6. fejezet

(Először is nagyon bocsi, amiért most hozom csak, főleg mikor már egy ideje kész vagyok vele... csak időm nem volt átolvasni és feltenni... rokonok, rohangálás, esküvő... -na nem az enyém, még döntenem kell a Teen Top tagok közül kihez menjek- :D
Remélem megértitek késésemet... )

 Chapter 6
Az Ég engem veled büntet....

Egy pillanatra megdermedtem. Nem akartam már az első napom első óráján bajt keverni. De hát tulajdonképpen nem is az én hibám volt. Provokált. Minden miatta volt.

- De én nem is csináltam semmit- mentegetőzött L.Joe mellettem álszenten.

- Indítsanak, azonnal!- rikácsolta a matektanárnő, mire felpattantam a helyemről, majd senkire sem nézve kisiettem a teremből. Hallottam, ahogy a fiú követ.

Nem akartam hátra fordulni a folyosón, So igazgató irodája felé, de a fiú megragadta a csuklómat, és maga felé fordított, elég erőteljesen.

- Neked teljesen elment az eszed? Jól kezded az évet, mondhatom- horkantott gúnyosan.

- Csak mert iszonyatosan elegem van belőled. Senkit nem utáltam így még az USA-ban sem, pedig elhiheted, hogy ott aztán voltak még ilyen jópofák, mint te!- vágtam vissza azonnal.

- Nézd, engem nem érdekel a szimpátiád, egyszerűen nem etikus leönteni a másikat kávéval. Szóval…- karomnál fogva berángatott a mellettünk lévő fiú wc-be, minden ellenkezésem ellenére.

- Engedj el- ráncigáltam a kezemet, hogy kikerüljek a szorításából, de nem sikerült- Meg akarsz halni?- kérdeztem, mikor a kulcsot elfordította belülről, és a zsebébe csúsztatta. Ne már, komolyan csak ketten vagyunk ebben a kis helységben? Rosszul leszek…

- Maradj már csöndben!- nézett rám fintorogva, majd kibújt a zakójából, és gonoszan elmosolyodott. A szemem hatalmasra nyílt. Mégis, mit akar velem tenni? Ez… ez…

- Hé, bármit is akarsz tenni, azt javaslom, tartsd magad távol tőlem- emeltem fel az egyik ujjamat, mikor elkezdett közelíteni felém, kis ravasz mosollyal a szája sarkában. Szinte öntudatlanul hátráltam, míg a hátamnál nem éreztem a hideg csempét. Mikor közvetlen elé ért, a szívem már a torkomban dobogott. Szinte éreztem a leheletét az arcomon.

- Ha nem engedsz ki azonnal…- folytattam gyenge hangon, de elcsuklott.

- Mit hiszel, mit teszek veled, Jimmy?- nevetett fel hirtelen, és a kezembe nyomta a zakóját- Mosd ki!

- Hogy mi?- nyögtem fel, mikor eltávolodott tőlem, és a csap felé hajolt, hogy megmossa kávés arcát- Ezt ugye nem gondolod komolyan? Már miért mosnám ki?

- Mert te koszoltad össze- mondta rám sem nézve.

- És ez engem érdekel, szerinted? Ne nevettess! Menjünk inkább a diri irodájába, kapjunk egy fejmosást, aztán…

- Te tényleg nem érted, hogy nem szórakozhatsz velem? Te tényleg azt hiszed, hogy ennyivel megúszod? Addig innen nem mész ki, amíg ki nem mosod a zakómat. Így ha még terveid vannak mára, akkor jobb, ha nekiállsz!- dőlt neki a csapnak hátával, és összefont karokkal nézett rám.

- Seggfej!- szűrtem a fogaim között, és szememmel az ablakot kerestem. Ha nem az ajtón, akkor ott menekülök. De sajnos alig volt nagyobb egy lyuknál, amin egy kis termetű kutya is alig járhatott ki és be.

- Gyerünk-gyerünk, Jimmy! Mennünk kell még ma az igazgatóiba is…- hunyta le a szemét a fiú unottan, majd a zsebéből elővette a zenelejátszóját. Lehunyt szemekkel elkezdte hallgatni. Bűbájos...

Mit csináljak?- haraptam az ajkamba. Ha tovább húzom az agyát, akkor csak idegbetegebb lesz, de ha meg megteszem neki, akkor… az olyan, mintha meghajolnék előtte…

Szemem sarkából láttam az ablakban egy flakont, és mikor elolvastam rajta a feliratot, ördögi mosolyra húztam az ajkamat. Most megkapod a magadét, köcsög!

