Chapter 7
Amikor a hétvége zűrösebb a hétköznapnál...
Milyen
remek is lenne, ha lenne egy olyan képességem, miszerint bármikor eltűnhetek,
bárhonnan. Mert akkor most alkalmaztam volna. C.A.P és L.Joe tekintete elől
mindenképpen. Csak meredtek rám, kicsit döbbenten, mint valami rossz gyerekek,
akiket rajta kapták csoki lopáson. Pedig valószínűleg nem ilyesmiért akarták
egymást laposra verni. De hát a részletekről fogalmam sem volt.
L.Joe
végül felsóhajtott, és elsétált mellettem, eltarolva a bal vállamat. Mondhatom,
kedves volt, mint mindig. Mindezt a „mindjárt kinyírlak” tekintettel. Túlélési esélyeim
ebben a suliban ismét nem nőttek kétszeresére. Min Soo még mindig ott állt
velem szemben, és alig mert rám nézni. Úgy tűnt, hogy zavarban van. Nagyon is. De nem jobban, mint én.
-
Öhm… bocsi, eltévedtem…- motyogtam, mikor ő sem akart megszólalni, és már hátat
is fordítottam volna, mikor C.A.P hangja megállított.
-
Meg tudom magyarázni…
-
Ti dolgotok, nem az enyém, nincs szükség magyarázkodásra…- néztem rá.
-
De akkor is félreértheted…
-
Számít?- kérdeztem meg kis erőltetett mosollyal.
-
Igen- felelte egyszerűen, amin ledöbbentem- Nem akarom, hogy rosszat gondolj
rólunk- sétált elém- Kicsit zűrösek a családi kapcsolataink. Nagyon régről ismerjük
egymást a fiúkkal. Főleg L.Joe és én. Az apáink már régóta kapcsolatban
álltak egymással. És az én apám egy fokkal L.Joe-é felett áll a ranglétrán, így
mindig volt egy kis egészséges rivalizálás közöttünk is… ez olyan fiús dolog,
tudod…- vakarta meg a tarkóját- Elhiszed?
-
Miért ne hinném? Bizonyára így van, ha te mondod. És ha tényleg ökölre
mennétek, csak tudd: én neked szurkolnék- magam sem értem, miért pirultam el
egy kicsit a mondat végére.
-
Valóban?- szája sarkában mosoly játszott.
-
Ez csak természetes, Sapó! Akkor… holnap reggel?
-
Tökéletes!
Intettem
neki egyet, majd gyorsan hátat fordítottam, és elsiettem. Furcsa volt, sosem
gondoltam volna, hogy egyszer a mindig nyugodtnak tűnő Sapót egyszer látom majd
ilyen idegesnek. De valljuk be, nem volt épp visszataszító úgy sem. Bezzeg
L.Joe… ő mindenhogy vonzz is és taszít is egyszerre.
De
ha összerakjuk a sztorit… L.Joe tegnap este elment valahová, ahol az apja is
ott lehetett, ha a gyűrűje nyoma az arcán van... kedves fater, aki pofán üti a gyerekét ennyire. Ezt nem mondta
el C.A.P-nek, ezért ő kiakadt rá. Nagyon kiakadt…
Kik
ezeknek a szüleik? Áh, tök mindegy, nem érdekel. Nem foglalkozom velük. Nem
érdekel a magánéletük…
Igen,
abban a pillanatban még hittem is ebben a kijelentésben…
*
Nem
írnám le a következő napokat. Legyen elég annyi, hogy elég unalmasak voltak.
Sikerült megszoknom az új helyet, Henry-vel úgy ahogy kibékültem, már nem
idegesítette, ha Chunji-val, Niel-lel és Ricky-vel szórakoztam. Mert elég sokat
ettem velük reggelinél, vagy egyéb étkezéseknél. Javíthatatlanul gyagyák
voltak, de mindezt imádnivalóan. Jóban lettem velük. De leginkább csak
hármukkal. Changjo-t még mindig ugyanannyira nem ismertem, C.A.P-pel reggelente
együtt futottam, de nem túl sokat beszéltünk, maximum alap dolgokról. Az
öltözőknél történt incidenst nem megtörténtként kezeltük. Kimondatlan
megállapodás volt ez közöttünk. Nem volt közöm hozzá, azonkívül bírtam a fiút.
