1. fejezet

Chapter 1

Nem vagyok hercegnő, és a szőke herceg is félresikerül…

Nem kellett volna felpofoznom azt a lányt. De hát annyira idegesítő volt. Viszketett az öklöm, amikor csak megláttam. És amikor kitört belőle egy olyan mondat, hogy „idióta húzott szemű”, na akkor lendítettem felé a karom, és sikerült is betörnöm az orrát. Más helyzetben büszke is lennék erre, mert sosem gondoltam, hogy képes vagyok ilyen erőt kifejteni egy orrcsontra… de a jelen helyzet bűnbánó fejet kívánt.

A nevem Yoo Ji Min, és a szüleim egy nagyon befolyásos dél-koreai cég amerikai leányvállalatának igazgatói voltak. Ezért éltünk Kaliforniában, mióta az eszemet tudtam, és elitebbnél elitebb sulikba járattak. De mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból. Talán mert máshogy néztem ki? Nem hinném, sok ázsiai él odakint… Talán a természetem? Fene tudja. A lényeg, hogy sosem voltak igazán barátaim, és kissé elszigetelten éltem.

De persze a verekedős tettemmel felbolydult a családom, azt hangoztatva, hogy szégyent hoztam rájuk. Ez igazából nem így volt, én épp hogy megvédtem a koreai nemzeti identitásom azzal a suhintással, de ezt az ősöknek magyarázhatta az ember. Ezért úgy döntöttek, hogy eltesznek láb alól. De nagyon el. Visszaküldtek Dél- Koreába egy bentlakásos iskolába.. De még milyenbe! Saint Germain középiskola. Ha nappal látnám, azt mondanám, hogy szép, és romantikus, este azonban ijesztő. Egy hegyen van, a világtól távol, egy kastély. Igen, felmerülhet, hogy mégis hogy a fenébe épült oda egy kastély, ami teljesen más stílust tükröz, mint a koreai épületek. Úgy, hogy a 19. század első felében, miután Korea végre nyitott a különböző országok felé, és kénytelen volt egyezményeket kötni külfölddel, mind kereskedelem, mind hajózás, mind beruházások ügyében, egy európai férfi költözött oda, és építette magának ezt a helyet. A világháborúban elhagyta, aztán később a suli vette meg, és újította fel. Mondanom sem kell, hogy a tandíj ára az eget veri, csak a gazdag családok gyerekei tanulhatnak ott. Konkrétan, mikor megláttam az iskola honlapját, dobtam egy hátast. Mint valami Roxfort… Na nem mintha nem szerettem volna a Harry Potter-t, de azért kinőttem belőle. És már nem vártam a bagolypostát, a szöveggel: Felvételt nyert a Roxfort, Boszorkány és Varázslóképző…. Na ne vicceljünk.

Pár hónap múlva betöltöttem a 18-at, és már csak egy évem maradt a gimiből. Kész szívás egy új helyen elkezdeni, ami nyilván tele van stréberekkel, és sznobokkal… Úgy éreztem, hogy nem az én világom lesz. Hiába voltam okos, szorgalmas, és szerettem olvasni, de egy ilyen hely… kicsit ideje múlt volt. Messze a várostól… Na jó, nem is tetézem a bajokat.

De anyámék hajlíthatatlanok voltak. Szerették volna, ha megjavulok, és nem leszek ilyen lázadó lány, aki képes mindenkinek beszólni, aki képes betörni valaki orrát, és az is megesett, hogy az óráról lógtam… (tudom, ez utóbbi olyan tett, amiért legalább 10 év börtönt kapnék, húú, de félek…)

Az egyetlen, ami vigasztalt a dologban, hogy az unokatestvérem, Henry Lau is odajárt. Nem voltunk vér szerinti rokonok, hanem anyám új férjének (aki félig kínai volt) a nővérének a fia… Igen, kicsit ködös a rokoni kapcsolatunk, de talán épp azért, mert nem osztoztunk egyazon véren, ezért sikerült olyan jól kijönnünk mindig. Egyidősek voltunk, ő is végzős volt már. A legjobb barátomnak is mondtam volna. Ő mondta végül, hogy menjek, nem lesz ez olyan rossz buli. Hát, ha bulinak nem is buli, de végül rábólintottam. Úgy sem tehettem semmit ellene.

De úgy döntöttem, ha már úgy környezetbe kerülök, akkor az életem is más lesz. Mindent megteszek, hogy legyenek barátaim. Hogy az életem végül ne legyen unalmas. És hogy megváltozzanak a dolgok… És így is lett. De azt, hogy ennyire... Sosem gondoltam volna.

