9. fejezet

/Sziasztok! Nem lusta voltam írni, csak... nagyon sok dolog jött közbe. Suli kezdéssel mindig csak bajok vannak, ugye fel kellett költöznöm az albérletembe... Nem is sorolom tovább :) DE elkészültem vele. Nem tartom a legjobbnak, és annyira nem is sok dolog történik (kicsit átvezető fejezet), de mindig, mikor már azt akarom, hogy kiderüljön valami, akkor eszembe jut, hogy mi kell még ahhoz, hogy odáig eljussunk. És mivel az agyamban megvan az egész szerkezete, ezért tudom, hogy az a pillanat még nem most jött el... De remélem, hogy azért tetszeni fog :)
U.i.: Ha ennek a bevezetőnek semmi értelme, nézzétek el, mert már nagyon későn írtam hozzá :D /

Chapter 9

Együtt, vagy egymás ellen?

Hétfőn, mindenhez volt kedvem, csak egy újabb tanítási naphoz nem, főleg, mert kora reggel, arra keltem, hogy Suzy hajnalok hajnalán kiabál valakivel… a telefonba.

Hát ezt egyszerűen nem hiszem el!- morgolódtam, és igyekeztem egy párnát húzni a fejemre, de még így is átütött az idegességtől remegő hangja.

- Nem, mondtam, hogy nem! Nem megyek el csak azért, hogy egy boldog családot játszunk!- sziszegte ezúttal kicsit halkabban. Erre felfigyeltem. Persze Sulli tovább aludt édesdeden, őt egy ágyú sem keltette volna fel, ez már feltűnt. Akkor kelt fel, ha csokis papírt dörgöltünk az orra alatt. A csokit imádta.

- Kész katasztrófa ez az egész, szerintetek miért akartam bentlakásos suliba jönni? Mert már nem tudom elviselni azt, ami odahaza megy. És már békén hagyhatnátok, aludni akartam még!- szinte hallottam, ahogy lecsapja a telefont, és elhajította az ágya végébe. Mozdulatlanná dermedtem, hogy ne sejtse, végig hallgattam az egészet, de úgy tűnt, álcázási technikáimon még van mit csiszolni.

- Tudom, hogy ébren vagy!- mondta lesajnálóan. Komolyan, ez a nap 24 órájában képes ezt a hangszínt megütni? Daebak!

- Aludnék, ha nem itt hangoskodnál- morogtam.

- Persze, gondolom. Jól szórakoztál?- szavai gúnyosak voltak.

- Én ilyen kora reggel nem szoktam szórakozni… semmin. Szóval befejezheted. Elég volt.

- Ne járjon el a szád…- kezdte volna, de dühösen felültem, és szembe fordultam vele, nem törődve, hogy szénakazal hajam valószínűleg mindenfelé áll. Sőt, lehet, hogy még növelte is a drámai hatást.

- Kinek? Kinek járna el a szám? Huh?- kérdeztem dühösen, ugyanakkor kicsit fájdalmasan.

Erre elnémult, és meredten bámult rám. Láttam rajta, hogy hirtelen megértette. Megértette, hogy egyedül vagyok. Hogy nagyon nincs kihez fordulnom. Hogy nem bízok itt szinte senkiben. Láttam rajta, hogy hirtelen megérti. Mert igaz. Nekem nem voltak itt közeli barátaim. Voltak, akikkel jól elvoltam, de ők… haverok voltak. Nem álltak olyan közel hozzám. Henry meg… van jobb dolga, mint engem pesztrálni. Így hát… senkiben nem bízhattam annyira, hogy a titkaimat rábízzam. És ezt, ha egy kis rálátása is van a dolgokra, Suzy is tudhatta.

- Mi folyik itt?- kérdezte félkómásan a harmadik szobatársunk, mire felsóhajtottam, kiszálltam az ágyból, és az edzőcuccomhoz léptem.

- Semmi, Sulli, az égvilágon semmi.

*

Tulajdonképpen már elegem volt az egészből… Miért utálnak az emberek engem egyből, ránézésre? Bizonyítottam, hogy tudok kedves is lenni azzal, aki felém is kedvesen közelít. Viszont ha valaki nekem esik, akkor természetesen egyből bekapcsol a védekező funkcióm. És én is paraszt leszek…

Kedvemen hétfő reggel az sem segített, hogy C.A.P nem jött le futni. Csak most éreztem meg igazán, hogy milyen jó volt vele kezdeni minden reggelemet, valahogy erőt adott nekem. Ő legalább kedves volt mindig… De most megint egyedül voltam.