Mosolyt tudott csalni az arcomra, és tetszett, hogy olyan eltökélt, mint én.
L.Joe…
na ő még mindig padtársam volt, de azóta egyetlen egyszer sem szólt hozzám.
Talán ez még rosszabb is volt, mint mikor nyírtuk egymást… vagyis, miről
beszélek? Így legalább nem idegesített. De néha elkaptam a gyilkos pillantását.
És az elég ijesztő volt.
A
szobában, meg… Hát Suzy sem segített a helyzeten. Folyton lenéző pillantással
illetett, és bármit csináltam, nem tetszett neki. Persze ilyenkor mindig ment a
riposzt, de… nem élveztem. Elegem lett az egészből. A csajbuliban legalább
Sulli-val nem volt probléma. Ő, ha volt valami bajom, kérdésem, mindig szívesen
segített. És ezért nagyon hálás voltam neki.
U-kwon
és Kai remek haverok lettek. Előbbitől a földön feküdtem a nevetéstől, utóbbi pedig…
néha zavarba ejtő tudott lenni, kedvessége túlságosan határtalan volt. És Henry
elég gyakran rúgott bokán, mikor a fiún felejtettem a tekintetem.
Szerencsére
So igazgatóval sem futottam össze. Nem bírtam volna nézni, azt az idegesítően
eltökélt és irritáló arcot. Kim Jae Joong néha szembe jött a folyosón, és
mindig kedvesen mosolygott. Ami hiányzott… semmit nem mondott arra a képre,
amit kivett a kezemből. Ebből arra gondoltam, hogy nincs közöm hozzá, vagy ha
lenne is, nem akarja elmondani, és mivel neki mindent képes voltam
megbocsájtani… azonnal elszivárgott minden kétségem, hogy jól teszi, amit tesz.
Amúgy
eléggé unalmas volt a hét. Talán jobban vártam volna a hétvégét, ha tudom, hogy
jár nekem is a szokásos kimenő. Nem mindig lehetett hazautazni, sőt! Havonta
egyszer, de hát én így sem utazhattam volna az USA-ba minden hétvégén. Minden
hónapban sem. De ki lehetett menni a közeli városba hétvégenként, vagy
különféle programok közül lehetett választani. Mivel hegyes vidéken laktunk,
lehetett választani sziklamászást, lovaglást, télen síelést, és hasonló
elfoglaltságokat. Voltak nagyon tetszetősök is. De az első hétvégém úgy fog
eltelni, hogy büntetésben vagyok. Ilyen is csak én lehetek. Ráadásul L.Joe-val…
Tiszta gáz, az egész…
Így,
mikor pénteken kicsöngettek az utolsó óráról, a többiekkel ellentétben, akik
örvendeztek a szabadságnak, én csak az egyik műszakot tekinthettem
teljesítettnek.
Épp
a szekrényembe pakoltam be, mikor valaki mögém lépett.
-
Beszéltem az igazgatóval.
Már
pár napja nem hallottam a hangját, már kezdett hiányozni.
-
És?- kérdeztem vissza, mikor nem folytatta L.Joe.
-
Holnap 10-re legyünk az irodájában. Nem leszünk egyedül, még lesz rajtunk kívül
3 diák… boldog lehetsz.
-
Totál boldog vagyok, hogy hétvégén korán kell kelni- fordultam vele szembe,
becsapva a szekrényemet.
-
Látom, nem változtál.
-
Felőled akár fel is fordulhatnék…- fújtattam mérgemben, mire felvonta
szemöldökét.