*

- Kelj fel!- rángatott valaki az álmomból. Na nem mintha édes álom lett volna, sőt az sem tudom, hogy álmodtam e, de hát az istenért! Hagyjanak már aludni! Nehéz megszokni az időzóna váltást.

- Ji Min! Ha azonnal nem kelsz fel, akkor itt hagylak a szüleimmel! Egy egész évre!- üvöltötte a fülembe Henry. Már tegnap eljöttem Szöulba, ahol ők laktak, és ma mentünk közösen a suliba, hogy beköltözzünk erre az évre.

- A francba, hülyegyerek- csaptam oda félálomba, ahol a fiú fejét sejtettem- Nem hagynál még öt percet?

- Fél órája is ezt mondtad- csípett bele az arcomba.

- Henry, ha nem mozdulsz, esküszöm, hogy megrugdoslak! Nem hallottad? Közveszélyes vagyok!- dünnyögtem.

- Igazad van, tényleg nagyon sebezhetetlennek tűnsz… De szerintem még mindig csikis vagy- majd éreztem, hogy valaki a talpamat kezdi piszkálni, persze azonnal elkaptam, és elkezdtem visítani. Köztudottan nagyon csikis voltam a talpamnál.

- Hagyjál békén!- vinnyogtam, de ő már teljesen lefogott.

- Dehogy engedlek, most megkapod a magadét- röhögött a fiú, majd nagy lendülettel rám vetette magát, hogy az oldalamat is megcsikizze. Én már teljesen belegabalyodtam a takarómba, esélyem sem volt, hogy megszabaduljak tőle, csak hangosan kiabáltam.

- Mi az, Ji Min, nem élvezed?- röhögött.

- Szállj le, te féleszű barom!- kiabáltam rá- Ha nem hagyod abba, az új suliban szétosztogatom a 12 éves naplód fénymásolatát…

Na erre megdermedt.

- Ne mondd, hogy lefénymásoltad!- nyitotta tágra a szemét.

- Dehogynem mondom. Szerinted mivel ütöttem el az unalmas estéimet LA-ben? „Kedves naplóm! Ma megint láttam Ha Na-t. Olyan szép volt. De féltem odamenni hozzá, mert épp azzal az idióta Hyun Sub-bal beszélgetett…”- eddig bírtam, mert, ismét belepasszírozott az ágyamba.

- Hé, Henry! Én egy hölgy vagyok, ennél finomabban…- nyögtem, ahogy kiszaladt belőlem a levegő.

- Hölgy, a fenéket! Kérem vissza! Minden egyes lapját.

- Ha úgy vesszük, az már nem is a tiéd!

- De copyright!- húzta fel az orrát.

- Jól van, visszakapod, csak szállj le rólam, és toldd arrébb a szívecske alakú orrlyukadat…

Igen, ezzel szívattam, mióta feltűnt, hogy az van neki. És bár nagyon édes volt, az én véleményem szerint, ő mindig az orra elé kapott, mikor megemlítettem.

- Gyerekek! Gyertek reggelizni!- hallottam odalentről Henry anyukájának a hangját.

- Na gyerünk! Kelleni fog az energia ehhez a naphoz, úgy hiszem. Sokkoló élményekben lesz részed még a mai nap folyamán, ebben biztos lehetsz.

*

- Te. Jó. Isten.

Igen, ez volt az a három szó, ami kiszaladt belőlem, mihelyst megláttam a sulit. Képen is elég ominózus volt, nemhogy élőben. A tornyai, az ablakai… Már csak egy ki-be kocsikázó póni hintó kellett volna, és tényleg úgy éreztem volna magam, mint egy évszázadokkal ezelőtti francia fogadáson…

Henry csak az arcomat leste, és gondolom magában szórakozott azon, amilyen képet vágtam. Na nem mintha nem szerettem volna az ilyen helyeket, meg a kosztümös filmeket, igenis én is belezúgtam Mr. Darcy-ba, na de azért ez már javában a 21. század, emberek…! Nem elég, hogy két órát kellett kocsikáznunk, hogy idejussunk. Ide, a világ végére, ami körül van véve valami iszonyat sűrű erdővel és hegyekkel. Van itt egyáltalán elektromos áram, és angol wc? Jesszus, ha kerti budi van, akkor én már itt sem vagyok!

- Valami ilyesmire számítottam… - nevetett mellettem a fiú- Gyere Ji Min. Tegyük be a portára a cuccunkat, azt majd felviszik a szobánkba. De előbb az igazgatói irodába kell bejelentkezni.

