volt…- motyogtam.

- Ez meg az a tipikus lerázós duma- húzta a száját Henry.

- Csak a szokásos volt… majd ha lesz egyszer unalmas pár napotok, akkor real time-ban ecsetelem- vágtam vissza, mire elmosolyodott- Mindjárt kezdődik a második óra… mennetek kéne!- pillantottam a mobilom kijelzőjére.

- Igaz… csak beugrottunk. Majd ha jobban leszel, akkor kajáljunk együtt- nyomott az unokatesóm egy puszit az arcomra, és már húzta is ki U-kwon-t a teremből. Kai is már az ajtó felé sétált, mikor leugrottam az ágyról, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam.

- Várj, Kai…

Erre lassan megfordult, és kicsit szomorkás arccal rám nézett.

- Ji Min?- kérdezte halkan.

- Figyelj… ami történt… nagyon utálsz?- kérdeztem, és már bántam, hogy megállásra késztettem. Hisz most már csak ketten voltunk.

- Hogy tudnálak utálni? Megfordult a fejemben… keresni akartam valami okot, de… nem találtam. Így lassan, de biztosan majd remélem, hogy továbblépek rajtad…

- Sajnálom, hogy elvesztettelek…- suttogtam, oldalra nézve, mire láttam, hogy elém sétál, és ujjával maga felé fordította a fejemet.

- Hé. Sosem vesztettél el. Mindig ott leszek, ha szükséged van rám… Talán egyszer még meggondolod magadat.

- Jaj, Kai… még nagyobb lelkiismeret furdalást okozol nekem…- motyogtam megsemmisülve.

- Ne érezd magadat az érzéseid miatt zavarban. Mindenkinek vannak- tűrte el egy tincsemet- Mindenkinek…

Elvesztem a szemében. Az a barátságos meleg… soha senki más szemében nem láttam még ilyet.

Már szólásra nyitottam a számat, mikor valaki megköszörülte a torkát az ajtóban, és fejemet odakapva láttam, hogy Sapó az. Csodálatos. Már ő is elkezd majd kombinálni… El akartam lépni, de Kai nem engedett.

- Elárulnád, hogy mit csinálsz?- kérdezte kimérten az ajtóban álló fiú.

- Olyat, amit te nem!- forgatta a szemét az előttem álló, majd szinte suttogva, mérgesen hajolt közelebb.

- Most ő L.Joe helyett, vagy mellett tapadt rád?- majd válaszolni sem hagyott, nyomott egy puszit a homlokomra- Még beszélünk, Ji Min!- majd lecsúsztatva rólam a kezét megfordult, és Sapó vállának nekimenve kisietett.

- A homlokodra kéne írni, hogy bonyolult kapcsolatban…- szellemeskedett a velem maradt fiú, mire csak visszahuppantam az ágyra.

- Ne is mondd. Eddig a fenének sem kellettem- húztam el a szájam.

- Gondolod?- lépett közelebb.

- Nem, tudom. Nem voltam túl kedves lány sosem. De mióta ebben az iskolában tanulok… érzem, hogy már nem az vagyok, aki régen. És láss csodát... szó szerint.

- Megnéztem volna a régi Yoo Ji Min- mosolygott aprót.

- Nem volt mit nézni rajta. Kicsi volt, erőszakos, pimasz, és utálatos.

- Erős önkritika…- vakarta meg a tarkóját- Figyelj, hallottam, mit művelt NaEun…. ne vedd magadra, nehéz neki, hogy elvesztette a húgát, és te meg csak így felbukkantál...

- Nem érdekel… de beszélni akarok az apáddal…- néztem ki a nővérszoba ablakán.

- Tényleg?

- Igen…

- És miről…?

- Ha veled akarnám megbeszélni, ahhoz nem kéne az apád- sóhajtottam.

- Nem rohanhatunk csak úgy Szöulba…

- Dehogynem. Ti is megteszitek néha esténként…

- Te ezt honnan…?

- Okos vagyok, és összeraktam. Első éjszakáim egyikén láttam, hogy L.Joe is kisuhant valahová… mikor az irodában találtál… aznap is valahol elvoltatok Changjo-val. És mikor az erdésznél voltunk, érdekes mód volt ott egy kocsid… biztos véletlen egybeesés. Ne akarj átverni.

Döbbenten nézett rám, majd leült mellém az ágyra.

- Kicsit azért szar érzés, hogy te végig ezt láttad bennünk. Azt hittem, barátok lettünk, pedig te… végig csak a dolgok mögötti feleket nézted.

- Ne meséld be nekem, hogy te nem gyanakodtál rám- csóváltam a fejemet.

- De igen. Azonban reméltem, hogy nem lesz közöd hozzá. Nem akartalak elveszteni.