Reggelimet ismét a három idióta mellett sikerült töltenem, és Ricky végig arról mesélt, hogy milyen jó volt a hétvégéjük, mert elmentek a közeli város mellett lévő kalandparkba. Tetetett mosollyal hallgattam a beszámolót, közben belül meg csak még jobban elkeseredtem, hogy nekem itt kellett maradnom ezek között a börtönfalak között…

- Úgy hallottam, Changjo-val fogsz énekelni!- szakította félbe az élménybeszámolót Chunji, egyenesen rám nézve. Ettől kis híján félre nyeltem.

- Gyorsan terjednek a hírek…- motyogtam.

- L.Joe-nek első dolga volt elmesélni, miután hazajöttünk- mondta Niel is- Changjo… énekel- erre mindannyian felnevettek. Nem értem, miért volt ez olyan vicces.

- Mást nem mesélt?- kérdeztem elkomorodva, a medencés incidensre gondolva.

- Nem, semmit. Miért, történt még valami?- vonta fel a szemöldökét Chunji.

- Nem fontos…- mosolyodtam el, majd felálltam, és indultam volna kifelé, a tálcámat a helyére rakva, de valaki utánam sietett, és mikor megszabadultam a tálcától, szembe állt velem.

- Yoo Ji Min- biccentette félre a fejét Chunji, majd két ujjával a szám sarkához nyúlt, és felhúzta- Rossz színész vagy, igyekezz jobban!- majd megsimította a hajamat, és ellépett mellettem, mire én csak hitetlen tekintettel néztem utána.

A termünkben ezúttal is bent ült már a padtársam, így sóhajtva indultam felé. Nem szólt hozzám, amint leültem, tisztára levegőnek nézett. Nem is baj…- gondoltam. Pár perc múlva C.A.P sétált be a terembe, és amint kiszúrt, odasietett hozzám. Az előttünk lévő padtól elhúzva a széket, mellém ült.

- Nem mentem reggel!- mondta mély hangján, mint aki kicsit zavarban van.

- Feltűnt!- nem terveztem ezt a kicsit sértett hangszínt, viszont mégiscsak sikerült megütnöm.

- Haragszol rám?- kérdezte döbbenten.

- Nem, dehogy! Azt csinálsz, amit szeretnél- vontam meg a vállamat.

- Ma érkezett meg a suliba a húgom. Neki segítettem- mondta hirtelen.

- Ó- néztem fel rá kicsit könnyebb lélekkel- Van húgod? Nem is tudtam!

- Igazából nem a húgom, csak fogadott testvér. Akartam szólni, de… nincs meg a számod.

- Akkor megadom, ha gondolod- vidultam fel egyből- Vagyis, ha kéred, vagyis szeretnéd… de ha nem…

- Jesszus, szerinted mi másért jött ide?- morogta fejét a padra hajtva a másik oldalon L.Joe. Úgy tűnt, csak én hallottam, vagy C.A.P mesteri szintre fejlesztette a figyelmen kívül hagyását.

- Add a telefonodat- mosolygott Sapó, mire kezébe nyomtam a mobilom. Bepötyögte a számát, majd visszanyomta a kezembe, miután az övé is rezegni kezdett.

- Így már tudok neked szólni!

- Csodás- morgott továbbra is a szőke fiú. Hogy mi baja volt megint a világgal? Vagy csak velem? Rejtély...

- Akkor…- állt fel C.A.P, mikor valaki elkiáltotta magát az osztályban.

- DaHee!- a névtől mindenki felbolydult, és az ajtó felé nézett, ahol egy hosszú, barna hajú, szép arcú lány állt, iskolai egyenruhában. Arca kicsit megilletődött volt, apró mosoly játszott a szája sarkában, de amúgy érzelmet nem lehetett leolvasni róla. Ő lenne… Da Hee? Az egyetlen ember, akivel L.Joe kedves? Mégis, ki ez a csaj, és miben egyedi?

Gyorsan padtársam arcára néztem, aki mosolyogva, ismétlem mosolyogva nézte a közeledő lányt. Hirtelen kedvváltozás, mit ne mondjak...

DaHee megállt a padunknál. Először C.A.P-re nézett, majd rám, aztán L.Joe-ra. Egy apró sóhaj hagyta el a száját.

- Ez az én helyem- mondta halkan, mégis magabiztosan- Drága bátyám- pillantott C.A.P-re- Vidd innen ezt a lányt!

