22. fejezet

/Sziasztook! Tudom, nagyon sokára hoztam, és sajnálom is. Csak sajnos annyi vizsgám volt, aztán a karácsony előtti hajtást sem kell szerintem senkinek bemutatni. Lényegesen rövidebb rész lett, mint az előző, inkább olyan közép kategóriás, de ezt a részt nem is terveztem hosszúra. Annyira nem is tartalmas, inkább egy átvezető fejezet, de remélem tetszeni fog. Kicsit fáradtan írtam, de remélem nem írtam nagyon hülyeségeket, vagy ellentmondásokat bele! :)/

Chapter 22

Bizalomjáték

- Te…tessék?- értetlenkedtem, mert valahogy sehogy sem állt össze a fejemben a dolog- Sun In?- ragadtam meg a nevet, amit C.A.P ejtett ki a száján. Mert ez a név egyszer szerepelt az álmomban. Az egyik kislány kiáltotta a kettőből.

Két kislány rohangált egy homokozó körül. Olyan 6 éves forma. Az egyik elesett, és beütötte a térdét, mire éktelen sírógörcsöt kap. Zengett bele a játszótér.

- Hé, annyira nem fájhatott- lépett közelebb hozzá a másik, kicsit maszatos képű, mosolyra álló szájú. Hasonlítottak egymásra nagyon, mégis, mintha teljesen különbözőek lettek volna.

- De nagyon fáááj…- sírt továbbra is a másik.

- Anyu azt mondta, hogy mire menyasszony leszel, meggyógyul.

- De nem tudom, hogy el fog e venni! Múltkor azt mondta, hogy túl kislány vagyok hozzá!

- Akkor majd keresel valaki mást- nyugtatta, már majdhogynem bölcsen a mosolygós, és megsimította a síró lány karját, és odabújt hozzá- Én mindig veled leszek.

- Tudom. Én meg mindig melletted leszek. Ha férjhez megyünk, együtt menjünk.

- Jó. Legyen egyforma ruhánk!- lelkendezett vidám hangon. Úgy tűnt, már a másik is elfeledkezett a térde sérüléséből.

- Nagy uszállyal!

- És a szerencse zoknimban…

- Majd elkérem anya láncát. Ha nagy leszek, azt mondta, hogy nekem adja!

- Sun In! Majd nekem is kölcsön adod?

- Igen, persze… 

- Te Sun In vagy?- kérdezte elkerekedett szemekkel Sapó, mikor az én számból hallotta az előbbi nevet.

- Nem, Yoo Ji Min vagyok!- vágtam rá, és kezdtem azt hinni, hogy én vagyok az egyetlen normális itt négyünk közül. Meg talán DaHee, mert ő most egy szót sem szólt, csak négyzetmilliméterenként bámult végig, mintha valami bizonyítékot keresne arra a tényre, miszerint a Marsról jöttem. Hát nem onnan jöttem, hanem Los Angelesből, és nem értem, miért vagyok rajta egy ősrégi képen, ráadásul kétszer. Mi volt ez az álom? Ki az a Sun In, akié az anyja lánca lesz? Miért tudom ezt is kapcsolatba hozni az én láncommal?

- Ez photoshop?- fűztem össze a karomat, hátha mindjárt elnevetik magukat, és bevallják, hogy csak átvernek.

- Dehogy, a képet én csináltam!- szólalt meg ekkor a másik lány is- Az ott a szélen Sun In, mellette C.A.P, aztán L.Joe és Sun In ikerhúga, Sun Ah, ahogy én becéztem, HaeSal.

- Haesal?- ugrott be a név, amit még egyszer hallottam a beszélgetésükben- Az első szerelmed?- néztem a szőke fiúra döbbenten.

- Most nem ez a lényeg!- csattant fel- Melyikük vagy?

- E…egyik sem!

- Miért vagy ebben olyan biztos?- kérdezte Sapó összehúzott szemekkel.

- Mert…. nekem van családom, és abban nem volt még egy én!- mondtam én is megzavarodva.

- Figyelj, ezek nem is a te családod lányai- mondta finoman DaHee, mintha attól tartana, hogy robbanok- Ez az elhunyt elnökhelyettes két lánya… akik elvileg szintén meghaltak autóbalesetben.

