2. évad - 20. fejezet

 Sziasztooook! Ezer éve már, igaz? Az a helyzet, hogy jelenleg két suliban tanulok, és mellette dolgozom is, így nagyjából minden maradék szabadidőmben eszek és alszok. Kicsit kikészít már, de remélem vége lesz hamar. Most ezét kicsit döcögős, hogy írni tudjak, pedig nekem is hiányzik, és most érzem is, hogy kijöttem a gyakorlatból. Nem ígérek semmit július végéig, de utána megpróbálom behozni a lemaradásomat, és rendszeresen írni! :)

 20. fejezet

Négy éves rémálom

- Ébredj! Doo Ri!- ráztam meg kissé a lány vállát, ezzel felverve édes álmából. A kislány motyogott valamit félálmában, és a másik oldalára akart fordulni, de nem hagytam.

- Doo Ri! Ki jön unnie-val kirándulni?

- Hova?- fordult felém, kicsi kezével megdörzsölve a szemét.

- Tudod, Suzy most elment valahova, így velem leszel pár napot, rendben? Elmegyünk Szöulba!

- Tényleg?- ragyogott fel az arca.

- Igen… csajos bulit tartunk. Na, pattanj fel, segítek felöltözni!

Nem kellett kétszer mondani neki, kiugrott az ágyból, és segített nekem megtalálni a ruháit, amiket feladtam rá. Betettem egy táskába még pár ruhaneműt a szekrényéből, és kézen fogva elindultunk ki a szobából. Én már kora reggel összeszedtem a dolgaimat, és bedobtam a kocsiba, így azért már ne kellett elmennem.

Viszont, hogy ne maradjon éhen a gyerek, be kellett ugrani valami reggeliért. Már írtam korán Aileenek, hogy pakoljon össze valamit, amit el tudunk vinni az útra.

Ahogy számíthattam is rá, tele volt az étkező. Doo Rival kézen fogva azonnal Aileehez indultam, aki éppen reggeliket adogatott a gyerekeknek. Ha nem tudtam volna, hogy amúgy egy álruhás „titkosügynök”, biztos azt hiszem, hogy csak egy félrecsúszott életű konyhásnéni. Ahogy meglátott, egy kis csomagért nyúlt, és a kezembe nyomta.

- Vigyázzatok magatokra. Bármi van, értesíts!- mondta szigorúan, mire kelletlenül biccentettem, majd hátat fordítottam. Azonnal kiszúrtam Byung Hunt, aki Yong Gukkal, és Ji Won védőnővel ült együtt egy asztalnál.

- Várj itt egy kicsit!- eresztettem el a kislány kezét, és a neves társaság felé sétáltam. Jöttömre felnéztek rám, Yong Guk még arrébb is húzódott, hogy leülhessek, de én maradtam állva.

- Elmegyek egy hétre Szöulba- közöltem tárgyilagosan- Van pár teendőm. Majd a jótékonysági esten találkozunk!- mondtam Byung Hunra nézve.

- Nem is mondtad, hogy mész!- csodálkozott Yong Guk, és láttam rajta egy kis zavart. Nyilván kínosan érintette, hogy a lány, akivel elvileg kapcsolatban van, figyelmen kívül hagyta a tájékoztatását.

- Hirtelen döntés volt. Van pár ügy, meg… fel kell töltődnöm. Bevallom, mostanában kicsit… tele a fejem. Doo Ri velem jön, mivel Suzy jelenleg… nem elérhető.

- Rendben! Majd beszélünk!- felelte kimérten Byung Hun. Megértem, hogy a tegnapi eszmecserénk után visszavett egy fokozatot.

- Ma érkeztek meg a tűk, amik a gyerekek vérvételéhez szükségesek!- szólalt meg a védőnő- Ha ma elkezdjük őket, az rendben van? Fel akartam menni az irodába, de…

- Persze, nyugodtan!- majd biccentettem, és elindultam visszafelé az asztalok között. egy asztalnál megláttam a közösen reggeliző Zelo, Sae Ron, Jessie társaságot. Intettem nekik, Jessie felé meg mutogatva jeleztem, hogy majd hívom.