Bátyám? DaHee ezek szerint… Sapó húga? Aki ma reggel érkezett?

- Ő már korábban itt ült, keress egy másik helyet. Látod, hoztak be egy új padot- közölte nyugodtan a fiú, mire követtem a tekintetét. Valóban hoztak be egy plusz padot.

DaHee összehúzott szemekkel nézett a bátyjára, majd rám. Jobbnak láttam nem kekeckedni. Amúgy sem volt érdekem maradni.

- Ne haragudj!- mondtam végül- Csak itt volt hely, mikor jöttem, de átülök, hisz már alig vártam ezt a pillanatot- álltam fel a székről- Amúgy a nevem Yoo Ji Min- nyújtottam a kezemet neki, hogy mégse tűnjek bunkónak. Ő nézte pár másodpercig a kezemet, de nem fogta meg. Erre leejtettem magam mellé. Hát jó. Még egy ember, aki utál… Mit számít nekem?

- Nekem így is jó. Úgyis nagyon illetek egymáshoz ezzel- biccentettem L.Joe felé, de közben nem vettem le a szememet a lányról- Akkor…

- Te lennél az a lány, akiről a bátyám mesélt?- vágott hirtelen közbe, érdeklődve végignézve rajtam- A szegény, kis elveszett kislány, akinek nincsenek barátai?

Erre leesett az állam. C.A.P-re néztem, aki ajkába harapott idegességében, gyilkos szemmel nézett húgára, majd mikor az figyelmen kívül hagyta, akkor az én reakciómat leste. Tényleg ezt gondolja rólam? A szegény, kis elveszett kislány? Huh? Ezért volt velem kedves? 

Gondolkozz Ji Min, mi másért?- szólalt meg ekkor a fejemben egy gonosz kis hangocska. Igaz, annyira igaz. Mi másért lenne velem bárki kedves? Fájt egy kicsit, de már megszoktam a csalódást. Sapó legalább megpróbálta… még ha ez kicsit megalázó is volt.

- Figyelj, Ji Min, én nem mondtam ezt! Csak…

- Hagyd- vágtam közbe kicsit ingerülten- Igaz volt. Tényleg nincsenek barátaim. Jóban vagyok pár emberrel, de senki nem áll közel hozzám annyira. Nekem nincsenek…

- Már hogyne lennének barátaid!- szakított félbe egy vidámnak tűnő hang, amin teljesen meglepődtem. Rá számítottam a legkevésbé, hogy egy ilyen beszélgetésbe mellém állna. Akiről el tudtam volna képzelni, az Henry, Kai, U-kwon, talán Sulli, esetleg az idióta hármas, de az akinek a hangját meghallottam, az nem volt más, mint…

- Suzy?!- nyílt tágra a szemem, mihelyst megláttam a lányt magam mellett, és döbbenetemben hagytam, hogy belém karoljon. De nem nézett rám. Szemével DaHee-t fürkészte. Nem épp kedvesen. Mint engem, első nap, csak azt fokozva. Hirtelen érezni lehetett a levegőváltást. C.A.P lehajtotta a fejét, L.Joe hátradőlt, érdeklődve nézve a jelenetet, az újonnan érkezett lány pedig lassan félrebiccentette a fejét. Nem volt szimpatikus. Egyáltalán nem. De még mielőtt tovább szemlélődhettem volna, Suzy kicsit megrántott.

- Gyere Ji Min, kísérj el a szekrényekhez, valamit ott hagytam!- mondta, rám (!) mosolyogva. Most akkor mi van? Suzy skizofrén? Eddig még a normális hangnem közelébe sem merészkedett, ha rólam volt szó, most meg…

De hagytam, hadd húzzon maga után, ki a teremből. Nem bántam, hogy nem kell tovább ott állnom az asztalnál. Csak remélni mertem, hogy kapok valami magyarázatot. Mert ez így nagyon nem tetszett nekem. Suzy nem állt meg a szekrényeknél, tovább húzott, fel az emeletre, egészen fel, míg már nem volt semmi magasabban, csak a tetőkertje a kastélynak, és a hely, ahol a tornyokhoz lehetett felmenni. De ugye a tornyok le voltak zárva. A tetőkert nyitva volt, de elvileg ide sem lehetett csak úgy besétálni. Engedély kellett hozzá, de úgy tűnt, ez érdekli a legkevésbé a lányt.