Nem is voltam az övé… senkié nem voltam, csak a magamé. És azt akarom, hogy ez maradjon is így.

- Már felesleges a múltat felhánytorgatni. Kérlek, vigyél el az apádhoz.

- Legyen… ha ennyire akarod. De megkérem, hogy este jöjjön el az itteni városig, Szöul nagyon messze van…

- Köszönöm, Sapó!- mosolyogtam rá.

- Csak mert nem akarom, hogy gyalog indulj neki… amúgy…- lett hirtelen óvatosabb a hangja- Kai… és te…

- Nincs közöttünk semmi- vágtam rá- Talán lehetett volna, de… nem tettem meg azt a lépést, amivel lehet, hogy fájdalmat okoztam neki- hadartam egy szuszra. Ne féljen, hogy belerángatok valakit.

- Ennek… egy kicsit örülök. Akkor majd este!- majd felpattant az ágyról, és elsietett, vissza sem nézve.

Hirtelen üresnek éreztem magam, majd az agyamban ismét megjelent L.Joe, ahogy épp megcsókolja NaEun-t.

Visszakapod. Százszor visszakapod még!

*

Nem igazán tudtam félreértelmezni az üzenetet, amit Sapótól kaptam, miszerint legyek hajnali egykor az első emelet bal szárnyának legvégében lévő raktárhelyiség előtt. Egy bólintással vettem tudomásul, majd inkább ledőltem délután pihenni, hogyha este talpon kell lennem.

- Mi baj van veled, hogy egész nap csak fetrengsz?- jött közelebb hozzám Suzy.

- Csak… kimerült vagyok, ennyi…

- Most volt egy hosszú szünet, ahol kipihenhetted magadat- csóválta a fejét.

- Nem volt elég…- motyogtam, mire csak szem forgatva arrébb állt.

Ahogy gondolja…

Végül, mivel nem tudtam pihenni a két csaj mellett, megcsináltam az összes feladatot, amit feladtak azon a napon, később meg Changjo is beugrott.

- Minden okés?- nézett rám.

- Eltévesztetted a házszámot? Az antiszociálisak külön osztálya nem itt van!- szólt hátra a válla fölött Suzy. Láttam a fiún, hogy viszket az ökle, de nem reagált inkább, csak egy fintort. Ezért nem is feszegettem a maradjunk tovább egy szobában, inkább a könyvtárba mentünk el beszélgetni.

Furcsa volt. Nagyon ritkán hoztunk szóba kellemetlen témákat, mint a családunk, sokkal inkább „felesleges” hülyeségekről, most például az űrkutatásról, és hogy mennyi értelme van pénzt áldozni bele… Egyszóval… Changjo egy támasz lett. És talán én az ő támasza… Egy… barát?

Nem tudtam elaludni, így mikor Suzy és Sulli fél tizenkettőkor bedobta a szunyát, én tovább forgolódtam az ágyamban. Direkt utánuk mentem el fürdeni is, hogy ne tűnjön fel, utcai ruhában bújtam az ágyamba.

Öt perccel egy előtt indultam el a folyosóknak, meleg ruhában, fejemre húzott kapucniban. Reméltem, hogy elég késő van, hogy senkinek ne tűnjön fel, és szerencsére nem is futottam bele egy kósza lélekbe sem.

Az első emeletre érve lassítottam lépteimen, úgy settenkedtem a megbeszélt hely felé. Azonban megtorpantam, mikor hangokat hallottam. Beszélgetést.

Ki lehet az? Biztos nem Sapó beszél magába. A társaságból nem ő a skizofrén.

 Megálltam, és füleltem egy kicsit, miközben behúzódtam az egyik ablakmélyedésbe. Csak sajnos hátammal pont nekimentem a keretnek, amitől megrengett az egész.

A francba… Ji Min, nevezned kéne a bénaságok nagydíjára.

Hallottam, hogy elhal a beszélgetés, majd sietős léptek zaját. Már nem tudtam elfutni, így csak igyekeztem elsajátítani a láthatatlanná válást, ami amúgy már 18 éve nem működött nálam.

Gyerünk, bárki is akar kárt tenni benned, ki tudod ütni, erős lány vagy!

Az a bizonyos valaki szétrántotta a függönyt, én meg meg sem nézve, hogy kicsoda, megragadtam a karját, és megharaptam. Nem volt jobb ötletem.

Egy rémült kiáltás jött tőle, majd időt sem hagyva megragadott, és a falnak csapott, hogy a gerincem nyekkent egyet. Igyekeztem kikerülni a szorításából, de csak azt értem el, hogy mindketten a földön végeztük, és ő felém hajolva rántotta le a kapucnimat.

- Jimmy?- tört elő belőle, mire a sötét ellenére is tudtam, hogy ki az.