- Akkor meg pláne nem lehetek én. Nem támadtam fel a halálból…- fintorogtam, és az ajtót kezdtem el stírölni. Hogyan jutnék ki leghamarabb?

- Azt mondtad, hét éves korod előtti emlékeid elvesztek. Mert baleseted volt! Ők is pont hét évesek voltak- világosított fel L.joe.

- Mi van, ha átvág minket?- kérdezte ekkor DaHee kicsit gyanakodva- Van régi képed magadról?

Ekkor sóhajtottam egyet, és előhalásztam a telefonomat, és előkerestem a képet, amit egy fotóról készítettem. Nem volt így a legjobb minőségű, de látszottam rajta.

- Tessék, ez az. Bár U-kwon szerint…- kezdtem el mondani, de itt elakadtam. Basszus, a fiú azt mondta, hogy a kép photoshopolt. Hogy én rá lettem vágva- Francba!- fakadtam ki, és az egyik fotelhez sétáltam a nappaliba, és leültem rá, tenyerembe temetve az arcomat. Mi a fene folyik itt? Mi van, ha a családi fotókra tényleg rá lennék vágva, és nem is oda tartoznék? De ez lehetetlen, a szüleim mondták volna… vagy nem?

- Kérem a láncomat!- mondtam tagolva a szavakat, és felnéztem rájuk. L.Joe Sapóra nézett, aki bólintott egyet, mire a szőke fiú odasétált hozzám és a kezembe nyomta az órámat.

- Mi ez?- kérdeztem még mindig hidegen.

- Az elnökhelyettes feleségéé volt- válaszolt C.A.P- Sun In-nek ígérte, ha felnő.

- Sun In… Ő volt…

- Az idősebb, egy ici picivel, a kicsit komolyabb, és hidegebb- vágott a szavamba DaHee megint- Sun Ah volt a legkedvesebb lány a világon. Hiperaktív volt, cuki, és aranyos. Szerintem te az előbbi vagy…- gondolkodott el.

- És ha nem?- csattant fel L.Joe, kicsit erőteljesebben, mint kellett volna.

- Nem akarok egyikük sem lenni!- tettem fel a kezemet védekezően.

- Ez nem biztos, hogy a te tiszted eldönteni- szólalt meg C.A.P- Vigyük el apámhoz!

- Mi vagyok én, egy zsák krumpli, hogy így rendelkezhetsz velem?- csattantam fel. Talán más esetben nem akadok ki ennyire, de most nagyon az idegeimen táncoltak.

- Nem… Ji Min…- mondta nehezen a nevemet, mikor láttam, hogy nem tudja eldönteni, hogyan is szólítson- De ők meg tudnak róla bizonyosodni, hogy tényleg te vagy e.

- Hogyan?- tártam szét a karomat.

- DNS vizsgálat…- kezdte Sapó.

- Az nem elég, egypetéjű ikrek voltak, a DNS-ük ugyanaz…- vágott közbe DaHee.

- Akkor hogyan?- lettem egyre ingerültebb.

- Ujjlenyomat… de ahhoz csak akkor jutunk, ha elvisszük apámhoz.

- Nem… nem akarok!- mondtam, közben L.Joe-ra nézve. Az ő apja sem volt túlságosan szimpatikus. Észrevehette a pillantásomat, mert mellém ült, és a kezemhez nyúlt.

- Az ő apja rendes, és…!- megfogta a kezemet, de elrántottam tőle, amitől belefagyott a szó, és rám nézett- Jimmy, kérlek… Lehet, hogy…

- Lehet, hogy én vagyok a csaj, akit szerettél? Ha még az is lennék, mit változtat? Már nem vagyok az, aki voltam. És én semmire nem emlékszem. Az én emlékeim közé csak azok tartoznak, amik nem vetnek túl jó fényt rád!- szinte remegtem.

- Hagyd őt!- szólt rá C.A.P és elém guggolt, hogy az arcomba nézzen.

- Figyelj, semmi baj nem lesz. Lehet, hogy tényleg nem te vagy az. Akkor semmi nem változik…

- És ha igen? Feldúltátok… az egész életemet. Mégis, miért fontos nektek, hogy ki vagyok? Te jó ég, ha ismertük is egymást, annak már 10 éve. Én hét éves lehettem, te kilenc, L.Joe meg nyolc…- mondtam, bele sem gondolva, hogy ezzel elárulom magam.