Direkt nem szólaltam meg, nem is tudtam volna, kifullasztottak a lépcsők. Azt vártam, hogy ő legyen az első, aki magyarázatot ad, erre az egészre. Elvégre, mi okból rángatott fel egészen idáig?

Mikor felértünk, Suzy az egyetlen padhoz sétált, ami fel volt állítva, a kis tetőkertbe, a rózsák mellé. Nem messze ott volt a torony bejárata is, biztonságosan lelakatolva. Odasétáltam a padhoz, és leültem a másik felére. Vártam.

- Miért csinálom ezt?- sóhajtott fel a lány, mintegy magában, majd rám nézett- Ji Min! Mondd meg. Van értelme utálni téged?

Kérdése meglepett.

- Azt hiszem…- gondolkoztam el, lassan taglalva a szavakat, hogy legyen időm nekem is megrágni, mielőtt valami orbitális hülyeséget mondanék- Azt hiszem, lenne értelme, talán még okod is lenne rá, lehet, hogy tényleg nem vagyok egy szeretetreméltó teremtés. De… de nem szeretném, mégsem. Már elegem van a folytonos veszekedésből- vallottam be- Miért rángattál ide?

- Nem tudom…- túrt frusztráltan a hajába- Megláttalak ott, és… emlékeztettél a régi önmagamra. Da Hee… nem kedvelem őt túlságosan. Mindig is érdekes lány volt, kicsit olyan magának való. Nem nagyon barátokozott soha senkivel a 6 fiún kívül.. És nagyon menőnek hiszi magát, hogy a külügyminiszter lánya… pedig csak fogadott lánya…

- Várj…- vágtam közbe, pedig lehet, hogy nem kellett volna, hisz Suzy most az egyszer nyílt meg előttem- C.A.P a külügyminiszter fia?

Ez egy elég nagy újdonság volt nekem. Hisz semmit nem tudtam róla, hiába töltöttünk együtt minden reggel egy kis időt.

- Igen. Nem is tudtad?- nézett rám érdeklődve- Pedig úgy tűnt, jóban vagytok- mondta kis fintorral, amiről eszembe jutott, hogy az első tesióránkon Sulli mit mondott: Ne mondjam el Suzy-nak, hogy jóban vagyok Sapóval. Talán tényleg van valami közös múltjuk? De 1000 %, hogy nem mondaná el.

- Azért ennyire nem vagyunk jó pajtik. Csak néha beszélünk- mondtam vállat vonva.

- Akkor most már tudod. Da Hee-t még 2 éves korában fogadták örökbe. C.A.P tényleg olyan neki, mint egy báty. És a lány nagyon jó és szoros barátságot ápol L.Joe-val. Aki meg nem mellesleg a külügyminiszter helyettes fia, ezért már a pólyában is ismerték egymást elvileg Min Soo-val... De még mindig nem jött össze L.Joe DaHee-val. Pedig mindenki erre számított Na Eun után. Róla tudsz, nem igaz? Hisz Henry is érintett benne…

- Igen, tudok róla…

- Szóval NaEun is sokat féltékenykedett DaHee-re, pedig mindig mondták neki, hogy csak barátok…

- Értem… És te hogy jössz a képbe?- kérdeztem hirtelen.

- Én…- nevetett fel, és hirtelen összevonta a szemöldökét, mint aki most jött rá, hogy miről is, és kinek beszél- Sehogyan. Nekem nincs közöm hozzájuk. Semmi- szűrte a fogai között, de indulatos arckifejezése az ellenkezőjéről árulkodott.

- És nekem?- tettem fel végül a legfontosabb kérdést.

- Neked sincs semmi. De ne is legyen inkább… Ezért hoztalak magammal talán- nézett el a távolba, és fekete conversé-vel a földet rugdosta szórakozottan..

- Miért voltál bunkó eddig?- nem tudom, mitől lettem hirtelen ilyen kíváncsi.

- Hé, milyen kérdés ez? Meg kell mutatni az amerikai libáknak, hogy ki az úr a háznál!- mondta flegmán, mire azt hittem, lelököm a tetőről. De legalább lelógatnám, a lábánál fogva. Semmi gond nem lenne, csak egy ici-pici pillanatra engedném el…

- De- folytatta, amiért belém rekedt a kivégzésének elképzelése- Talán nem is különbözünk annyira. Talán itt az ideje a fegyverszünetnek. Már kezdtem kifogyni a sértegetésekből, bármilyen gáz is ezt bevallani. Meg aztán túl sok energiába kerül téged utálni, mikor annyira nem is vagy gáz csaj. És mikor visszajött ez a másik, akit sokkal jobban utálok nálad. Hisz ha mi ketten együtt vagyunk, sokkal többek vagyunk ellene, mintha még egymást is kioltanánk. De nehogy azt hidd, hogy barátok lettünk. Közel sem. Nem barátkozok könnyen.