- L.joe?- suttogtam gyűlölettel teli hangon.

- Ki az…?- ért közelebb a másik hang, amit Sapóhoz társítottam, majd mikor meglátott, lerántotta rólam a fiút- Hogy a francba vagy képes letámadni, ember?

- Nem tudtam, ki ő! Úgy osont, mint egy rohadt macska!- csattant fel a másik.

- Te sem mondtad, hogy ő is itt lesz, ezért azt hittem, valaki más az!- néztem C.A.P-re megrovóan, mikor feltápászkodtam nagy nehezen, és sajgó tagjaimat masszíroztam.

- Nem is akartam hozni, ő unatkozott így estefelé…

- Bocs, ha megzavartam a randitokat!- gúnyolódott a fiatalabb, mire csak egy szemforgatást kapott részemről, Sapótól meg nyilván pár pokolba kívánó gondolatot.

- Menjünk. Annak, akinek legalább egy fél füle van, feltűnhetett a hangoskodásotok!- fogta meg C.A.P a kezemet, és húzott maga után. Nem értettem, miért az első emeleten akarunk kijutni, ráadásul hogyan, mikor az iskola teljesen el van zárva ilyenkor este. Eddig sem értettem, hogyan oldották meg a kijárást.

- Vigyázz!- súgott hátra a fiú, és benyitott a raktárhelységbe, és bezárva az ajtót utánunk, a telefonjával világított- L.Joe, nyisd ki!

- Mi vagyok én, a csicskád?- hallottam a választ, de láttam, hogy egy régi kanapéhoz sétál, és eltolja azt.

- Biztos tudod, hogy az őrült, aki ezt építette, tett bele pár furcsaságot… és mi ismerjük a titkait- mosolygott rám C.A.P.

- Igen, egyszer találkoztam este Kai-val, és… jaj, véletlenül, ne nézzetek így rám… és ő mutatott egy utat a könyvtárba.

- Biztos romantikus volt- motyogta L.Joe.

- Igen, az volt… - húztam fel az orrom, erre Sapó nézett rám furcsán- Nem, nem volt az…- forgattam meg a szemet, mire L.Joe felhúzott egy csapóajtószerűséget onnan, ahol eddig a kanapé állt.

Hirtelen megfeledkeztem az eddigi bajaimról.

- Ez nagyon menő!- futottam le, hogy megnézzem. Sötét volt, de láttam, hogy egy szűk lépcső vezet lefelé.

- Nem annyira- majd L.Joe megnyomott valamit, amitől az egész elektromos fénybe borult- Ez nem a középkor, drága.

- Elrontottad a varázst- motyogtam. Igen, ez egy direkt tervezett út volt, még az elektromosság is meghódította. Egyedül a csapóajtó volt misztikus. A többi csak egy folyosó.

- Siessünk. Ez az út egy pincébe vezet, kicsit messzebb, onnan vagy tizenöt perc gyalog az erdész háza feszített tempóban- szólalt meg Sapó, és ismét megfogta a kezemet- Hogy el ne ess!- magyarázta fel nem tett kérdésemet, és már húzott is a keskeny járatba. Én mentem középen, mögöttem L.Joe visszazárta az ajtót. Némán haladtunk előre, és próbáltam nem gondolni arra, hogy itt nyilván nem takarítanak annyiszor, mint az épület többi részében. Tele volt pókhálókkal, de főleg szélen. Nyilván forgalmas út ez, a fiúkat ismerve. Így simán ki-be lehet járni az épületbe…

Nem volt olyan vészesen hosszú az út. Vagy tíz perc után kiszélesedett a járat és egy nagy faajtóba ütköztünk. Sapó elővett egy kulcsot, és azt ügyeskedte a zárba, mire az kinyílt, és egy régi, kicsit romos pincehelyiséget világított meg a kiszűrődő fény. De nem sok időm volt körülnézni, már húzott is tovább a fiú, csak sajnos megbotlottam valamibe, így majdnem pofára estem, ha az a kretén nem kap el a hátam mögött.

Megrezzentem, mikor karjai derekam köré fonódtak, de azonnal ellöktem magamtól.

- Seggfej, ne merj hozzám érni!- suttogtam dühösen.

- Akkor legközelebb ess pofára, hercegnő- nevetett fel hitetlenkedve, majd kivágta a pince ajtaját, és előre csörtetett. Remegett a szám széle, ahogy utána néztem.

- Jól vagy?-  kérdezte C.A.P felém fordulva.

- Csak menjünk!- tértem ki a válasz elől, és ezúttal nem hagytam, hogy kezemet fogja, magam indultam L.Joe után.

Nem beszéltünk, míg az utat tettük meg az erdész házáig, ott meg egyenesen a fészer felé tartottunk, csak C.A.P sietett el bekopogni az öreghez valamiért, addig kettesben hagyott L.Joe-val.