- Te erről honnan tudsz?- nyílt tágra L.Joe szeme.

- Nem mindegy? Semmi kedvem veletek menni sehová. Nem akarom, hogy közöm legyen hozzátok. Főleg az szüleitekhez- felálltam, és az ablakhoz sétáltam, hogy a homlokomat az ablaknak támasszam.

- Tudsz valamit? Tényleg a másik oldalon állsz?- kérdezte lassan a szőke fiú.

- Milyen másik oldal? Azt hiszem, itt ti vagytok a legveszélyesebbek magatokra nézve- tártam szét a karomat.

- Ji Min, nem érünk most erre rá, menjünk!- vágott közbe C.A.P. Ismét émelygés fogott el a gondolatra, hogy azokkal az emberekkel kerüljek egy légtérbe.

- Nem… nem akarok!- mondtam makacs gyerek módjára- Ti sem mondotok semmit erről a két lányról, sem magatokról, nekem miért kéne bíznom bennetek? Ne higgyétek, hogy ilyen könnyen elhiszek nektek mindent. Már egy ideje figyellek titeket, és nagyon sok dolog szól ellenetek!

- Ez egy bizalomjáték, drága- mondta L.Joe vontatottan- Egyikünk sem bízhat meg a másikban teljesen. De mi nem mondunk semmit, amíg biztos nem lesz, hogy te vagy az, akire gondolunk.

- L.Joe, mi van a nénikéddel?- szólalt meg hirtelen DaHee, mikor már válaszra nyitottam a számat.

- A kórházban van, mint mindig. Köszöni, jól van, de ez most egyáltalán nem fontos- morgott vissza a fiú.

- Nekem van egy hajtincsem HaeSal-tól. Mivel egyezik a DNS-ük, ezért megnézhetjük, hogy ő ez az tényleg. Ha nem, akkor meg elengedhetjük, nem kell az apánknak szólni.

- Ti nem tehettek velem azt, amit akartok!- mondtam kitartva a saját álláspontom mellett.

- Ez nem rossz ötlet!- vetette közbe C.A.P, meg sem hallva, amit mondtam- Figyelj!- fordult felém- L.Joe anyai nagynénje orvos, nem kell az apámmal találkoznod, de ő meg tudja állapítani, hogy egyáltalán tényleg te vagy e a képen. Utána majd gondoljuk tovább a dolgot. Kérlek!- nézett rám a sötét szemeivel.

Végig gondoltam a dolgot. Nem hangzott hülyeségnek. Hisz tudnom kellett nekem is az igazat.

- Rendben!- bólintottam lassan, mire egy megkönnyebbült sóhaj volt a válasz.

- L.Joe, vidd el DaHee-t hozzánk, hozzátok el azt a tincset, én meg elviszem Ji Min-t a kórházba. Ott találkozzunk!- adta ki az utasításokat C.A.P.

- Nem, Min Soo, te vigyél haza. Én be nem ülök L.Joe mellé a kosiba, mikor ilyen zaklatott!- mondta a másik lány kicsit felhúzva az orrát.

- De hát…- kezdett ellenkezni a fiú, és rám pillantott.

- Nincs de, oppa. Menjünk- kapta fel a sapkáját, és még a fülemhez hajolt- Fejezzétek be nyugodtan, amit elkezdtetek. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy megteheted!

Majd elfordult, és kihúzta a bátyát a szobából, hogy meg sem kérdezhettem, vajon miért lenne ez az utolsó alkalom.

Egyedül maradtunk L.Joe-val. Mindenhová nézett, csak rám nem, és én is igyekeztem kerülni az ő tekintetét. Ott álltunk, mint két idióta, majd lassan rám emelte szemeit, és közelebb lépett. Ingemhez nyúlt, és kigombolta az alsó gombot. A szemem elkerekedett, a szívem meg jóval hevesebben kezdett el verni, mikor kigombolta a másodikat is.

- Legközelebb végezz rendes munkát- motyogta, majd visszagombolta őket. Hát persze, félregomboltam. Hogy is lehettem olyan hülye, hogy azt higgyem, újrakezdi a kis afférunkat? Azt reméltem, vagy attól tartottam? De hát eddig sosem ellenkeztem, csak utólag bántam meg, ha közelebb engedtem magamhoz a kelleténél.