- Persze, hogy nem lettünk barátok. Sosem barátkoznék egy olyan emberrel, akit Suzy-nak hívnak- morogtam, mire azt hiszem egy kicsit elmosolyodott.

- Mi most csupán sorstársak lettünk. Csapattársak. Ha összefogunk, sokkal jobbak lehetünk, mintha egymást gyilkoljuk.

- Ebben van valami- mosolyodtam el- Egészen pontosan milyen csapatban is játszunk?- kérdeztem felvont szemöldökkel.

- A lógjunk el a matekóráról csapatban!- jött a hang a hátunk mögül, és Sulli vetette le magát közénk. Nem tudom, mióta hallgathatta az egészet, de nem úgy tűnt, mint aki zavartatja magát. Jellemző rá.

- Hát te?- kérdezte Suzy.

- Ez érdekesebb, mint a matekóra. Ami mellesleg már régen elkezdődött… nélkülünk. Jöttem megnézni, hogy ki marad tovább életben.

- És? Elégedett vagy a végeredménnyel?- néztem a középen ülő gondtalan lányra.

- Igen. Ennek szurkoltam már egy egész hete. Szörnyű volt a szobában uralkodó hangulat. Nem néztünk közösen drámákat, nem olvashattam fel hangosan a kedvenc cikkeimet az újságból, nem festettük be egymás körmét, és nem beszéltük ki közösen a fiúkat.

- Köszönd neki- mutattam Suzy-ra.

- Mit kened rám, mikor te tolakodtál be!?

- Én akartam a ti szobátokba kerülni?

- Csöndesedjetek gyermekeim, mert lehajítalak titeket innen!- vetett véget kezdetleges vitánknak Sulli, mielőtt az elmérgesedett volna.

- Jól van, bocsánat- mondtam tettetett megbánással- Suzy, ha visszamegyünk a szobába, kifesthetem a körmödet?- tettem a szívemre a kezemet.

- Persze!- vette a lapot, és tovább játszott- Babarózsaszínre.

- Biztos vagy benne, hogy az illeni fog a Prada táskádhoz?

- Milyen Prada? Gucci!- tette csípőre a kezét, sértett hangon.

Erre két másodpercig bután összepislogtunk, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Először nevettem igazán jókedvűt, mióta a suliban voltam. Talán végre találtam lány barátokat? Talán… Vagyis, bocsánat. Egyenlőre még nem barátok. Csapattársak. Talán csak egyenlőre…

*

Nem akartam mélyebben beleásni, hogy Suzy egészen pontosan miért döntött úgy, hogy inkább velem, mint ellenem, de örültem neki. Sosem voltak lány barátaim, és ez a helyzet, egészen megtetszett. Elvégre… mindig irigyeltem a filmekben az olyan főszereplőket, aki mellett kitartottak a barátai. És tudtam, hogy ez a halvány kis kötelék, ami a matek óra helyett ott kibontakozott közöttünk, még nagyon gyenge, és elég egy óvatlan rántás, és elszakad, sőt, súlyosabb károkat okoz, mintha ki sem alakult volna. Tudtam, nagyon jól. Mégsem akartam elengedni, inkább még jobban kapaszkodtam bele. Suzy-val nem leszünk sosem BFF-es nyakláncot hordó barátnők. Még csak Sulli-val sem. De… már nem félek attól annyira, hogy valaki álmomban a párnába fojt. És pont.

Mikor visszaértünk, a csengetés után a terembe, így hárman, és láttam, hogy a régi helyemen Da Hee ül, és épp valamit L.Joe-nak mesél, kicsit összeugrott a gyomrom. Láttam, hogy a cuccaim az újonnan behozott padra vannak téve, ami hál’ istennek ismét a hátsó sorban foglalt helyet. De nem maradt időm többet gondolkozni, mert unokatesóm azonnal előttünk termett.

- Te meg hol voltál?- kérte számon- És ti?- nézett barátnőimre megrovóan- Suzy, ha bántani merted, akkor…

- Csigavér, öcskös, egy haja szála sem görbült!- vágott közbe Suzy, szokásos stílusában.