-
Talán igényled a figyelmemet?
-
Francokat… Csak épp nem lehet rajtad kiigazodni.
-
Szeretnél útmutatót kapni hozzám?- húzta gúnyos félmosolyra a száját, és
közelebb lépett.
-
Szeretnék tőled legalább mindig 3 lépés távolságban állni. Azzal jobban járunk,
mint az útmutatóval- néztem mélyen a szemébe.
-
Hát persze- mosolyodott el, mint aki jól szórakozik, és arca mintha tényleg
felderült volna. Angyal, tényleg egy angyal. Egy bukott angyal- Akkor, majd
holnap reggel találkozunk- majd elsétált mellettem, vissza sem nézve, a
közelben álló Chunji-hoz. Amúgy feltűnt, hogy L.Joe a saját barátaival nagyon
jól elvan. Főleg Chunji-val. Changjo-t meg gyakran láttam Ricky-vel beszélni.
Furcsa volt, ezt a két teljesen különböző embert egymás mellett látni. Bár volt
egy olyan érzésem, hogy az idióta hármasnak (én csak így neveztem a Niel,
Ricky, Chunji társaságot) sem mindig ilyen víg a kedélyük. Egyszerű megérzés
volt… Senki nincs, aki egész életében csak bolondozik, és semmit nem vesz
komolyan. Biztos ők is tudtak komolyak lenni. Egyszer kíváncsi lettem volna rá…
*
Nem
is volt kedvem este elmenni este vacsorázni, úgyis mindenkitől csak azt
hallgathattam, hogy miféle jó programot tervez a hétvégére. Ezért gondoltam,
akkor megyek, mikor már kevesebben lesznek, addig pedig kiültem a kastély
parkjába, míg lehetett, egy könyvvel a kezemben. Jó idő volt még, a nyár az
utolsókat rúgta.
Egészen
belemerültem az olvasásba, csak arra eszméltem, mikor valaki ledobta magát
mellém. Vagyis pontosabban a pad másik végébe. A lehető legtávolabb tőlem.
Érdeklődve
néztem felé, és mikor megláttam, hogy személyében kit tisztelhetek, azonnal
elkerekedett a szemem.
-
Changjo?- kérdeztem félve, mire rám nézett.
-
Ja- válaszolta, ennyi figyelmet szentelve nekem. Ezek után persze, hogy nem
tudtam a könyvemre koncentrálni. Miért jött ide? Miért nem ült másik padra?
Miért utál, mikor nem is ismer? Miért vág mindig ilyen halálfájdalmas fejet?
-
Vacsoráztál már?- kérdeztem meggondolatlanul.
-
Nem- válaszolta, rám sem nézve.
-
Miért nem?- kérdeztem tovább, pedig tudtam, hogy itt lenne az ideje befogni.
-
Mert nem vagyok éhes- pillantott újra rám- Egyéb kérdés?
-
Mi dolgod velem?- tettem fel a legégetőbb és legösszezavaróbb kérdést.
-
Veled? Semmi. De erről a padról a legszebb a naplemente- vonta meg a vállát, és
tovább bámult előre. Én is előre néztem, lássam, mit bámul ennyire. A nap
kezdte tényleg vörösre festeni a kastély előtti völgyet, ami a kerítés mögött
teljesen tisztán látszott. Itt nem takartak be az erdő fái, a távoli hegyeket,
amik mögött majd lebukni készült a nap, teljesen látni lehetett.
Tényleg
szép volt… De volt valami, amit nem értettem.
-
Minek nézed a naplementét?- bukott ki a számon.
-
Miért ne?- kérdezett vissza kicsit ellenségesen.
-
Nem tudtam, hogy ilyen művészlélek vagy, aki ilyesmit néz…
-
Nem vagyok művészlélek…- morogta.
-
Persze, hogy nem…- vigyorodtam el, és alig tudtam egy kis nevetést
visszafojtani.