Mikor végzett vele, a szemembe nézett. Mintha onnan várna választ a kérdéseire. Majdnem annyira elveszettnek tűnt, mint amilyennek én nézhettem ki.

- Ki vagy te?- nyúlt az arcomhoz, és ezúttal hagytam is neki, hogy végigsimítsa- Ha te vagy Sun Ah… Vagy ha te vagy Sun In… Vagy egyik sem vagy… Kezdjük tiszta lappal. Nem akarok megőrülni miattad- mondta halkan, érzelmektől mentesen- Ami ma történt, azt felejtsük el. Nem lenne jó, ha megtudnák…

- Nekem már olyan mindegy. Úgyis ribancnak nézel- vontam vállat kissé szerencsétlenül.

- Nem. Nem ribanc voltál. Inkább kétségbeesett. Ahogy én is… Én voltam a hibás. Letámadtalak egy gyenge pillanatodban… de nem tehetek róla. Túlságosan is vonzódok hozzád. Ahogy te is vonzódsz hozzám, ne merd tagadni. De ahogy mondtad… ez nem szerelem, még csak nem is szimpátia. Csak testi kényszer. Ezt nem szabad folytatnunk- bólintottam egyet, mire kicsit megnyugodott az arca- Menjünk. A kórház messze van! Vedd fel a kabátodat- terelte el a témát gyorsan

Bólintottam ismételten, nem igazán tudtam megszólalni, majd a levetett kabátom felé nyúltam, és belebújtam.

A liftben nem szóltunk egymáshoz, mindketten magunkba merülhettünk. Nem tudtam, hogy akarok e valaki másvalaki lenni, mint aminek eddig hittem magamat. Bár megmagyarázna pár dolgot, hogy azok, akik ismerősnek tűntek, miért is tűntek úgy, mintha láttam volna már őket valahol.

Beültünk a fiú kocsijába, ahol azonnal bekapcsolta a fűtést, majd mielőtt elindult volna, felém fordult.

- Ha esetleg… ha esetleg te vagy Sun Ah… akkor ígérd meg, hogy megpróbálhatom jóvá tenni, amit tettem!- mondta halkan, mire kicsit felnevettem. Túl sok volt nekem ez már.

- Byung Hun…- mondtam lassan- Ha nem ő vagyok, akkor maradsz egy seggfej velem szemben? Nem érted, hogy az én szememben, akárki is voltam, nem fog semmi változni?

- Rendben, megértettem, és felfogtam!- szorította meg a kormányt kicsit ingerülten, majd nagy sebességgel kihajtott a parkolóból, hogy belepréselődtem az ülésbe.

Kezdjük tiszta lappal. Nem akarok megőrülni miattad.

Elfintorodtam a gondolatra, miszerint azért ilyen, mert lehet, hogy az vagyok, akit régen szeretett. De ez a tény már elég lenne ahhoz, hogy elfogadjon? Hogy elfelejtsen mindent? A francba, hogy miért nem tudok semmit?! Miért nem emlékszem?

Nem tudtam mit mondani, így inkább kibámultam a kocsi ablakán, néztem a zuhogó esőt, ahogy a cseppek folytak az üvegen. Beletelt egy kis időbe, mire leparkoltunk egy jó hírű kórház előtt.

- Itt dolgozik a nagynénéd?- néztem a szőke fiúra, mikor az ajtóhoz értünk.

- Igen, vezető főorvos, most ügyeletes. Mindjárt felhívom, hogy szakítson ránk időt.

- Ő az anyád húga…?

- Igen. Ritkán találkozunk, amióta anya megölte magát- mondta természetesen, mintha az időjárásról beszélne- Gyere, menjünk be a váróterembe!

Nem voltak odabent sokan, mivel már késő volt. Leültünk két szabad helyre, és vártuk, hogy megérkezzenek a többiek. Hallottam, hogy l.Joe telefonál valakivel. Gondolom a nagynénjével.

- DaHee-nek miért van hajtincse Sun Ah-tól?- próbálkoztam kideríteni valamit.

- Legjobb barátnők voltak. Vagyis voltunk hárman. Ezért vagyok most vele olyan jóban. Hat évesen ugyanolyanra vágatták a hajukat. Aztán adtak egy-egy tincset egymásnak- vont vállat.