- Minden rendben, Henry, semmi gond!- mosolyogtam, majd a helyemhez sétáltam, a többiekkel együtt. Drága rokonom is követett.

- És miért lógtátok el a matekórát?- folytatta a kérdezősködést. Komolyan, mi ő? Az apám?

- Hát én teljesen megértem, miért nem akartak részt venni rajta- zuttyant le mellettünk U-kwon, széles mosollyal- Majd belehaltam, annyira unalmas volt.

- A te hülye fejednek minden unalmas!- vágott vissza Sulli, és kinyújtotta a fiúra a nyelvét. U-kwon meg elkerekedett szemekkel nézett rá.

- Te kis csirke, hagyod abba, vagy leharapom!- de erre a lány továbbra is csak nevetett- Várj csak, elkaplak!- azzal Sulli után vetette magát. Komolyan, mint két őrült gyerek, úgy kergetőztek. Ezek után a hangoskodás után természetes, hogy az egész osztály minket bámult. Valaki jól szórakozva, valaki lesajnálóan. De tény, hogy mi jól éreztük magunkat. Ki is nevettem őket, míg az egyikük a nagy lökdösésben fel nem borított, és el is vesztettem az egyensúlyomat. Már készültem, hogy a földön végzem, mikor két erős kar tartott meg hátulról.

- Ne most tanulj repülni!- hallottam egy ismerős hangot a fülembe suttogni, miközben talpra segített. Akaratlanul is elmosolyodtam, és hátra akartam fordulni hozzá, hisz ma még nem is láttam, de továbbra is egyenesben tartott, és vállamra támasztotta állát, úgy nézte a többieket, néha fel-felnevetve.

- Kai… nehéz a fejed- mondtam, mikor már kellően zavarba jöttem a közelségétől. Az arcom valószínűleg paprikavörös volt.

- Mert tele van ésszel- suttogta a fülembe. Jaj ne! Már megint így viselkedik! Mikor ezt csinálja, annyira összezavarodok… Főleg, mikor a többiek is észrevették, hogy tulajdonképpen hátulról átölel engem a fiú.

- Hé, ti meg mikor kerültetek egymáshoz ilyen közel?- pislogott ránk Sulli, mikor kifulladva a nagy kergetőzésben, ledobta magát a székembe.

- Nem is tudtad, hogy járunk?- kérdezte nevetve Kai.

- Hé! Szeretnéd, mi?- fordultam vele szembe, és vállára csaptam- Akkor álmodozz csak tovább!

- Akkor miért is pirultál el?- húzta az agyamat Suzy, majd a következő pillanatban lepacsizott, mire felsóhajtottam.

- Ti nem értitek ezt, mert kis konzervatívok vagytok!- mondtam- Kai is élt pár évet az USA-ban, ő is sokkal közvetlenebb. Ebben nincs semmi durva. Szóval leállhattok!- csitítottam a srácokat, és a két lányt, de úgy tűnt, ők már az esküvőnket tervezgetik.

Nagy sóhajjal néztem Kai-ra.

- Ments ki, a szekrényemhez kell mennem. És ne adj alájuk több lovat- pirultam bele a mondatba, eleve ő kezdte a viccelődésével, mikor nyilvánvaló, hogy nincs közöttünk semmi.

- Ahogy akarod!- vont vállat, mosolyogva, megdobogtatva az amúgy is dobogó szívemet. Na, csak most gyorsabban. Szóval…. értitek.

Én gyorsan kisétáltam a teremből a szekrényemhez, mielőtt még nagyobb bajok lettek volna. Szórakoztató volt a társaság, de azért zavarba ejtő volt. Kai biztos, csak megszokásból csinálta. Hisz mesélte, hogy 4 évig élt gyerekkorában az New York-ban. Biztos, hogy…

- Ji Min- hallottam meg a hátam mögül egy hangot. Összeszorítottam a szememet, idegességemben. Elvégre mikor utoljára láttam, akkor derült ki, hogy miért is volt velem kedves.

- C.A.P?- néztem rá hűvösen.

- C.A.P? Ez az első, hogy nem Sapónak szólítasz- arcán kis mosoly játszott, de inkább szomorú mosoly. Azonban nem hatott meg.

- Az akkor volt, mikor még nem tudtam, hogy jól szórakozol a szerencsétlen kislányon.

- Nem úgy értettem…- lépett közelebb.

- Lehet ezt másképp érteni? Ennyire szánalmas voltam a szemedben? Megmondhattad volna, nem vagyok ennyire gyenge lelkileg, hogy „ekkora csapást” ne bírjak elviselni!- húztam fel az orromat.