Mivel a fiú egyáltalán nem figyelt rám, ezért gyorsan megszereztem és megengedtem a csapban a vizet, hogy oda áztassam a kabátkát. Byung Hun, most megtanulod, hogy nem csak veled nem lehet szórakozni!

Gyorsan beleáztattam a vízbe a kabátot, és ráöntöttem a löttyöt. Fogalmam sincs, hogy kerülhetett ide, de lehet, hogy a takarítónők itt mostak ki valamit. Mindenesetre 10 perc múlva szinte nevetni lett volna kedvem, mikor az eredményt néztem. Bár ezt a kezem is megsínylette, mert volt rajta egy kis seb, de ez mindent megért. Kifacsartam belőle a vizet, majd a fiú mellé sétáltam, aki mintha el is aludt volna. Bár tegnap este lehet, hogy nem aludt túl sokat.

Megböködtem a vállát, másik kezemmel a hátam mögé téve a zakót.

- Kész vagy?- nyitotta fel hosszú pilláit a fiú, ami mondanom sem kell, rohadt jól nézett ki. Nyeltem egy észrevétlent, és elmosolyodtam.

- Már nincs benne egyetlen kávéfolt sem- mutattam fel a kabátkát diadalmasan, és élveztem a pillanatot, ahogy a fiú arca egyre jobban lesápadt.

- Te… Te meg mit csináltál?- nézett rám gyilkos szemekkel.

- Nem akart kijönni a fránya folt… kénytelen voltam egy kis hypo-t használni- vontam meg a vállam, és még egyszer elgyönyörködtem a művemben. A hypo néhol teljesen kiszívta, az amúgy szép, sötétkék színű zakót. Így teljesen foltos lett. Nem tettem volna ezt meg nagyon mással, hisz tudtam, ezután ez használhatatlan lesz, de őt nem sajnáltam. Ő is pokollá teszi az életemet. Pedig nem rám haragszik igazán, hanem Henry-re.

Láttam a fiún, hogy mindjárt robban, de előtte még elszámol békésen tízmillióig, hátha lenyugszik időközben.

- Jimmy…- mondta végül, és egy kicsit fel is nevetett a végén- Te tényleg nem vagy semmi…- majd vállamnál fogva nekicsapott az egyik wc fülke ajtajának, és a fülemhez hajolt. Az én szívem meg ismét túl gyorsan dobogott, és átfutott a fejemen, hogy talán nem kellett volna ennyire messzire mennem. De hát neki sem.

- Tudod…- suttogta bele a fülembe, miközben egyik keze vállamról a derekamra siklott, akár gyengédnek is nevezhetően. Egészen beleborzongtam a közelségébe- Tudod, ha nem kéne az igazgatóiban lennünk, még hosszan itt maradhatnánk, és elbeszélgethetnénk javíthatatlan szokásaidon, de most az egyszer megúsztad, kicsi lány- majd ellökte magát tőlem, kinyitotta a bejárati ajtót, és kisietett előttem, a zakót belevágva az első szembe jövő kukába.

*

- És én még azt reméltem, hogy nem fogjuk egymást gyakran látni- sóhajtott So Ji Sub igazgató az asztala mögött, rám emelve a tekintetét.

- Hiányzott az irodája- mosolyogtam bájosan vele szemben, L.Joe mellett ülve, aki erre a mondatomra felhorkantott.

- Mi is volt a konfliktus alapja? Mit csináltatok?

- Csak simán nem vagyunk képesek elfogadni azt a tényt, hogy a másik lélegzik. Ez a legnagyobb baj…- szólalt meg a fiú is.

- És egymás mellé is ültettek…

- Nem vagytok már 10 évesek, hogy ezzel ide kelljen jönnötök- masszírozta meg az orrnyergét a férfi- Most adjak nektek büntetést? Komolyan…- morgott magában- Rendben. A hétvégén nem mehettek le a szomszéd városba, nem kaptok kimenőt. Lesznek látogatóink itt a kastélyban, ti fogjátok őket majd körbevezetni. Így még hasznosak is lesztek. Értettétek?

Egyikünk sem válaszolt.

- Értettétek?- emelte fel kissé a hangját, amitől még ellenszenvesebb lett, nézzen ki bármilyen karizmatikusan.

- Igen, Igazgató Úr- mondtuk végül egyszerre.