- Mit szerettél Sun Ah-ban?- kérdezgettem tovább.

- Mit érdekel az téged?- lett zárkózott.

- Lehet, hogy rólam beszélünk!- vontam vállat kicsit zavarban.

- Előbb még nagyon nem akartál belegondolni- horkantott fel, és rám nézett, kicsit ingerült szemekkel.

- Te hogy reagálnál?- csattantam fel én is, mire beszívta a száját.

- Sun Ah volt a legkülönlegesebb lány az egész világon. Ha megjelent valahol, hiába volt még apró, nem lehetett róla levenni a szememet. Túlságosan is ragyogott- mondta halkan végül, ami meglepett. Tényleg ő nyilatkozott valakiről így?

De nem tudtam semmit mondani, mert megláttam a fiú feje mellett a besiető DaHee-t, nyomában a bátyával.

- Megvan?- nézett fel L.Joe is.

- Igen- mutatott fele egy kis zacskót a lány.

- Már csak a te hajad kell!- lépett mellém Sapó, és elővett a zsebéből egy bicskát, amitől automatikusan hátrébb húzódtam. Egy apró mosolyszerű jelenség tűnt fel az arcán, majd kinyitott belőle egy apró ollót, és levágott egy aprócska tincset a hajamból.

- Egy hajszál is elég lett volna- mondtam, mikor láttam a kezében a hajamat.

- Menjünk biztosra!- állt fel, majd a másik fiúra nézett kicsit hidegen- A nagynénéd?

- Előbb írtam neki, azt mondta, menjünk az irodájába- hangzott a felelet ugyanolyan feszülten. Mi bajuk ezeknek egymással?

- Akkor legyünk hamar túl rajta- mondtam, és intettem, hogy mutassák az utat.

Az iroda a második emeleten volt, és a kopogásra egy női hang szólt ki, hogy bemehetünk. Az asztalnál egy fiatalos, és nagyon szép nő ült.

- Byung Hun!- mosolyodott el, mikor meglátta az unokaöccsét- Régen láttalak.

- Én is téged! De most a segítséged kéne!- letette az asztalra a két tincset- Meg tudod nézni, hogy egyezik-e a DNS?

- Apuci már veled végezteti a piszkos munkát is- fintorodott el kicsit az orvos.

- Erről ő nem tud. Kérlek!

- Ha elmondod, kié!- vágta rá a nő. Erre a szőke srác felénk nézett, és kapott Sapótól egy bólintást.

- Az egyik Sun Ah-é…

- Mikor felejted már el végre?- szakította félbe a nő- És a másik kié?

- Az övé- mutatott rám, mire a nőnek elkerekedett a szeme.

- Lehet, hogy ő Sun Ah? Vagy… ha egypetéjű ikrek… Sun In?

- Nem tudjuk, lehet.

- Üljetek le, kérlek. Azonnal megnézem!- vette fel a két mintát az asztalról, és eltűnt az irodája hátsó ajtaján.

- Izgulsz, Ji Min?- vonta fel a szemöldökét DaHee.

- Hagyjál már békén!- morogtam vissza.

- Nem így kéne hozzáállnod a dolgokhoz!- sóhajtott.

Csendben ültünk vagy tíz percen keresztül, már éreztem, hogy a gyomrom egy mákszem méretét utánozza az idegtől.

Majd ismét nyílt az ajtó, és egy nyomtatott lapot csapott le az asztalra a nő.

- 100%-os az egyezés. Valami hihetetlen… Túlélted!- motyogta rám nézve.

Mintha kirántották volna a lábam alól a talajt, forgott velem a világ. Szinte éreztem, hogy így lesz. Túl sok véletlen lett volna. De így, kimondva, kinyomtatva, az igazság… ijesztő volt.

A lábaim öntudatlanul mozdultak, és emelkedtek fel. Hátratántorodtam, de kitartottam a célom mellett. Megragadtam a kilincset, és szinte nem érzékelve a körülöttem lévőket kitámolyogtam a folyosóra. A lábam felgyorsított, és késztetést éreztem, hogy rohanjak, míg be nem vetődtem egy női mosdóba, ahol azonnal megnyitottam a csapot, és aládugtam a kezemet, hogy lehűtsön. Nem használt. Csak a kezem remegett jobban, mintha epilepsziás lettem volna. Rám tört a hányinger. Nem akartam elfogadni a tényt, miszerint más vagyok, mint akinek eddig hittem magamat. Belenéztem a velem szemben lévő tükörbe, és a lány, akit magammal szemben láttam, elgyötört arcot vágott. Szánalmas képet. Ha az utcán láttam volna, talán kinevetem, amiért ennyire az arcára hagyja írni az érzelmeit. Ne legyen ennyire szerencsétlen!