Elbúcsúztunk Henry szüleitől, akik azonnal visszafelé vették az irány. Persze még előtte jó szórakozást kívántak, és jó tanulást. Én meg elkezdtem parázni, hogy jesszus, milyen lehet itt élni. Mert ugye itt van Henry, de csak ideig óráig látjuk egymást, a fiúk és lányok lakrészei a két ellentétes oldalon vannak. Ki a fenével fogok én itt… beszélgetni?

- Annyira azért nem vészes a hely, csak hozzá kell szokni ehhez a hatásvadász külsőhöz. Itt-ott titkos alagutak, és éjszaka szellemek, de…

Felvont szemöldökkel néztem Henry-re, miközben, kinyitotta nekem az ajtót. Nem az egész kaput, hanem csak egy kisebbet, ami mellett (hála a teremtőnek) egy kaputelefont láttam. Istenem, szóval van áram? Köszönöm!

- Nagyon sziporkázó vagy ma!- morogtam. A porta közvetlenül a bejárat mellett volt, oda tettük le a csomagjainkat, és bediktáltuk a neveinket, hogy majd tudják, melyik szobába kell vinniük. Elvileg a kastély területét, ami körbe volt véve magas kerítéssel, nem lehetett engedély nélkül elhagyni akármikor, este még a külső udvart sem lehetett használni, ha valaki levegőzni vágyott, ott volt neki a belső udvar… milyen bájos.

A belső tér sem volt kevésbé figyelemre méltóbb, mint a külső. Mint egy igazi kastély, csak épp modernizálva, a 21. századra. Értsük úgy, hogy márványpadló, festmények, de még itt ott impozáns csillárok és gyertyatartók is.

Odabent megláttam pár diákot, de tudtam, hogy a java még csak ma délután fog jönni, mert holnap lesz az első nap. Vagyis még csak egy évnyitó ünnepély, a tanórák holnap után kezdődnek csak. Henry intett pár lánynak, akik 3 méterre álltak tőlünk, de nem állt meg beszélgetni velük. Rám mindenesetre furcsán néztek. Ez az, imádok új diák lenni!

- Jobb lesz, ha először jelezzük, hogy te vagy az új diák, és megkapod a szükséges adatokat, szekrénykulcsot, szobaszámot, és elmondják a házirendet. Ezen túl kell esni. Az iskolatitkárhoz menjünk- sorolta a teendőket a fiú.

Felmentünk, egy a bejárattal szemben lévő márványlépcsőn, és egy tágas folyosóra értünk.

- Ha még három emelettel feljebb mész, akkor a jobb oldali szárny a fiúké, a bal a lányoké. Általában hárman vannak egy szobában. Biztosan osztálytársaiddal leszel. Ne aggódj, nem ijesztőek…. annyira- az utolsó szót már csak motyogta, de meghallottam. Hát a kedvemen nem segített.

Jobbra kalauzolt az első emeleten, és pár perc múlva meg is érkeztünk az iskolatitkár szobájához.

- Ide bemegyek veled, majd a szomszédban van az Igazgatói. Oda már sajnos nem tudlak elkísérni- mosolygott rám bátorítóan az unokatesóm, majd bekopogott a titkárhoz.

Egy nagyon csinos, 30-as évei elején járó nő ült bent, és épp a számítógépében pötyögött. Ááá, szóval lehet, hogy van wifi is?

Jöttünkre felnézett a nő.

- Sziasztok, miben segíthetek?

- Yoo Ji Min vagyok. Új diák- szorongtam.

- Szóval te vagy Henry unokatestvére. Örvendek- nyújtotta a kezét- Moon Chae Won vagyok. Az iskolatitkár. Mindjárt megnézem az adatait, hogy rendben vannak e.

Ezután egy gyors adategyeztetés következett, majd átadta a szobakulcsomat. Nagyon röviden ismertette a házirendet. (Ne gyújtsam fel a sulit, ne füvezzek, ne igyak, ne dohányozzak, ne játszak illegálisan szerencsejátékot, ne verekedjek… satöbbi, satöbbi… párnál tényleg elkerekedett a szemem.)

- Remélem, hogy jól fogod magad érezni magad nálunk, Ji Min. A szobatársaid aranyos lányok, biztosan ki fogsz jönni velük. Bármilyen problémád akad, csak gyere be, és segítek, rendben?

Istenem, ez a nő olyan volt, mint egy pótanya, hihetetlenül megkedveltem, pedig csak házirendről, és szobaszámokról beszélt. De valamiért nagyon szimpatikus volt.

Miután elköszöntünk tőle és kiléptünk az irodából, Henry felém fordult.

- Én nekem most mennem kell. Ha végeztél az igazgatónál, és kipakoltál a szobádban, majd hívj, hogy minden rendben van-e. Jó?