- Helyes. Elmehettek- intett a férfi, mire mindketten felálltunk- Áh, Byung Hun, maradj egy pillanatot. Ji Min, te mehetsz!

Egy pillanatot sem vártam, kisiettem az irodából. Byung Hun… mindenki így hívja, miért idegesíti, ha én így nevezem? Kész katasztrófa ez az egész. Minek kellett a fiúnak még bent maradnia? Mikor megérkeztem ebbe a sorscsapás suliba, akkor is az igazgatóiban volt bent, és elég idegesen jött ki, engem is eltarolva… Mégis… mi folyik itt?

Mindenesetre a hétvégém ugrott. Legalább az még messze volt. Gondolataimból egy hang rántott ki.

- Yoo Ji Min. Miért nem vagy órán?- a kellemes hangtónustól akaratlanul is elmosolyodtam. Kim Jae Joong ilyen hatással volt rám.

- Az igazgatóiba küldtek- válaszoltam.

- Mit tettél, hogy ezt érdemelted?

- Hát… Ráborítottam a kávét az egyik osztálytársamra- hajtottam le a fejemet. Azt hittem, hogy tőle is megkapom a magamét, arra nem számítottam, hogy fel fog nevetni, és jókedvűen néz rám.

- Biztos megérdemelte. De ha már voltál az irodában, akkor siess vissza az órára. Vagyis lehet, hogy mindegy, 5 perc múlva kicsöngetnek- majd elment volna mellettem, mikor a kezében tartott dossziéból kicsúszott egy lap, de ő ezt nem vette észre.

- Elnézést!- szóltam utána, majd felkaptam a papírt, és megfordítva egy képet láttam. Egy középkorú férfi, valami tárgyaláson, kezet fogott egy másik, kicsit idősebb emberrel. Valahonnan ismerős volt, de fogalmam sem volt, honnan. Mintha sebtében kapták volna le a pillanatot- Azt hiszem, ezt elhagyta- szóltam utána, mire hátrafordult. Ahogy meglátta a kezemben a képet, szemei egy kicsit elkerekedtek, mintha kicsit megrémült volna a ténytől, hogy nálam van, majd visszasétált hozzám, hogy elvegye, de ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és kilépett So Ji Sub igazgató és L.Joe, így a képet, nem is tudom, milyen megfontolásból, inkább csak ösztönösen, a hátam mögé kaptam, hisz láttam, hogy elég fontos lehet Kim Jae Joong-nak. Nekem, meg valljuk be, az iskolatulaj volt olyan, mint nap a sötétségben. Valamiért nagyon vonzott magához. Nem is biztos, hogy mint férfi, hanem mint ember. Kellemes volt, kedves, és bűbájos. Ellentétben az igazgatóval.

- Yoo Ji Min. Azt hittem, hogy már régen visszatértél az órádra. Mit keresel még itt?

- Én csak…- kezdtem, de Jae Joong a hátamra tette a kezét, ezzel megállítva. És éreztem, ahogy hátul a kezemből észrevétlenül kihúzta a lapot.

- Velem volt elintézetlen ügye- a hangja rideg volt, és a tekintete sem volt barátságos, ahogy az igazgatót végigmérte. És ez igaz volt viszont is. Ah, szóval ők sem kebelbarátok. Legalábbis úgy nézett ki.

- Akkor azt ne a folyosón- válaszolt So igazgató hasonló hanglejtéssel, majd fordított volna hátat.

- Remélem jól felkészülsz a hétvégi vendégeim fogadására- állította meg Jae Joong eléggé közvetlen, és nem épp tisztelettel teli hangja.

- A lehető legjobban- hallatszódott a hangján, hogy jól szórakozik, majd bezárult mögötte az iroda ajtaja. Kim Jae Joong rám emelte a tekintetét, és egy kicsit elmosolyodott, majd váratlanul felemelte az üres kezét, és végigsimított vele hajamon.

- Köszönöm- majd megfordult, és elsietett ő is. Megkövülten néztem utána.

- Ez meg mi volt?- hallottam L.Joe hangját, ami kicsit feszülten csengett. Lehunytam a szemem. Bár vége lenne már ennek a napnak.

- Semmi közöd hozzá!- morogtam, majd nekimenve a vállának elsiettem, vissza a terem felé, de nem jutottam el odáig, mert a csöngő jelezte, hogy a matekóránknak vége.