Rosszul voltam attól az arctól. Felemeltem az öklömet, és beleütöttem a tükörbe, de olyan erővel, hogy az darabjaira esett, szilánkjai meg felvágták a kezemet. Fájt. De nem érdekelt. Hátrálni akartam, de egyre inkább azt éreztem, hogy valami elködösíti az agyamat, majd a következő pillanatban éreztem, hogy magába ránt a sötétség.

*

- Mi volt rá ilyen hatással?- hallottam egy női hangot.

- Ha veled közölnék, hogy más vagy, mint akinek hitted magad, és hogy az egész családod halott, és te valamilyen csoda folytán túléltél egy balesetet, te sem reagálnál másképp a sokktól. Remélem, hogy megbékél majd az igazsággal- mondta egy másik hang, majd hallottam, hogy csukódik az ajtó. Lehet, hogy kiment. Sajgott a fejem, és a kézfejem, a szemet pedig nem tudtam kinyitni, hiába próbáltam.

- Ji Min, Ji Min…- fogta meg a kezemet valaki. Talán DaHee hangja lenne?- Micsoda elcseszett életed van…

Kösz szépen.

- De tudod… te elég erős vagy, hogy elviseld. Tudom, hogy hallasz. Kelj fel, kérlek, és akkor mindent elmagyarázunk. Nemsokára itt lesz Bang miniszter is… az apám. Látni akar téged, ha már tényleg az egyik Yeon lány vagy…

Erre mintegy varázsszóra kipattant a szemem, és a mellettem ülő alakra pislogtam. Kellett egy kis idő, míg a szemem hozzászokott a fényhez. Egy kórteremben lennék? DaHee-re pislogtam, majd körbe a szobában. Igen, ez egy kórház volt. A kezem be volt kötözve. Mi történt?

- Szétütöttél egy tükröt. Kicsit sokkos állapotba kerültél!- sóhajtott, mintha kitalálta volna a gondolatomat.

- Nem álmodtam? Megtörtént?- kérdeztem, kicsit rekedtes hangon, miközben segített nekem felülni a párnákon.

- Igen, megtörtént!- húzta a száját, mintha neki sem tetszene- Te tényleg az egyikük vagy. Nemsokára itt lesznek, hogy ujjlenyomat alapján megnézzék, hogy pontosan melyikük.

- Bang miniszter?- szorult el a torkom.

- Igen, ő is… Figyelj, Ji Min…. vagyis…. így hívlak, hisz nem tudom, ki vagy. a lényeg, hogy…- kicsit zavarban volt a lány- Ne hidd, hogy te most valami rosszba csöppentél. Csak próbáld megemészteni, és azután ítéld meg a dolgot, rendben? Nem sokára megtudod a teljes igazságot.

- Hát nem ártana már végre- morogtam- De legalább a nevemet tudnám…

- Ne légy türelmetlen!- mosolyodott el a lány kicsit, mire felnevettem. Örültem, hogy ő van velem, és nem valamelyik fiú- Tudom, hogy hülye kérdés, de… Melyikük lennél szívesebben?

Meglepett. Komolyan ekkora baromságot kérdezett?

- Hát nekem olyan szinten mindegy!- csattantam fel.

- Azért annyira nem. Sok minden múlik ezen. Bár semmire nem emlékszel, és ez nagyon kiakasztó. Lehet, hogy olyan dolgok vannak a fejedben, amik segíthetnének rajtunk… Meg persze a fiúk…- itt elakadt, és rám nézett.

- Mi van a fiúkkal?- értetlenkedtem.

- Hát… Ha Haesal vagy, akkor C.A.P, ha Sun In vagy, akkor L.Joe mond le rólad…

Elkerekedett a szemem. Lemond rólam? Mi ez? C.A.P Sun In-t szerette?