Már az előcsarnokban jártunk Doo Rival, mikor Yong Guk utolért.

- Egy szóra várj még, Ji Min!

Még mindig sértett az, amit tegnap hallottam, és nem tudtam, hogy ez milyen irányba befolyásolja a kapcsolatunkat, de valamiért most nem akartam vele beszélni. Gyáva voltam, hogy elfutottam az igazi problémák elől? Igen, megesik.

- Velünk most mi van?- hallottam hangján, hogy valóban bizonytalan.

- Ez az egyik, amit át akarok gondolni, míg távol vagyok- végül erőt vettem magamon, hogy a szemébe nézzek.

- Mi az, ami nem működik köztünk?- tárta szét a karját- Min kéne dolgoznunk?

- Az őszinteségen…- vontam meg kissé vállam, majd egy félszeg puszit nyomtam az arcára, és otthagytam.

*

- Mit fogunk csinálni?- kérdezte izgatottan a kislány, aki a kocsim hátsó ülésén ült, miközben behajtottam Szöul vonzáskörzetébe.

- Először hazaviszlek, bemutatom a legjobb barátomat. Aztán csinálunk valami mókásat!

- Úúú, már alig várom- pattogott kicsit a hátsó ülésen, mire elmosolyodtam. Doo Ri a lehető legaranyosabb dolog volt, ami a kastélyban történt velünk- Neked van férjed?- dugta előre a fejét az ülések között.

- Nem, dehogy- ráztam a fejem nevetve.

- És mikor lesz?

- Úgy tűnik soha!- vontam meg a vállamat.

- Suzy maminak is van már…

- Suzy mami?- vontam össze a szemöldökömet. Ezt a megszólítást először hallottam.

- Azt mondta, hogy hívhatom így.

- Te jó ég!- esett le az állam, miközben eszembe jutott az egykori jégkirálynő. Az idő mindent megedz.

Egy félóra múlva hajtottam be a mélygarázsunkba, és kézen fogva a kislányt szálltunk be a liftbe, ami egészen a mi szintünkig repített.

Ahogy beütöttem a lakás kódját Doo Ri azonnal berohant, és cipőjét lerúgva rohanta körbe a lakást, majdnem fellökve Kent, aki odasietett hozzánk az előszobába.

- Drágám…- motyogta, ahogy meglátott, és azonnal az ölelésébe vont- Már majd el felejtettem, hogy nézel ki!- suttogta a fülembe, mire én is erősen kardigánjába kapaszkodtam.

- Ken, ha tudnád, miken mentem keresztül…- dörmögtem a vállába, hogy nem is hallotta. Egy pár másodperc után el akart ereszteni, de én makacsul szorítottam magamhoz.

- Mi vagy te, lajhár?- kérdezte hajamba borzolva a barátom, mire kissé elléptem mellőle.

- Hiányoztál már!

- Ő lesz a férjed?- pislogott fel ránk Doo Ri, aki visszatért felfedező körútjából, és most ott állt mellettünk, és meredten nézett minket.

- Nem, én az a bácsi vagyok, aki valami finomsággal készült neked! Megnézed?- hajolt le, hogy a fejük egy magasságban legyen.

- Persze!- lelkendezett a kiscsaj, majd azonnal megragadta Ken kezét, aki az étkezőbe kísérte, ahol az asztalon csupa színes sütemény állt.

- Nyugtass meg, hogy nem te csináltad!- dőltem az ajtófélfának, mire lesajnálóan nézett vissza rám Ken.

- Persze, hogy bolti.

*

Végül Ken és Doo Ri annyira jól elvolt, hogy egyedül is tudtam őket hagyni. Kent felvették egy munkára, de csak jövő héten kezdett, így nem volt most feladata, és szívesen felvette a bébicsősz szerepét. Pont ezért tudtam délután elmenni egyedül oda, ahová terveztem.