Bólintottam egy aprót, jelezve, hogy ugyan, mi lehetne baj?

- És fel a fejjel! Menő lány vagy, mutasd meg nekik, mennyire.

- Jaj, Henry, hagyd már a lelkesítő szöveget, nem megy neked!- nyögtem fel látványosan, de aztán elvigyorodtam- Hé, minden rendben lesz. Ne te izgulj helyettem!

- Jól van- már épp indult volna, mikor eszébe jutott még valami- Ja, és a napló…

- Te jó ég!- nevettem fel- Nem fénymásoltam le, csak beleolvastam tavaly nyáron, és ez megragadt. Ne parázz, nem vagyok olyan gonosz, hogy megtettem volna…

- Bolond lány! Tényleg nem vagy már 5 éves…- csóválta a fejét, majd elsietett a folyosón. Jó sokáig néztem utána, míg el nem tűnt az egyik kanyarban. Igaz. Nem voltam öt éves. De azt sem tudtam megmondani, hogy milyen voltam akkoriban, és most mennyire térek el attól. 
7 évesen balesetem volt, és nem emlékeztem semmire előtte. Egy autóbaleset, ahol én sérültem meg a legjobban. Majdnem belehaltam. De szerencsére csak az emlékeim vesztek el. Persze láttam magamat képeken, anyáék elmondták, hogy milyen gyerek voltam, miket csináltunk, miket szerettem. Azonban ez nem volt az igazi. Hogy mi történt abban a hét évben, csak mások elmondása alapján ismertem. Egy ideig szomorú voltam miatta, aztán csak vállvonogatva gondoltam rá, hogy akkor ugyan mi van? Lehetne ennél a helyzet sokkal rosszabb is.

Nyakamhoz nyúltam, és megszorítottam a medálomat, ami életem egyik legértékesebb darabja volt. Nem nyitottam fel, úgyis tudtam, mit látnék benne. Csak magam elé képzeltem, és nyugalom költözött belém. Így volt ez mindig.

Végül visszafordultam az igazgatói iroda felé, és nagy levegőt vettem. Már felemeltem a kezem, hogy kopogjak, mikor hirtelen kivágódott az ajtó, iszonyatos erővel, és úgy fejbevágott, hogy hátravágódtam a márványon.

Pár másodpercig zengett a fejem, nem láttam semmit tisztán, majd lassan visszanyertem az érzékeim, fejemet forgattam, hogy tisztuljon a kép. Dühösen felnéztem, hogy ki volt ez a paraszt, aki ilyen erősen földre küldött. És…

Ebben a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy meghaltam. Ilyen szép emberek csak az égben vannak… A fiú nem lehetett sokkal idősebb nálam, szőkés haja tökéletesen állt porcelánszerű bőre felett, gyönyörű vágású szeme pedig szinte ragyogott. Sosem értettem, hogy a k-pop idolokon kívül miért festi valaki a haját fiú létére… de ez a srác tökéletes volt… vagyis... annak tűnt, egészen addig, míg gúnyos mosolyra nem húzta a száját, és szórakozva figyelte a szenvedésemet a földön. Legalább felsegítene, az isten szerelmére! Hisz miatta kerültem ide. Vagy egy egyszerű bocsánatkérés? Nem szokás errefelé?

- Kényelmes?- biccentette félre a fejét, nyilván arra gondolva, hogy mi a halálért nem kelek már fel onnan, és miért bámulom őt ennyire ahelyett, hogy függőlegesbe tornáznám magam. De a hangja is olyan volt, mint egy altató… mint egy bunkó, beképzelt altató.

Ebben a pillanatban felment bennem a pumpa. Hát persze, túl tökéletes volt, hogy igaz legyen. Odasétált mellém, és mint egy hatalmas kegyként odanyújtotta nekem a kezét. Valahogy sugárzott belőle a felsőbbrendűség. Mintha nem is értené, hogyan alacsonyodik le ahhoz, hogy az én kezemet megfogja…

A bőre a kezén is hihetetlen puhának tűnt, de nem hagytam magam elcsábulni. Egy egyszerű mozdulattal megragadtam a kezét, és erősen megrántottam, aminek a következtében ő is a földre borult. Nyilván nem számított ilyesmire. Még jó, hogy nem engem lapított ki.

- Igen, nagyon kényelmes. Szóval próbáld ki te is. Beképzelt barom!- felpattantam, majd a megdöbbent, és dühtől szikrázó tekintetének kíséretében bekopogtam az igazgatói ajtaján, és egy kiszűrődő „igen” után benyitottam.