-
Mit nevetsz?- nézett rám érdeklődve, kicsit sértődötten.
-
Annyira másnak képzeltelek- csóváltam a fejemet.
-
Nem ismersz. Ne képzelj semmilyennek- mondta hűvösen, mire lejjebb adott a
kedvem. Talán tényleg sosem fogom megérteni ezt a fiút… De talán majd egyszer
sikerül…
Ő
bámulta tovább a napot, és az eget, és pedig követtem a példáját… szótlanul.
*
Reggel
hamar terveztem kelni, hogy még rendet tegyek, a már kupis szekrényemben, ha a
többiek nem lesznek itt. Suzy és Sulli, ha jól tudtam elmentek a közeli városba
ma, moziba, legalábbis kedvesebb szobatársam (ez értelemszerűen nem Suzy volt)
ezt mondta még tegnap este.
Nekik
reggel kilenckor indult a suli elől a buszuk, (igen, innen gyalog kicsit messze
volt a legelső buszmegálló, így a sulinak voltak erre külön buszaik), így ők
sem aludtak ma sokáig. Én hétvégenként sosem futottam reggel, azt a pihenésre
szántam.
Azonban…
mindannyian arra keltünk, hogy valaki hétkor kopogott az ajtónkon. Ismétlem:
7-kor! Hétvégén…
-
Akárki is az, tuti megfojtom- morgott Suzy, Sulli meg csak a párnát szorította
a fejére. De nem úgy tűnt, hogy bármelyikük is ajtót akar nyitni.
-
Hé, Ji Min, nyisd már ki!- szólt oda nekem Suzy „kedvesen”.
-
Te közelebb vagy!- nyöszörögtem fáradtan.
-
Nem érdekel…- fordult meg, majd mikor az a bizonyos valaki az ajtóban újra
kopogni kezdett, felém hajított egy párnát- Gyerünk már!
Sóhajtva
kikászálódtam az ágyból, és mivel feleslegesnek éreztem kora hajnalban
veszekedést kezdeményezni, ezért szélesre tártam az ajtót. Aztán pislogtam
egyet. Majd még egyet. És még egyet is engedélyeztem volna magamnak, ha az
előttem álló személy fel nem nevet gonoszan.
-
Rémesen festesz!
-
Te pedig csak úgy derengsz, ebben a hajnali fényben. Basszus, L.Joe! Mi a
halált keresel itt?- akadtam ki a szőke fiú látványától.
-
Jöttelek felkelteni- nézett végig lesajnálóan.
-
Hát akkor rohadtul gyere vissza egy óra múlva- morogtam idegesen, és próbáltam
becsapni az ajtót, de a lábával kiékelte, így esélyem sem volt.
-
Ji Min, ne itt hangoskodjatok, könyörgöm, menj ki hozzá, és beszéljétek meg,
nem igaz, hogy ilyen idióta vagy…- hallottam a hátam mögül Suzy mérges hangját,
mire nagy sóhajjal kinyitottam az ajtót, és kiléptem a fiúhoz. Nem mertem
elképzelni, hogy nézhetek ki a pizsimben, kócos hajjal, álmos szemekkel.
-
Minek kell most kelni? Vagy ennyire hiányoztam?- fűztem össze a mellkasomon a
kezemet, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire alul öltözött
vagyok. Bizony, nem éreztem magamat teljes biztonságban, lévén, hogy még
melltartó sem volt rajtam. A karommal mintegy ezt a tényt is palástoltam.
-
Gondolod, hogy magamtól jönnék ide? Mert ha igen, akkor tényleg őrült vagy. Tegnap
este szólt az igazgató, csak akkor már késő volt neked szólnom. Az alsóbb
évesek nagyon rendetlenül hagyták a tornacsarnokot tegnap. A labdák
szétdobálva, meg hasonlók… És nekünk kell kitakarítani- tette hozzá.
-
Nekünk?- kérdeztem vissza döbbenten.