- Amúgy ki öntött le egy festékes vödörrel?- támaszkodtam a falnak, a hajszínére utalva.

- Chunji- jött a válasz- Neked is a segítségét kéne kérned, túl unalmasan nézel ki.

- Valamiért ez egy napja még nem zavart!- sóhajtottam, és megörültem, hogy megláttam a másik fiú alakját közeledni.

Gondolkodás nélkül hátra ültem be a kocsiba. Ott el tudtam dőlni, és kényelmesebb volt. Így L.Joe, a kisebb rosszat választva, az anyósülésre szállt be. Mihelyst a kocsi beindult, elkezdett a rádió játszani valami rap számot, így kicsit megnyugodva dőltem hátra. Nem kell nekünk beszélgetni.

Talán egy kicsit be is aludtam, mert éreztem, hogy valaki rázza a vállamat.

- Itt vagyunk!- hallottam Sapó hangját egészen közelről, mire szememet dörzsölve rápillantottam. Az ajtón hajolt be a kocsiba, L.Joe mellette állt, és látványosan unatkozott. Halna bele az unalmába...

- Menjünk!- határoztam el magamat.

Kikászálódtam a kocsiból, és körülnéztem. Ismerős utca volt, alig voltunk pár épületre a plázától. Egy hotel előtt álltunk

- Nincsenek a hotelekkel kapcsolatban jó érzéseim…- motyogtam, és hallottam, ahogy L.Joe felhorkant. Fulladj meg!

- Apa már itt van! Remélem, tudod, mit akarsz tőle. Nem szereti, ha feleslegesen fárasztják!

- Pontosan tudom! Menjünk!- indítványoztam, de hagytam, hogy vezessenek.

Meg sem álltunk a recepciónál, azonnal a lifthez mentünk. Harmadik emelet. Kényelmetlenül éreztem magam a két fiú között. Főleg a fiatalabb miatt. Nem tudtam túl tenni magam a tettein.

A liftajtó kinyílt, és Sapó is meg is indult öblös lépteivel, és jobbra a harmadik szobába be is kopogott. Pár másodperc telt el, és egy fekete öltönyös ember nyitotta ki előttünk az ajtót. Hogy tud még ilyenkor is öltönyben lenni?

- Szép estét! Jöjjenek be!- hajolt meg egy kicsit. Levettük a cipőnket, és a tágas tér felé indultunk, ahol Bang miniszter ült egymagában, valami alkoholt iszogatva.

- Sziasztok! Byung Hun, te?- nézett L.Joe-ra.

- Én csak a díszkíséret vagyok!- fintorodott el egy kicsit a fiú.

- Értem…- bólintott a férfi, de teljesen érdektelenül, majd rám emelte a tekintetét- És te… most Ji Min vagy, vagy Sun In?

Mérlegeltem a válaszom. Most jöttem rá igazából, hogy amit mondani akarok, annak mekkora súlya is van valójában. De ennél jobbat nem tudtam kitalálni.

- Sun Ah…- mondtam halkan, de érthetően. Erre mindenki megmerevedett- Miért ne lehetnék Sun Ah?

- Ezt már megbeszéltük. Az ujjlenyomatok…- kezdte a miniszter, de a szavába vágtam.

- Nem ez a fontos. Bármelyikük is lennék, az emlékeim elvesztek. De az nem mindegy, ők mit tudnak, ki vagyok. Kitalálhatnék valami történetet, mi történt valójában, elhitethetném velük, hogy tényleg én vagyok Sun Ah, és…

- Nem!- kiáltott egyszerre rám a két fiú, egyforma indulattal, majd L.Joe azonnal el is fordult.

- Hogy lehetsz ilyen őrült? Ezért jöttünk ide? Felesleges volt!- remegett Sapó az indulattól.

- Nem. Véget lehetne vetni a dolognak…- ellenkeztem- Nem igaz, Bang miniszter?

- Igaz. De te nem biztos hogy túlélnéd. Te elhitethetnél velük valamit, talán el is hinnék. Ötven ötven százalék, hogy sikerrel jársz. De nincs garancia rá.

- Elvileg már így is a sírban fekszem!- tártam szét a karom, mire Sapó megrázott.

- Nem engedem! Felejtsd el!

- De C.A.P…!
- Nem tudom, miféle ember az, aki ezt tette a fiamból- gondolkozott el a férfi egy apró, gyanakvó mosollyal- Sosem láttam még ilyennek… Mondd, Min Soo… ki neked ez a lány?

Sapó két másodpercig a szemembe nézett, majd elmosolyodva fonta össze az ujjainkat, amit döbbenetemben hagytam.

- A barátnőm!