De mielőtt még kérdezhettem volna akármelyiket is, nyílt a kórterem ajtaja, és besietett rajta egy öltönyös ember, nyomában a két fiúval. Szinte azonnal észrevettem a férfi arcán Sapó vonásait. Bang miniszter volt. Valahogy olyan tekintélyt sugárzó volt… Szinte kedvem lett felállni, hogy ennyivel kimutassam tiszteletemet, de még időben eszembe jutott, hogy ki ő, és hogy benne volt valami olyanba, amire simán mondhatjuk, hogy gyilkosság.

- Te vagy az?- suttogta, rám nézve.

- A következő áldozata?- húztam a számat, mire a férfi meglepődve a fiúk felé nézett.

- Tud valamit?

- Ezt tőlem is kérdezheti!- vágtam közbe- Igen, tudok róla. Maga, meg So Ji Sub igazgató… Meg a külügyminiszter helyettes… és ki is még? Ó, igen, talán NaEun apja… esetleg az egészségügyi miniszter… Ki van még benne? Hat embernek kell lennie… Maguk tehetnek az egykori Kim elnök haláláról. Akinek a fia az iskolatulajdonosunk, tudom! Már az elején gyanús volt az egész! Higgye el, mindent megtettem, hogy kiderítsem a dolgokat. Talán azt hitték, hogy Kim Jae Joong oldalán állok? Az a férfi egyszer sem nézett rám. Most boldogak? Mit akarnak velem? Én lennék az egykori elnökhelyettes megmaradt lánya? Talán az ő halálukról is maguk tehetnek? És most eljött, hogy velem is végezzen?- nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy ezt így mid kiadjam magamból, de jól esett. A férfi tágra nyílt szemekkel nézett a konok szemeimbe, majd egy apró mosolyra húzta a száját.

- Ügyes kutatómunka. De valamit félreértesz! El fogom magyarázni, de előbb tudjuk meg, hogy melyik lány vagy!

- Miért kéne bíznom magában?- néztem rá még mindig hidegen.

- Ji Min, kérlek!- szólt közbe C.A.P, akit szinte teljesen kiakaszthatott az előző felszólalásom.

- Legyen! Mintha olyan sokat számítana!- sóhajtottam, hogy egyelőre elnapoltuk a kivégzésemet.

- Tarts az ujjadat- tartott oda egy szenzort, ami fénnyel világította meg az ujjamat, mikor rátettem a hüvelykemet- Nemsokára összehasonlítjuk a két lányéval… Pár perc múlva megtudjuk, ki is vagy!

Ennek hallatán ideges lettem. Húzzák itt az agyamat.

- Hogy élhettem túl?- kérdeztem- Akkor nem volt vizsgálat, hogy ki halt meg?

- Ez egy érdekes dolog… de majd minden idejében elmesélek…- mondta a férfi egy kissé feszülten.

- És az mikor lesz?- csattantam fel.

- Mihelyst kijött az eredmény. És hazamehettünk. Akkor mindent elmondok.

- Miből gondolja, hogy magával fogok menni?- lettem egyre harciasabb.

- Nem emlékszem, hogy Yeon Kwang Soo egyik lánya is ilyen tiszteletlen lett volna. Azért fogsz velünk jönni, mert nem akarsz magadra maradni válaszok nélkül. Ennyi az egész!

Igaza volt. Nem tehettem másképp. Muszáj volt tudnom az igazat.

- De ígérje meg, hogyha meghallgattam, magam döntök, hogy mit akarok tenni! Ha akarok, hagynak elmenni!

Ezen elgondolkozott, szinte láttam az agytekervényeit dolgozni.

- Legyen így. Hisz úgysem emlékszel semmire!- sóhajtotta. Ebben a pillanatban benyitott egy fehér köpenyes, orvosnak tűnő férfi, és átnyújtott pár papírt a miniszternek. Tudtam, hogy azon van az igazság, hogy ki is vagyok valójában.

Megfeszültem, ahogy a szobában szinte mindenki más is.

A fiúkat csak a szemem sarkából láttam, de így is feltűnt, hogy milyen mereven bámulják a papírokat, holott ők sem látják, mi van ráírva.

A miniszter lassan, miután szemügyre vette, letette az ölébe a papírokat, és rám mosolygott.

- Üdvözöllek az élők köreiben…. Yeon Sun In!