-
Igen, te meg én… jó kis csapat leszünk!- gúnyolódott, alaposan újra végig nézve
rajtam- És mivel 10-re jönnek, ezért addigra el kell készülni. Szóval… kapd
össze magadat, és menj reggelizni. Addig én előre megyek!
-
Mit ártottam az igazgatónak, hogy ennyire pikkel rám? Annyira… gonosz!-
morogtam, mire L.Joe lesajnálóan nézett rám.
-
Nem pikkel rád, csak balhéztál már az első nap… mondhatom, jó benyomást keltesz
mindenkiben! Na de mozgasd meg a hátsódat. Nem érünk rá…- morogta, majd
egyszerűen hátat fordított, és elsétált. Legszívesebben utána hajítottam volna
a papucskámat, de leesett, hogy nincs rajtam… hát ezt is benéztem.
-
Na, megvolt a leánykérés?- Suzy már az ágyában ült, és úgy bámult rám.
-
Dugulj el!- szóltam vissza morcosan, mire vállat vont, és bevonult a fürdőben.
-
Szerintem nagyon furcsa lány vagy, Ji Min- szólalt meg Sulli, aki még mindig az
ágyában próbált új erőre kapni.
-
Miért?- néztem rá meglepetten.
-
Sikerült valami érzelmet kifacsarnod L.Joe-ból, még ha ez az utálat is… ez egy
éve lassan egy lánynak sem sikerült, aki nem Da Hee.
Már
megint ez a Da Hee… Ki a fene ez a lány? Áh, nem érdekel. Ha tudnom kell, úgyis
megtudom.
-
Hát… azt hiszem, erre nem vagyok büszke. Lehet, hogy jobb lenne, ha levegőnek
nézne…
-
Ne mondd ezt! L.Joe jó srác, csak épp… csalódott- nyúlt a hajkeféjéért, mire
elgondolkozva néztem rá.
-
Ha Chunji csinálná ezt veled, akkor is tetszene?
-
Chunji… hogy jön ő ide?- kérdezte pironkodva.
-
Azt hittem, hogy tetszik- mosolyogtam, örülve, hogy ezzel sikerült a témát
elterelnem.
- Csak a hátsója- mondta végül
vigyorogva, én meg alig tudtam visszatartani egy „ahha, persze” választ.
Hamar összekaptam magamat, nem
vittem túlzásba az öltözködést, elvégre, ha takarítanunk kell, akkor minek?
Összegumiztam a hajamat, majd ki is léptem a szobából, intve egy utolsót a
készülődő Sulli-nak, Suzy-t meg automatikusan semmibe vettem.
Az ebédlőben csak páran lézengtek
ebben az embertelen órában, köztük L.Joe is. A fejére volt téve fejhallgatója,
ritmusra járt bal keze, -amit nem használt az evésre- az asztallapon, észre sem
vett. Nem is baj, nem terveztem mellé ülni, elvégre elég időnk lesz még
kinyírni egymást a nap folyamán, nem igaz? Hiába vonzott volna magához valami
furcsa megmagyarázhatatlan erővel, nem akartam megint konfliktust. Mert az lett
volna belőle. Így háttal neki, hogy még csak látnom se kelljen, leültem egy
asztalhoz, és némán ettem a reggelimet.
Mikor végeztem, és körbe néztem,
a fiú már sehol nem volt, így egyedül indultam el a tornacsarnok felé. Odabent
már zajokat hallottam, és mikor bekukkantottam, láttam, hogy tényleg elég kupis
a terem. Szivacsok szétdobálva, a labdák elgurultak… Nem egy leányálom lesz itt
takarítani… És mindezek tetejében… L.Joe gondtalanul dobálta az egyik lasztit
kosárra. Legalább sikerült is neki, mert amúgy kiröhögtem volna.
Mikor észrevett, gúnyosan
elmosolyodott.
- Kezdtem azt hinni, hogy
belefulladtál a kávédba.