- Most tényleg úgy viselkedsz, mint egy öt éves- közölte fapofával.

- Hogy mi?- nyílt nagyra a szemem.

- Úgy viselkedsz, mint aki nem képes felfogni, hogy valaki neki akar valamit elmagyarázni. Tényleg 17 éves vagy?

- Ez most sértés volt?- kérdeztem vissza értetlenül.

- Igen. Nem. Nem fontos. Ji Min, csak azt akartam, hogy tudd, én barátként tekintettem rád mindig. Nem másért, hanem magad miatt töltöttem veled az időmet. És nem bántam. Ha ezt megérted, akkor azt hiszem nincs szükség a további félreértések tisztázására- azzal hátat fordított, és elsietett a folyosón.

Hisztis lennék…? Talán. Basszus, tényleg hisztis voltam…

Nekidőltem a szekrényemnek, és úgy néztem utána. Barát? Ő? Nem másért... hanem magam miatt? És nem bánta meg? Mit akar ez jelenteni? Sapó… könyörgöm, már te is fejtörést okozol nekem?

Aznap nem lógtunk el több óráról. Szünetekben a két lánnyal, és a fiúkkal voltam. Így voltunk hatan. Furcsa volt, és láttam a többieken is, hogy nekik is fura, hogy pont így verődtünk össze. Elvégre én voltam a kapocs közöttük. Sulli folyton piszkálta U-kwon-t, Suzy mindenkit piszkált, szokásához híven, én meg igyekeztem Kai-tól mindig egy lépés távolságra állni, nehogy megkísértsen a gondolat, hogy... na, bármilyen olyan gondolat, ami nem lett volna helyén való.

Egyedül ültem a padban, miután a fiúk összevesztek, hogy ki telepedjen mellém. Én elvoltam egyedül is, sőt! Jobb is volt így. Néha visszapillantottam régi helyemre, és ilyenkor párszor összeakadt a tekintetem L.Joe-éval. Ő úgy tűnt, hogy jól szórakozik új padtársával. Hát, felőlem!

De akkor sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi van abban a lányban, ami bennem nem. Na nem mintha irigyeltem volna annak a seggfejnek a figyelmét. Erről szó sincs. Csak sértette a női büszkeségemet. Már amennyi maradt belőle.

Órák után éppen én voltam a felelős, hogy rendbe tegyem a padokat, így kicsit húzva a számat, de miután kivittem a cuccaimat a szekrénybe, neki álltam rendezgetni a padokat, mígnem a terem egészen kiürült.

- Segítsünk?- nézett hátra Suzy az ajtóból.

- Megoldom.

- Ne csináld egyedül- jött oda mellém Kai is, a szokásos szívmelengető mosolyával- El kell mennem valahová, de majd jövök, és segítek neked. Rendben?

- Erre semmi szük…

- Nem jó válasz, majd jövök!- intett, majd gyorsan kisietett a teremből. Csodás.

Nem tudom, mit akart igazából segíteni, mikor csak a szemetet szedtem fel gyorsan a földről, és az asztalokat igazítottam el. Már majdnem végeztem, mikor a hátam mögül meghallottam a lépteit.

- Látod, Kai, már végeztem is szinte!- mondtam jókedvűen.

- Csodás- a válasz azonban nem attól jött, akitől számítottam. Megdermedtem a mozdulat közben, és legszívesebben neki szaladtam volna egy szimpatikus falnak, hogy miért büntet engem ennyire az ég. Lassan hátrafordultam, hogy szembe nézzek L.Joe-val. A fiú egy padnak dőlve állt, és fürkészően nézett rám.

- Akarsz valamit?- kérdeztem barátságtalanul.

- Csss!- intett le- Éppen azon gondolkozom, hogy kire emlékeztetsz. Ma, ahogy nevetgéltél...

- Ne keress ilyen embert, mert senkihez nem hasonlítok, aki a te társaságodban megfordul- majd visszafordultam a padomhoz, de elém sétált, és kitámasztotta a lábával az asztalt, hogy az ne mozduljon.

- Felszívódnál?- csaptam a padra.

- Nem- követte ő is a példámat, így egymással szemben támaszkodtunk a padon.

- Van valami konkrét célod ezzel? Őrületbe akarsz kergetni?- kérdeztem halkan, de fenyegetően.

- Eszemben sincs. Csak épp felmérem a tűréshatáraidat.