*

Az órák ezután lassan mentek, szünetekben inkább Henry-vel, Jong In-nal és U-kwon-nal voltam. Be kell valljam, unokabátyám még értékelte is a kávéöntő cselekedetemet, pedig azt hittem, ki lesz akadva, amiért már kihúztam a gyufát az első napon. Amúgy is kezdett kicsit megenyhülni, hogy jóban lettem azokkal, akiket ő nem túlzottan kedvel, utóbbi kettő meg nyomta a hülyeségét, amit igazán élveztem. Hamar meg is feledkeztem az incidensről, bár a képen szereplő férfiakat nem tudtam kiverni a fejemből. Nem tudtam, hol láthattam már őket. Vagy miért voltak ilyen fontosak. Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban. De arról nem szóltam senkinek semmit.

Azonban Kai egyik szünetben odasétált mellém, és összehúzott szemöldökkel rám nézett.

- Mi történt a kezeddel?- emelte fel említett végtagomat. Igen, nekem is feltűnt, hogy a hypo egészen kiette a sebemet, amit még tegnap este szerezhettem valahol, de nem tudtam vele mit csinálni, így csak elhúztam tőle.

- Semmiség…- fordítottam el a tekintetemet.

- Ji Min, ez nem semmiség, mintha savba nyúltál volna. Be kéne kenni valamivel…

- Jól vagyok- mosolyogtam rá.

- Nem hiszek neked. Irány az orvosi szoba!

- Nem szeretem az orvosokat. Volt már elég közöm hozzájuk- borzongtam meg, mikor eszembe jutottak… tulajdonképpen életem első emlékei. 7 évesen. Orvosok voltak. De az amnéziám nem múlt el. Arcom elkomorodhatott, mert állam alá nyúlt, hogy maga felé fordítson.

- Hé, Ji Min… Csak nem akarom, hogy később nagyobb baj legyen. Higgy nekem!
- De Kai...
- Pszt!- tette ujját vigyorogva szám elé, ezzel elnémítva.Végül ennyi győzködés után képtelen voltam nemet mondani, így hagytam, hadd rángasson el az orvosi szobába.

- Menj be!- állt meg az ajtó előtt mókásan karba tett kézzel.

- Szörnyű vagy- mosolyogtam rá, majd belibbentem a suli nővéréhez. Igazából nem szívesen mondtam el, mi történt, de végül dióhéjban elregéltem. Nem csattant ki a nővérke a boldogságtól, de bekente és bekötözte a kezemet erre alkalmas dolgokkal. Nem mondom, hogy nem csípett, és nem fájt. De hát az a zakó mindent megért nekem… És persze utána Kai is roppantul büszke volt rám, amiért sikerült kibírnom a kezelést. Túl kedves volt hozzám… ok nélkül.

Volt még óránk bőven aznap, de alig valamennyi volt csak a termünkben, elvégre volt külön természettudományi labor, és informatikai terem. Sőt, nyelvi előadó is. Így nem sokat kellett szenvednem a beképzelt szőkeség mellett, (aki amúgy azután nem szólt hozzám, sőt, a létezésemet is figyelmen kívül hagyta), mert azokban a termekben inkább Henry mellé ültem. Mondjuk angolórán ott már nem volt hely, így kénytelen voltam Niel és Changjo között helyet foglalni, de mivel előbbi bájos természetével egész órán elszórakoztatott, tudva a tanult nyelvet, ez utóbbi pedig bambán nézett ki a fejéből, semmit nem értve, még a köszönésből sem, így nem is zavartak.

Persze minden órán el kellett ismételgetnem ugyanazokat a bemutatkozó szavakat a tanároknak, akik nem ismertek, de jól fogadtak, mármint egyik sem nézett rám olyan nagyon kipécézően, már a szemével is arra utalva, hogy „megszívatlak, és egész évben téged hívlak ki felelni, muhahahaha….!” És én is igyekeztem jól viselkedni.

Utolsó óránk tesi volt, amire átvonultunk a tornacsarnokba. Nem volt külön részre bontva a fiúk és lányok órája, csak ha úszás volt terítéken, így együtt készülődtünk, persze külön-külön öltözőkben. Nem azokban az öltözőkben öltöztünk, mint reggel szoktam, hanem az uszodarészhez közelebb esőnél. Magányosan öltöttem magamra tesi ruhát, közben fél szemmel és füllel hallgatva a többieket. Nekem nem volt egy lány barátom sem, ezért a mai nap már kaptam pár furcsa nézést, és pár jelzőt is elcsíptem. Hát nem dobták fel a kedvemet, az biztos.