- Próbálkoztam nem magadra hagyni
téged ilyen válság helyzetben, még ha ezért ilyen hajnalban is keltettél fel-
mutattam szét karjaimmal a katasztrófaövezetre.
- Helyes. A következő pár órában
azt javaslom, játszunk csöndkirályt, vagy én fojtalak bele valamibe- közölte
bűbájos stílusával- Labdákat a helyére, szivacsokat a sarokba sorakoztatjuk.
Gyorsan végezni akarok. És légy hálás, amiért itt vagyok veled, elvégre miattad
kerültem én is szar helyzetbe. Gyerünk!- adta ki a parancsot, mint valami
kiskirály, én meg egy fintor után kénytelen voltam követni az utasítását, de
magamban, suttogva, nem tudtam elfojtani egy kikívánkozó jókívánságot:
- Menj a francba!
A labdák hamar a helyükre kerültek,
nem volt vészes a szertárba vinni őket, a szivacsok, amiken gimnasztikázni
szoktak, már annál nehezebbek voltak. Egyedül el sem bírtam egyet, a fiútól
pedig semmi pénzért nem kértem volna segítséget, azóta egyikünk sem szólalt
meg.
Így inkább ráhagytam a
szivacsokat, és nagy sóhaj kíséretében vettem a kezembe a felmosót, és
elkezdtem a padlón húzogatni. Nem túl gyakran csináltam ilyet, bár otthon
sem voltam az a lány, aki féltette a műkörmét, hogy letörik a munkától. De nem
volt túl sok szükség ilyesmire. Így kicsit hébe hóba mostam fel a padlót, és
közben So Ji Sub igazgatót átkoztam.
- Elegem van!- gondoltam-
Komolyan, ez már kínzás, ilyesmire utasítani az embereket hajnalban! Nem elég, hogy
valakit kísérgetni kell, most még a takarítónő munkáját is velünk végeztetik!
Fizetést nem kapunk?- pufogtam.
Mikor végül kész lettem, és
felmostam az egész termet, felsóhajtottam.
- Csak kerülj a kezem közé még
egyszer, Mr. Karizma, és én úgy, de úgy…- meglendítettem a felmosót,
megpördülve, imitálva az ütést, amit az igazgatónak szántam, csak sajnos arra
nem számítottam, hogy a nyél végén lévő rongy találkozni fog valamivel… ami nem
más, mint L.Joe arca. A fiú alig pár lépésre állt tőlem, nyilván azért jött
közelebb, hogy közöljön valamit. Elkerekedett a szemem, ahogy leesett, hogy
most éppen „letöröltem L.Joe arcáról a mosolyt”. Bizonyára nem lehetett
kellemes érzés.
- Hjá!- kiáltott fel gyilkos
szemekkel, mikor nála is realizálódott, hogy mi történt pontosan. Megragadott a
vállamnál fogva, kiverve a kezemből a felmosót, ami ijesztően koppant a padlón.
-
Vigyázzál jobban, Jimmy, vagy…- nem tudta tovább mondani, mert hátrálni akartam
egy lépést. Csak sajnos a vizes padló nem támogatta döntésemet, így
megcsúsztam, és hátra zakóztam, akaratlanul is magammal rántva a belém kapaszkodó
fiút. Én nekem fájt ez jobban, elvégre ő rám esett, ezzel tetézve bajaimat.
Fenekembe, és a fiú alá szorult lábamba fájdalom nyilallt, és nem szégyelltem
egy hatalmasat nyögni fájdalmamban.
- A rohadt…- szűrte fogai között,
miközben én levegő után kapkodtam alatta. Nyilván ekkor vette észre, hogy
rajtam landolt, így miután pislogott párat, gonosz mosoly terült el az arcán.
Felemelte az egyik kezét, és egyik elszabadult tincsemet a fülem mögé tűrte,
ezzel akaratlanul is végigsimítva arcomon.