- Hát már nagyon feszegeted őket- nevettem fel hitetlenül.

- Ennek örülök- vigyorodott el, mintha valami ajándékot kapott volna.

- Na, nekem ebből elegem van!- majd olyan erővel ragadtam meg a padot, amennyire csak tudtam, és rá akartam borítani a fiúra. Sikerült is volna, ha nem ugrik el előle. A következő pillanatban mellettem termett, és elkapta a csuklómat.

- Te most rám akartad borítani?- kérdezte döbbenten, mint aki nem képes elhinni, hogy akár képes lettem volna kárt tenni benne.

- Igen. És akkor?- próbáltam kirántani a kezemet, de csak azt értem el, hogy a másikat is elkapta- Engedj el!- szűrtem a fogaim között.

- Nem. Én itt szórakozok, te pedig véresen komolyan veszel mindent. Ez a baj veled. Nincs humorérzéked- biccentette félre a fejét.

- Humorérzék? Hát ehhez semmilyen humorérzék nem lenne elég…- ismét rántottam a kezemen, de csak azt értem el, hogy neki tolt a falnak, fejem mellé szorítva a két csuklómat.

- Figyelj, Jimmy! Nem fogom többször elmondani, csak egyszer, így jól figyelj. Az egyetlen, amiért veled foglalkozom, az az, hogy…

Sikerült! A karom kicsúszott a szorításából, és el akartam lökni a mellkasánál, de azonnal utána kapott, és visszaszorította. De mindeközben valami furcsa, cérnaszakadást hallottam, és valami koppant is a padlón. Hirtelen megéreztem a levegőt a mellkasomnál. Lenéztem magamra, és észrevettem, hogy, ahogy L.Joe a karomat megragadta, a keze beleakadt a blúzomba, így annak gombjai a mellem aljáig szétpattantak, egyik le is szakadt. Így megmutatva a világnak a fehér csipkés melltartómat.

Talán a filmek hősnőit megszégyenítő módon kellett volna egy nagyot sikítanom, és elrohannom, de egyszerűen leblokkoltam. Tágra nyílt szemekkel álltam, egy hang nem jött ki a torkomon, csak tátogtam. Nem is tudom, hogy mi volt rám ilyen hatással. Maga a tény, hogy itt állok, a falhoz szorítva, közben közszemlére téve a fehérneműmet, vagy pedig a fiú arca, ahogy rám nézett. Hát megért egy misét az is. Ugyanúgy megdöbbent, mint én. Tekintete tágra nyílt, és úgy bámulta a mellemet. Hát ez kész! Nem látott még ilyet?

- Ennyire tetszik?- kérdeztem kicsit gúnyosan, de megcsuklott közben a hangom idegességemben. Erre a szemembe nézett. Valami furcsa fény villant a tekintetében, amit nem tudtam hová tenni. Lassan félmosolyra húzta a száját, és öntudatlanul végig is nyalta. Azt hittem, ott helyben dobok egy hátast. Még soha férfit nem találtam ilyen ijesztően vonzónak. És itt az ijesztően van a hangsúly. Most komolyan a mellem látványa okozott ekkora változást a viselkedésében? Úgy nézett rám, mint aki menten felfal...

- Ja, míg ruha fedte, nem tűnt ekkorának!- szeme lassan levándorolt az ajkamra, és azt kezdte el szuggerálni, majd lassan közelebb hajolt a fejével. Te jó ég!

- L.Joe… Mit csinálsz?- nyögtem ki, miközben a tökéletes száját néztem, ami közelített az enyémhez. El kéne lökni! Ji Min, mire vársz, lökd már el! Te szerencsétlen, mozdulj már meg!

De egyszerűen nem ment! Ott álltam, ledermedve, arra várva, hogy valami csoda történjek, és megjöjjön az eszem.

- Szerintem okos lány vagy, és kitalálod- suttogta már csak pár centi távolságából, mitől megremegtem. Négy centi…Három… Kettő…

Már szinte éreztem ajkát az enyémen, de ekkor egy váratlan hang szakította félbe:

- Te meg mi a francot művelsz vele?

Kiengesztelésképp, amiért sokára hoztam meg,
itt egy gyönyörű L.Joe ♥ 

/Sokszor amúgy nem tudom, hogy mit gondolhattok egy bizonyos fejezetről, így ha írnátok véleményt, vagy valami kis szösszenetet, akkor én is jobban látnám a dolgokat. És talán fellelkesülve gyorsabban írnám a következőket :D /