- Láttad, milyen szexi volt ma L.Joe arcán az a kis sebhely?- hallottam egy közelben öltöző társaság egyik lányának szájából ezt a mondatot.

- Igen, az az egész srác egy megtestesült álom, kár hogy ennyire megváltozott… Régen még lett volna esélyünk nála…

- Az a ribanc Naeun azt hitte, mindenki az övé. De ma beszéltem Niel-lel, annyira aranyos volt…

- Hát igen, ebben az évben olyan jó lenne, ha ők hívnának meg minket a bálra…

Tovább nem bírtam hallgatni, kisiettem az öltözőből a tornaterembe. Ott megláttam Sulli-t, ezúttal egyedül, így mellé sétáltam.

- Suzy?- kérdeztem tőle.

- Nem tudom, nem vagyunk összenőve- vonta meg a vállát mosolyogva. Amúgy az ő kapcsolatuk még a mai napig nem volt világos. Kicsit olyan szimbiózisban élésnek volt mondható, nem barátságnak. Jól megvoltak, mert nem nagyon tehettek mást. De nagyon nem láttam kettőjükön azt a mindenben együtt vagyunk dolgot. Furcsa volt, mert annyira nem láttam őket más társasággal. És valamiért kicsit úgy éreztem, hogy legalább velük jól ki kéne jönni. De hát ugye ez Suzy vérmérsékletéhez és az enyémhez mérten túl nehéz feladatnak ígérkezett.

- Mit szoktatok csinálni tesi órán?- kérdeztem végül.

- Én Chunji seggét szoktam bámulni, a többiek általában valami erősítő feladatot, vagy csapatjátékot- vigyorgott, mire felnevettem.

- Nem is néztem még meg a hátsóját- csóváltam a fejemet.

- Ne is vess rá szemet- mosolygott továbbra is- Van a te társaságodban elég csinos férfiember hátsó.

- Pontosan kiére gondolsz?- gondolkoztam el, mert hiába nem voltam egy kikapós lány, azért én is nőből voltam, és már megakadt a tekintetem pár csinos... öhm.... darabon.

- U-kwon, Kai, Henry, L.Joe…

- L.Joe? Ne nevettess. Ő nem a társaságom. Akkor már inkább Min Soo…- csúszott ki a számon.

- Min Soo? Mi közöd neked hozzá?- csodálkozott a lány.

- Hát… reggel együtt futottunk- vontam meg a vállam kissé zavarban.

- Daebak!- csóválta a fejét a lány hitetlenül- Ezzel a Min Soo-val?

- Mi ebben olyan hihetetlen?

- Az, hogy ő mindig olyan komoly, tiszteletet parancsoló, alig mosolyog. És nem szokott csajozni. Ritkán látni lányokkal….

- Velem kedves volt, és mosolygott is- gondoltam vissza a reggelre.

- Szerencsés első ember a holdon- bökött vállon- Csak ezt ne mondd Suzy-nak.

- Miért ne? Bejön neki?

- Én ezt nem mondtam- kerülte ki a választ.

- Nem árulod el, igaz?

- Nem az én tisztem ilyeneket elárulni. Nem szeretek pletykálni, főleg nem róla. Így…

- Teljesen megértem- vágtam közbe. Elvégre az emberek nem azért árulják el a titkaikat másoknak, hogy az könnyűszerrel tovább mondja. Ez tetszett Sulli-ban.

Lassan megtelt a terem az immáron átöltözött diákokkal, és lassan besétált a fiatalos, 30 év körüli testnevelés tanárunk.

Tulajdonképpen nem volt vészes a tesi óra, szerencsére külön jött oda hozzám a tanár, hogy érdeklődjön, milyen eredményeim voltak az USA-ban. Mondtam neki, hogy szeretek futni, és ezért úgy döntött, hogy azonnal összemér az osztály két leggyorsabb lányával. Nevezetten, Jessica-val, aki még tegnap úgy gondolta, hogy terhes lettem, azért jöttem el Amerikából, és na vajon ki lehetett a másik? Persze, hogy Suzy… Hogy lehet ekkora szerencsém? Egyikünk sem bírja a többit hármunk közül.

Mikor a rajtvonalhoz álltunk, elkaptam Sapó tekintetét, aki bátorítóan rám mosolygott. Azonnal jobb kedvem is lett tőle.

- Győzni jobb egy ilyen helyzetben, vagy veszíteni?- suttogta felém Suzy a rajtvonalnál kicsit pimaszul.