- Maradjunk még egy kicsit így,
kiévezed, vagy…?- nem hagytam, hogy tovább mondja, lelöktem magamról maradék
erőmmel, és felültem, a fájó fenekemet masszírozva.
- Soha többet nem akarok veled
többet kettesben lenni. Sőt, sehogy sem akarok veled lenni. Legjobb lenne, ha
felfordulnál!- sziszegtem mérgemben, majd igyekezve megőrizni a maradék
büszkeségemet, mondanom sem kell, ebből már tényleg nagyon kevés volt, ha nem
semmi, elindultam az öltözők felé.
- Hé, állj meg!- kiáltotta utánam
ingerülten a fiú, de nem érdekelt, mentem tovább. Azonban megint rossz helyen
keveredtem ki, mert a medencénél lyukadtam ki. Közben hallottam, ahogy követ a
fiú.
A medencét nem tettük rendbe… nem is nagyon
volt rá szükség. Csak pár úszó deszka hevert szanaszét, amikért lehajoltam,
hogy elvigyem a sarokba a többihez.
- Nem hallod, hogy azt mondtam,
állj meg?- hallottam a hátam mögül L.Joe-t.
- Miért kéne teljesítenem, amit
akarsz? Azt hiszem nagyon el vagy tévedve!- néztem rá villámló szemekkel, majd
lehajoltam az utolsó darabért. Vagyis hajoltam volna, ha L.Joe egy mozdulattal
nem rúgja a medence közepébe.
- Azt hiszem te vagy eltévedve…
Nagyon rossz helyen jársz, Jimmy!- a szeme szikrázott- És most hozd vissza azt a
deszkát!- erre a medence felénk eső oldalán lévő kiírásra néztem. Ezen a felén
a víz 3 méter mély volt. A másikon 1,5. Itt azok úszkálnak, akik profik, és hát
én…
- Vagy tán nem tudsz úszni?-
vigyorodott el a fiú kárörvendően, látva hezitálásomat- Az bizony nagy kár.
Akkor lehet, hogy gondjaid lesznek- majd hátat fordított, és elsétált.
Legszívesebben felvisítottam volna, annyira utáltam ezt a fiút. De ezek után
mégiscsak be akartam bizonyítani, hogy nem hagyom bent azt az átkozott deszkát.
Nem messze volt egy hosszú nyelű
háló, a falnak támasztva, odavittem a medence széléhez, és azzal próbáltam meg
elérni. De sajnos túl messze volt. Kicsit beljebb hajoltam, de ahogy lenéztem a
víz aljára, visszahőköltem. Imádtam sportolni, de az egyetlen, amivel sosem
sikerült megbarátkoznom, azok a vízi sportok voltak. Szerettem a vizet,
lenyűgöztek a tengerek… de féltem tőlük. Fogalmam sincs, miért, valószínűleg
még gyerekkoromban kialakult valami víziszony, csak hát ugye arra már nem emlékeztem.
A medence mások oldalénál
akartam próbálkozni, de ahogy léptem egyet, a széle felé, úgy ismét
megcsúsztam a nedves padlón, és egyenesen a vízbe bele. Nem is lett volna gond, azonnal
kikapaszkodtam volna, meg hát úszni is tanultam, víziszonyom ellenére, de a
csúszásnál bevertem a fejemet a medence oldalába, és így a fejem totál
összezavarodott. Az agyam leadta a parancsot, hogy az Isten szerelmére, Ji Min,
mozdítsd meg a karodat, és kapálózz!, de a végtagom nem mozdult. Egyre inkább
süllyedtem le magatehetetlenül, és mikor rájöttem, hogy így sosem jutok a
felszínre, annyira megrémültem, hogy szám akaratlanul is sikolyra nyílt, így
tüdőm, szám, azonnal tele lett vízzel. Nem kaptam levegőt, szörnyű, nyomorult
fuldoklás vett erőt rajtam, és éreztem, ahogy lassan elveszítem teljesen az
eszméletemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése