10. fejezet

/Nem életem leghosszabb fejezete, talán ez sem a legtartalmasabb, de remélem tetszeni fog. Most igyekszem a következőkkel is, mert legutóbbi fejezetnél olyan kedves dolgokat írtatok nekem, (amiért örök hálám), hogy egy csomó ihletem lett, és csak úgy ontom a szavakat. Remélem a sulis dolgok is hagynak kibontakozni, és nem veszik el tőlem az értékes időt tanulásra... :) Mert hát ugye ki szeret tanulni...? De aki nem hallotta volna még, mindenképpen hallgassa meg és nézze meg a Teen Top Budapesten forgatott MV-jét. Na meg persze a többi számot az albumról, mert valami isteniek lettek ♥ Főleg a Love U szám, amit L.Joe írt, és már volt szerencsém a koncertjükön is hallani... Totál mental breakdown *fangirling* De azt a csajt egyszer még kinyírom/

Chapter 10

 Tartsd magadhoz közel a barátaidat...

A hangra összerezzentem, és L.Joe is azonnal hátrébb húzódott, így újra éltető levegőhöz jutottam.

De nem sokáig tartott örömöm, mert az ajtóban Kai állt, és kikerekedett szemekkel nézett ránk. Igaz is, ígérte, hogy visszajön. Hogy lehettem ekkora…

Nyeltem egy nagyot, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig szét van gombolódva az ingem. A fejem vörösre gyúlt, és olyan gyorsan gomboltam be a felsőt, amilyen gyorsan csak tudtam.

- Azt kérdeztem, hogy mit műveltél vele!- csattant újra Kai idegesen, és közelebb sétált. Rá sem mertem nézni, annyira zavarban voltam. Nem úgy L.Joe. Úgy tűnt, hogy teljesen nyugodt, ahogy szembe fordult a másikkal.

- Csak szórakoztunk egy kicsit… Már azt sem lehet?- a hangja szórakozott volt.

- Nem. Rohadtul ne merj hozzáérni Ji Min-hez!- JongIn hangja fenyegető volt. Csak még jobban elszégyelltem magam, hogy ebben az egészben nem csak a szőke fiú volt a hunyó. Én is ugyanannyira hibás voltam. Már amennyire ezt hibának lehet nevezni. Hogy teljesen elvarázsolt pár másodpercre, és hagytam volna neki, hogy MEGCSÓKOLJON! És miért? Csak mert tipikus férfi, akinek az agya azonnal elborul, ha egy kicsit is a ruha alá lát!

- Miért? Talán a tiéd?- gúnyolódott tovább a fiú. Szinte láttam Kai agyában eldurranni az ereket, és ezt az is bizonyította, hogy megragadta L.Joe zakóját, és megrázta. Szinte mukkanni sem mertem, pedig máskor aztán elég nagypofájú voltam.

- Ő senkinek nem a tulajdona. És te sem csinálhatsz vele, amihez kedved szottyan, ezt jegyezd meg!- sziszegte a képébe, majd elengedte. A szőke srác összehúzta a szemeit, majd felsóhajtott.

- És még ti vagytok az amerikai, „mi mindent megengedünk magunknak társaság”, mi? Hát akkor Kai, sok sikert a csajhoz, amúgy sem az esetem- felém fordult- Még találkozunk Jimmy!- majd Kai-t fellökve kisietett a teremből. Ketten maradtunk.

- Öhm… Ji Min…- kezdte volna, de nem voltam hajlandó ránézni. Égett a pofám.

- Ne mondj semmit!- motyogtam.

- Miért nem lökted el? Nem hinném, hogy odalennél érte, mikor ennyire köcsög- hagyta figyelmen kívül a kérésemet.

- Azért, mert… azért mert…- végre felnéztem rá, és tekintetem találkozott az övével. Az őszinte barna szemei lelkemig láttak- Ijesztő volt- csúszott ki a számon. Legalább nem azt mondtam, hogy ijesztően jóképű. Mert az lett volna a teljes igazság.

- Nyugi, ne aggódj. Majd ha legközelebb neked esne, megvédelek- mosolygott, majd váratlanul magához húzott, és átölelt. Az ő közelsége teljesen ellentétes érzéseket váltott ki belőlem. Míg L.Joe-n érződött a balhé, és az, hogyha hagyom magam, akkor a vesztembe rohanok, Kai biztonságot nyújtott. Teljes bizalmat. Azt az érzést keltette, hogyha vele maradok, akkor egész életemben nem lesznek problémáim. Mert ő velem lesz. Persze ezen felesleges volt gondolkozni, elvégre nincs közöttünk semmi.

- Miért vagy ilyen kedves velem- morogtam a mellkasába.

- Mert ezt hozod ki belőlem- hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Ha bármikor szükséged lesz az én segítségemre, akkor szólj. Teljesen le leszek kötelezve a kedvességednek.

-A kedvességért nem jár viszonzás- tolt el magától, hogy a szemembe nézzen- Csak vigyázz magadra. Ha az a seggfej megint…- arcán az izmok összehúzódtak.

- Ne aggódj. Több lehetőséget nem adok neki!

Igen, a terv ez volt…

*

Fáradtan sétáltam be a szobába. Elment az étvágyam a szőke fiú viselkedésétől. Na meg a saját testem reagálásától. Bekapcsoltam a laptop-omat, hogy megnézzem az üzeneteimet. Anyáékkal is inkább csak e-mail-en társalogtam, bár kétnaponta telefonon is beszéltünk.

Mihelyst csatlakoztam a netre, azonnal beugrott a skype. És a felirat: Jessie videóhívást kezdeményezett.

Pár másodpercig meredtem a képernyőre, majd benyomtam a hívás fogadás gombot. Hogy eddig miért is nem keresett?

- Halihó Unnie! El is feledkeztél rólam?- hajolt bele a gépe kamerájába, hogy szinte csak az orrlyukát láttam.

- Dehogyis. Vártam, hogy keress!- dőltem hátra, és elmosolyodtam. Jessie volt az egyetlen, úgymond barátom az Államokban. Nálam 5 évvel volt fiatalabb, ő is koreai lány volt. És egy energia bomba. Valamiért imádott engem. Őt örökbe fogadták, mikor még nagyon kicsi volt. Amerikai szülei a Jesamin nevet adták neki, amit mi csak Jessie-nek becéztünk. Hamar jóban lettünk, pedig már akkor sem szerettem az emberekhez közeledni. Jessie volt a megtestesítője az aegyo-nak, a tiszta, cuki ártatlanságnak. Mármint kinézetre. Ő mindig azt hangoztatta, hogy olyan menő csaj szeretne lenni, mint én. Én meg mindig mondtam neki, hogy nem vagyok egy példaértékű lány, inkább keressen másvalakit, akire hasonlítani akar. De ő valamiért engem istenített.

Most is, azonnal tudni akarta, hogy mi történt velem, milyen fiúk vannak, tetszik e valaki, milyenek a szobatársaim.

Igyekeztem neki úgy elmagyarázni a helyzetemet, a történtek után, hogy ne tűnjek szánalmasnak előtte, mert bizony nem minden mozdulatom volt követésre méltó.

Egészen jól elbeszélgettem vele, elment az idő vele, sokat nevettem, már majdnem elfelejtettem L.Joe-t. Akiről egy szót sem beszéltem neki. A többieket viszont körülírtam neki.

Egy órája beszélhettünk, mikor nyílt az ajtó, és besétált Sulli és Suzy, ez utóbbi felvont szemöldökkel.

- Ji Min! Ott vártunk rád egy csomó ideig a kajáldába. Aztán Kai mondta, hogy jobb, ha nem is várunk, mert nem valószínű, hogy csatlakozol! Mi a fene történt?- csapott a lecsóba azonnal.

- Ez ki?- hallottam a skype-ból.

- Öhm... Nem voltam éhes- válaszoltam Suzy-nak, intve Jessie-nek, hogy várjon egy percet.

- Kai valami L.Joe-t is említett…- tette csípőre a kezét Sulli is. Remek. Sínen vagyunk.

- Ki az az L.Joe?- kérdezte az amerikai barátnőm lemaradva.

- Figyelj, Jessie, majd még beszélünk rendben?- majd ki is nyomtam a skype-ot, és szobatársaimra néztem.

- Van húgod?- vonta fel a szemöldökét Suzy.

- Nem, csak egy barát- ráztam a fejemet.

- Végül is tök mindegy… Szóval? Mi ez a L.Joe dolog?

- Hát… Igazából semmi- pirultam el kissé.

- Tudod, ki hiszi el. Szóval?

- Nekünk elmondhatod… Nem mondjuk tovább- mosolygott rám biztatóan Sulli.

- Nem hagytok békén, igaz? Ma kis híján lesmárolt a srác, miután szétszakította az ingemet, és megcsodálta a melltartómat- hadartam el.

- Hogy mi?- kérdezett vissza a két lány szinte mérnöki pontossággal egyszerre.

- Leszakította az ingedet?- tátogott Sulli.

- Nem… az… baleset volt…

- És csak úgy letámadt? Mi az, hogy csak majdnem smárolt le? Tökön rúgtad?

- Nem… túl gyorsan történt. Kai mentett meg- bűvöltem a zoknimat, mert rájuk nézni nem mertem.

- Kai.. te jó ég. Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy egy nagy ribanc vagy!- ütött barátian hátba Suzy.

- Köszi, ez kedves volt- morogtam vissza.

- Ezeket régen mindig a toronyban leülve a kanapén beszéltük meg- nosztalgiázott Sulli- Milyen jó lenne, ha még nyitva lenne…

- Bizony, jó lenne!- bólogatott a másik lány is.

- A kulcsai Moon Chae Woon irodájában vannak- jutott eszembe.

- De onnan nem lehet elvinni!

- Ha nagyon kéne meg lehetne oldani!- vontam a vállam.

- Ó, nem mernéd lenyúlni- fintorgott Suzy.

- Dehogynem!- vágtam azonnal rá.

- Fogadjunk?

- Rendben. Ha legközelebb dolgom lesz ott, ami ugyan beletelhet pár hétbe, de elhozom az egyik torony kulcsát, és közösen kibeszélhetjük az ügyeinket odafent. Rendben?- vontam fel a szemöldökömet.

- Rendben. Ha veszítesz, teljesíted egy kérésemet.

- Ugyanígy viszont.

- Remek- nyújtotta kezét, hogy megrázzam, amit meg is tettem.

Közben valamiért eszembe jutott, amit még egyszer a tesi órán mondott nekem:

- Győzni jobb egy ilyen helyzetben, vagy veszíteni?- suttogta felém a rajtvonalnál kicsit pimaszul.

- Győzni mindig jobb, nem igaz?- kérdeztem vissza.

- Nem. Néha a győzelem jobban fáj, mint a vereség

*

Sokat agyaltam azon, amit C.A.P mondott, és utólag szégyelltem is magamat, amiért úgy viselkedtem. Ezért este vettem a bátorságot, és a fiúk szobái felé vettem az irányt. Már tudtam, melyik szobában lakik Sapó, csak egy baj volt. Ide tartozott még L.Joe is. Meg persze Chunji, de ő legalább kedves volt.

Nagy levegőt vettem az ajtó előtt, és próbáltam győzködni magamat, hogy semmi bajom nem lesz, ha bekopogok. Nekitámasztottam a kezemet az ajtónak, és erőt gyűjtöttem. Csak sajnos nem tudtam sokáig, mert ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és én egyenesen ráborultam a szerencsétlen bentről kifelé tartóra…

- Ji Min?- hallottam egy fuldokló hangot alulról.

- Chunji?- néztem le az alattam fekvő fiúra, akinek szemei tágra voltak nyílva a döbbenettől. Gyorsan felnéztem, és szembe találtam magamat C.A.P-pel, aki az egyik íróasztal székén ült, és meredten bámulta a jelenetemet.

- Feküdhetünk még itt, ha szeretnél, de…- jött alólam a hang.

- Ó, bocsi!- motyogtam, majd legördültem róla, közben beverve a lábam az egyik szekrény oldalába. Jellemző, hogy ilyen béna vagyok…

C.A.P mellénk sétált, és felvont szemmel kinyújtotta felém a kezét, amit el is fogadtam, így függőlegesbe kerültem megint.

Most volt először alkalmam körbe nézni a szobán. Changjo az egyik ágyon ült, és fel sem nézve pötyögött a telefonjában, L.Joe meg… Fejét DaHee ölébe döntve meredt rám. Nyeltem egy nagyot. Valamiért rossz érzés fogott el, mikor ezt a jelenetet néztem. Valami furcsa érzés lett úrrá rajtam, ami a gyomromban kezdődött. És egészen az őrületbe kergetett. Erre a jelenetre nem számítottam. És nyilván ő sem, mert szemei meglepődöttségről árulkodtak. Azonnal fel is ült a lány öléből, és el is kapta rólam a tekintetét. Hirtelen érdekes lett neki a fali polcon lévő Shakespeares összes.

Chuni a fenekét (amit most alkalmam volt nekem is megcsodálni, és Sullinak igaza volt) simogatta, nyilván ő is beütötte.

- És… Ji Min…- szólalt meg újra C.A.P- Minek is köszönhetjük, hogy beugrottál?

- Igazából- tűrtem a hajamat a fülem mögé, mert nem számítottam ekkora közönségre a beszédemnél, és kissé idegesített DaHee furcsán vizslató tekintete is- Igazából veled akartam beszélni- néztem újra a fiúra. Mindenki csöndbe volt, és úgy ugrált a tekintetük kettőnk között.

- Velem? Hát akkor mondd!- tárta szét a karját, nem túl barátságosan.

- Négyszemközt, Sapó- motyogtam, és bátortalanul arcára néztem. Azon lassan, egészen lassan újra mosoly húzódott.

- Sapó?- kérdezte vissza.

- Igen- mosolyogtam most már én is rá.

- Ez esetben…- megfogta a karomat, és kihúzott maga után a szobából, de még hallottam DaHee kérdését.

- Mi ez a Sapó dolog? Mondd, hogy a bátyámnak nem jön be ez a…!

Majd záródott az ajtó, és ketten maradtunk a folyosón.

- Bocsi, DaHee miatt. Nehezen barátkozik- szabadkozott a fiú.

- Nem fontos…- ráztam meg a fejemet. Nem akartam bevallani neki, hogy mennyire rühellem már most a fogadott tesóját. s mennyire zavar tudat alatt, hogy a lány ilyen jóban van a szőke fiúval.

- Szóval, mit is akartál?

- Igazad van, túlreagáltam. Sajnálom a dolgot. Még ha azt is mondtad volna, igazad lett volna, csak tudod… eléggé magamnak való voltam mindig is, furcsa, hogy az emberek… barátkozni akarnak velem- mondtam szórakozottan, és az ablakhoz sétáltam, ezzel hátat fordítva neki.

- És miért lennél magadnak való?- lépett mellém, így már együtt néztünk le a kastély belső udvarára.

- Mert… annak éreztem magamat. Nem szeretek erről beszélni- lettem visszahúzódó.

- Nem erőszak. De ha kell… szívesen meghallgatom. Mert tényleg élvezem a veled töltött időt- megköszörülte a torkát- És szeretek veled futni reggelente. Szóval, holnap reggel?

- Tökéletes!- mosolyogtam rá, amit viszonzott. Legalább nem volt haragtartó. És rá sem lehet haragudni.

*

- Tudjátok, két és fél hét múlva itt a bál, és mivel végzősök vagytok, illik kísérővel érkezni. De hát már tudjátok a módit, többször is volt ilyen rendezvény nálunk, de ez most sokkal nagyobb szabású lesz- lelkendezett az osztályfőnökünk, a hét közepén tartott óráján. Én elmélázva támasztottam a fejemet a padon, és azon gondolkoztam, hogy ez milyen hülyeség! Miért illik jobban kísérővel érkezni, mint kísérő nélkül? Mintha olyan messziről jönnénk, és nem az emeletről. Te jó ég! Kicsit visszamaradott rendszer. Ha ezek után még egy egész szimfonikus zenekarral is állítanak be, akkor esküszöm nagyon fogok röhögni.

Mivel ez volt a szerdai nap utolsó órája, és már alaposan elültem a fenekemet, ezért elhúztam a számat, és fészkelődtem egy sort. Így akarva akaratlanul L.Joe padja felé terelődött a tekintetem.

Egy hete még én ültem mellette- suhant át az agyamon, DaHee hosszú haját szemlélve.

Mintha valami félelmetes 6. érzéke lett volna a lánynak, és megérezte volna, hogy nézem, oldalra fordult, és rám vetette a szemét. Nem akartam elnézni, állni akartam a tekintetét, de… nem ment. Én voltam, aki előbb lesütötte. Gratula, DaHee, egy-null oda.

- És mivel ugye ezen a hétvégén ünnepeljük a chuseok-ot- folytatta a tanár lelkesen-, mint tudjátok, mindenkit haza engedünk már csütörtök este az ünnepekre, és kedden kezdődik újra a tanítás.

Erre mindenki örömködött egy sort, én azonban nem akartam ennyit utazni haza két napért, így Henry-ék családjához mentem.

Már csütörtök reggel bepakoltam a legfontosabb dolgaimat, elvégre nem voltam az a nagy „nem tudok élni az óriás hajszárítóm nélkül” lány. Csütörtökön estére pedig értünk jöttek Henry szülei.

Suzy-éktól elbúcsúztam, de nem nagyon könnyes a búcsú, elvégre pár napról volt csak szó. Kedden már kezdődött újra a suli. Amúgy furcsa volt a normális beszédstílus, köztem és a lány között. Egészen jól elvoltunk. Bár még így is előfordultak kritikus, „kitépem a hajad, ha még egy szót szólsz” pontok, de ezeket többségében Sulli beszüntette valamivel. De esténként, mikor már befejeztük a közös tanulást, akkor filmeztünk, vagy hülyéskedtünk. Kibeszéltük az osztálytársainkat, de furcsa mód, az L.Joe- DaHee- C.A.P kombó sosem került szóba. Tényleg soha. Mintha valami tabu téma lett volna. Bezzeg Changjo… azóta azon nevettek, hogy közösen kell vele énekelnem. Mert igen, nem úsztuk meg. Odajött hozzánk másnap a dráma tanár, hogy úgy hallotta, hogy szeretnénk mi is a rendezvény részt vevői lenni. És ezért készüljünk valamilyen az iskola szellemiségéhez illő dallal. Pont ezeket a szavakkal élt. Így a fiúval csak összefintorogtunk, megadtam neki a számomat (na nem mintha minden nap nem egy osztályba jártunk volna), és azt mondta, hogy majd keres valamit, amihez talán egészen jó lehetek. Nem akartam elmondani neki, hogy tanultam régen hegedülni a zeneiskolában, és még LA-ben unalmas estéimen gyakran vettem elő a hangszert, hogy szórakoztassam magamat. Bármennyire nem nézték ki belőlem az emberek, én művész lélek voltam.

- Mire gondolsz?- bökött meg a kocsiban Henry.

- Csak a sulira… az emberekre…

- Pozitívan, vagy negatívan?- kérdezte Henry anyukája.

- Hát… is-is- dőltem hátra a kocsi ülésén. De már örültem neki, hogy végre kapok egy kis levegőt. Valamiért, mihelyst elkaptuk a kastély területét, megszabadultam valami furcsa, nyomasztó érzéstől, valami furcsa előérzettől, amit nem tudtam hová tenni. Vonzott, és mégis tartottam tőle. Pont, mint az a bizonyos arrogáns, szőke hajú fiú…

*

- Ji Min! Bejön Jong In?- kérdezte Henry váratlanul, mikor épp Gangnam utcáin sétáltunk. Kicsit kiszabadultunk Henry rokonai közül, így elmentünk egy kis városnéző túrára, csak mi ketten. Már túl voltunk a formális megemlékezéseken, csak a rokonokat látogattuk meg, vagy ők jöttek hozzánk.

 Éppen egy gyümölcsturmixomat ittam, mikor feltette ezt a kérdést, de ettől félrenyeltem. Miután sikerült leküzdenem a fulladásveszélyt, ráemeltem tekintetem az unokatesómra.

- Ezt most honnan…?

- Úgy nézel rá.

- Félreérted. Csak épp nagyon kedves velem. Túlságosan is…

- Neki egészen biztosan bejössz…

- Szerinted a fél világ odavan értem- csaptam vállon nevetve.

- Mert nagyszerű csaj vagy… És egy fiú megérzi ezt, egy másik fiún. És ha te és Kai…

- Nyugi, nem lesz semmi, ne parázz. Nem fogok…

- Nem zavarna- csúszott ki a száján zavarban.

- Hogyan?

- U-kwon nagy szoknyapecér, de Kai jó srác. Tőle nem féltelek…

- De hidd el, hogy nincs közöttünk semmi. Túlélni jöttem ide, nem bepasizni. Nekem ők csak barátok, érted?

- Persze pöttöm. Értem- mosolygott rám végül Henry, és nyomott egy puszit a homlokomra. És így befejezettnek tekintettük a témát, nem is hoztuk többet szóba. Szerencsére. Mert elég zavarba ejtő volt.

Bár bogarat ültetett a fülembe. Tetszhetnék Kai-nak? És nekem tetszik Kai? Igazából… Kai-tól ugyanannyira zavarba jöttem, mint Sapótól. Mindketten hatással voltak rám, valamilyen szinten. Mindketten kedvesek voltak… Velük szöges ellentétben állt L.Joe…

De miért lyukadtam ki már megint nála? Miért? Miért juttatja az agyam mindig érvényre azt a seggfej srácot? Miért? És miért utálom ennyire DaHee-t? Kibírhatatlan…

- Azért én örülök neki, hogy itt vagy te is velünk- mosolygott a fiú továbbra is mellettem. Épp egy hotel előtt sétáltunk el.

- Ó, Henry, ha te nem lennél itt, akkor, én…- már épp elkezdtem volna ecsetelni, hogy mennyire nem tudnék nélküle élni, mikor megláttam a hotel előtt álló egyik alakot, aki meredten nézett maga elé, mintha várt volna valakit. De ez mind természetes lett volna, és fel sem tűnne, hisz totál átlagos jelenség… azonban… az az alak… So Ji Sub igazgató volt. Ledermedtem.

Henry észre vehette, hogy mit bámulok, és megbökött.

- Nem is tudtam, hogy itt van az igazgató családja Szöulban. Köszönjünk neki!- rántott meg, én azonban álltam, mint a cövek, mert a következő pillanatban egy fekete, milliókat érő kocsiból kilépett egy alak, és a hotel felé indult. Összevontam a szemöldökömet, közben eljutott félig meddig az agyamba Henry elégedetlensége, hogy miért nem vagyok hajlandó megmozdulni. De én azt a másik embert, aki most az igazgatónkhoz sétált, már láttam valahol. És ezt nem úgy éreztem, mint a sulit körbenéző ősz hajú férfit, akiről azóta nem tudtam, ki lehet. Őt tényleg láttam. Nem is olyan régen. Az agyam lázasan járt, hogy beugorjon, hol találkozhattam ezzel a férfival. Ajkamba haraptam a nagy koncentrálásból.

Azt vettem észre, hogy So Ji Sub szeme lassan felénk vetődik, és megakadt rajtunk. Egy apró mosoly jelent meg a száján. Az új jövevény észrevette, hogy az igazgató már nem őt nézi, ő is felénk fordult. Mihelyst találkozott a tekintetünk…

- Kim Jae Joong!- motyogtam végül, mikor beugrott. Igen, ez a férfi szerepelt azon a képen, amit egyszer Jae Joong elejtett, és én a hátam mögé rejtettem, mikor megjelent So Ji Sub. Ezzel a férfival találkozik most? Miért? Na nem, mintha lett volna közöm hozzá, de az egész olyan… titokzatosnak tűnt. Ismernem kéne őket valahonnan?

Ismét So Ji Sub szemébe fúrtam tekintetemet, és egy kicsit megdöntöttem a fejemet, hiába voltunk messze, érezze, hogy ennyivel megtisztelem. Viszonozta a meghajlást felénk, és mikor ismét rám nézett, valami ijesztő dolgot láttam a szemében. Olyat, ami arra késztetett, hogy messzire fussak el. De mégis álltam ott, összeszorítva a számat. És ez volt az a pillanat, amikor döntöttem.

Legyen bármi, én, ha már itt kell lennem, akkor kiderítem, hogy mi van ebben az iskolában, ami ezt az érzést váltja ki belőlem. Ezek után, tudni akarom. És meg is fogom tudni! Ahogy a mondás tartja: tartsd közel magadhoz a barátaidat. De az ellenfeleidet még közelebb. 

Már csak azt kell megtudnom, hogy ki van velem, és ki van ellenem…

 /Igyekszek a következő részekkel is, ígérem. Mármint a következő utánival most, mert tudjátok, vagy nem tudjátok, mindig egy résszel előrébb járok, és csak akkor teszem fel a részt, ha meg van a következő is. Ez nekem egy biztosíték, vagy mi, hogy ne kelljen akkor átírnom valamit, mikor már egyszer az feltételre került :) Szóval kihasználom majd a hétvégét is, hogy végre hazamehetek. Ti pedig, ha valami hozzáfűznivalótok, véleményetek, és egyéb óhaj-sóhajotok van, írjátok meg nyugodtan :D /