- Győzni mindig jobb, nem igaz?- kérdeztem vissza.

- Nem. Néha a győzelem jobban fáj, mint a vereség- vetette oda, majd elfordította rólam a tekintetét. Nem tudtam mit kezdeni mondandójával.

Nem féltem a versenyzéstől, egyáltalán, volt már benne gyakorlatom, elég.

És ha nem is fölényesen, de legyőztem a másik kettő lányt, én futottam le leggyorsabban a kört.

- Király voltál- jött oda mellém utána U-kwon, és nem érdekelte, hogy teljesen megizzadtam, ergo tök büdös lehetek, ő ennek ellenére összeölelgetett. Mondanom sem kell, kaptam pár furcsa pillantást, fiúktól-lányoktól vegyesen.

- Engedj már el- csaptam nevetve a vállára, mire vigyorogva elengedett.

- Gondold meg, hogy nincs e kedved az atlétikai csapatunkban szerepelni- sétált mellém a tanár, én meg észrevettem, ahogy a háta mögött a másik két lány, akit legyőztem, ellenségesen méreget. Bár inkább Jessica gyilkolt a retinájával, a másik inkább csak olyan egyszerű, sajnálkozó mosolyszerűséget villantott.

- Még átgondolom- feleltem, de tudtam, hogy a válaszom „nem” lesz. Jobban szerettem egyedül sportolni, mint csapatban.

Mikor elment a tanár, összeakadt a tekintetem L.Joe-éval. Néztük egymást egy fél percig majd sóhajtva hátat fordítottam neki, mondván, engem nem érdekel, miért néz ilyen áthatóan azokkal a sötét szemeivel.

Mikor végre vége lett az órának (inkább erősítettünk) akkor még a tanár magához hívott, hogy kérdezzen pár dolgot, és elküldött a suli orvoshoz is, általános vizsgálatra. Már senki nem maradt a teremben, így egyedül indultam neki az öltözőknek. Azonban rossz irányba kanyarodhattam be, hisz egy olyan folyosóhoz értem, ahol kihalt öltözőket találtam.

Ez egy rohadt labirintus- bosszankodtam magamban, és már fordultam volna meg, mikor valahonnan csapódást hallottam. A folyosó vége felől jött a hang, így tettem pár lépést a kanyar felé, ami mögött elég furcsa látvány tárult a szemem elé. L.Joe nekiszorítva az öltözőszekrénynek, ingerült arccal, C.A.P állt szemben vele, erősen megragadva egy fiú ingét. Pislogtam kettőt, de még mindig ugyanígy álltak. Nem vehettek észre, mert minden idegsejtjükkel a másikat szuggerálták. Látszólag mindketten rohadt idegesek voltak.

- Elengednél már?- szólalt meg a szőke fiú végül.

- Nem, te rohadék… Honnan vetted a bátorságot, hogy egy szó nélkül tegyél bármit is?- C.A.P-ről nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire idegesnek látom majd. Nyugodtnak tűnt mindig, és kedvesnek.

- Azt teszek, amit akarok!- horkantott fel L.Joe.

- Francokat. És amint látom- bökött a fiú sebes arca felé- Ezt apád is így gondolja… Nem szabadott volna egyedül önfejűen cselekedned. Még egy ilyen, és a másik oldalon az én gyűrűm nyoma lesz!- szorította meg még jobban az ingét. Egyre jobban elkerekedett a szemem, és a gyomromban görcsöt éreztem. Valamiért nagyon nem tetszett ez az egész nekem. Nem arról volt szó, hogy ők ketten barátok?

- De hát te is tudod, miért mentem… Te is tanúja voltál, hogy…

- Igen, tanúja voltam, és akkor?- a barna hajú fiú hangja ezúttal gúnyos volt.

- Te is emlékszel rájuk, nem?

- Az már nagyon régen volt, Byung Hun… Ideje lenne elfelejteni…

- Te érzéketlen segg!

- Nem. Kettőnk közül rád illik ez a jelző.

- Te rohadék!- L.Joe ellökte magától a másikat, és már készült, hogy az arcába üssön, mikor elkiáltottam magam, teljesen meggondolatlanul és öntudatlanul.

- Elég!

Hangomra mindketten ledermedtek, és felém pislogtak. Ekkor jöttem rá, hogy mit csináltam. Nekem ezt nem kellett volna látnom… nagyon nem kellett volna belefolynom. Remek, Ji Min, díjnyertes balfék vagy! És most hogyan tovább?