Kim Yoon Shik egykori házvezetőnőjéhez.

Kellett a prototípus a könyvéből. Tudnom kellett, hogy miért akarja azt a könyvet Soo Ae. Utána pedig meg kellett találnom a kémnőt. Tudnom kellett, miért szereplünk a gyerekkoromban egy képen.

Még az aktából megvolt a cím, amire mennem kellett. Egy viszonylag lepukkantabb negyed lakótelepi részére vezetett a GPS. Úgy döntöttem, hogy nem megyek a saját kocsimmal, hátha azon is nyomkövető van, bár a telefonomat így is be tudták volna mérni, ha akarják.

Szememmel kerestem a 3-as blokkot, azon belül is a 47-es lakást. A negyedik emeleten volt, és lift híján gyalog tettem meg.

Mikor be akartam csengetni, láttam, hogy a csengő ki van szakadva a helyéről, így öklömet felemelve három nagyot koppintottam az ajtóra. Bentről mozgolódás hallatszott, majd amennyire a kis fémlánc engedte kinyílt az ajtó, és egy gyermekfejet pillantottam meg.

- Kit keres?- kérdezte a tizenhárom éves forma fiúcska.

- Im Mi Young itt lakik?- néztem rá kérdőn.

- Idehívom!- majd elszaladt, és egy perc múlva egy fáradt és szomorkás arcú nő jelent meg. Felismertem a képről.

- Mit akar?- nem volt túl barátságos.

- Csak pár kérdést szeretnék feltenni!

- Maga is olyan rendőrféle? Már megválaszoltam mindent, miért zargatnak még mindig?- morogta, és már csukta volna be az ajtót, mikor megállítottam.

- Nem, nem vagyok rendőr. Én… gyűjtő vagyok. A segítségét szeretném kérni. Megfizetném!- mondtam ki a varázsszót. Nem vetette fel őket a pénz, ez látszott. Reményem bevált, erre kitárta végül rendesen az ajtót, és bár még mindig gyanakodva, de beengedett a lakásba. A földön játszott még egy másik kislány, tízévesnek tűnt. Félszegen pillantott rám. Nem tűntem környékbelinek, ez így volt igaz.

- Gyerekek, menjetek a másik szobába, míg beszélünk!- mondta a nő, mire a két gyermek berongyolt egy ajtó mögé- És mit gyűjt, ha megkérdezhetem?- fordult felém, és a kezembe nyomott egy csésze teát. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, de hálásan elfogadtam.

- Könyveket. Igazából… nem tévedett, valóban Kim Yoon Shik kapcsán kerestem fel.

- Szerencsétlen ember, még a sírban sem nyugodhat… Ne higgye, hogy északi eszmékkel szimpatizálnék, de annál jobb embert ritkán találni…

- Tudom, én is nagyra becsültem, és bár sosem találkoztam vele, így ítéltem meg én is. Pont ezért szeretném megszerezni annyira az Északi vagyoknak a legelső példányát. Nem tudja, hogy az is odaveszett-e a robbanásban?

- A legelső példánya? Várjon csak egy pillanatot, hadd gondoljam végig… Volt belőle otthon kötete, de nem az első. Az sokat ért. Kölcsönadta halála előtt nem sokkal egy múzeumnak…

- Melyiknek?- kérdeztem félve.

- A Nemzeti Múzeumnak. Volt egy kortárs irodalmi kiállítás. Még talán egy hétig tart, ott van kiállítva. Annyi pénze nincs, hogy azt megfizesse.

Sem hogy kilopjam onnan…- gondoltam magamban.

- Értem, nagyon köszönöm a választ.

- Tudja, az a könyv nagyon sokat jelentett neki. Talán a barátnőjéhez volt köze…- gondolkozott el.

- Volt barátnője?- csodálkoztam.

- Én magam sosem láttam… Csak telefonon beszéltem vele párszor, mikor ő vette fel Kim úr helyett. Majdnem az a szerencsétlen pára is meghalt odabent. Meglátogatta volna, de mikor pár nappal később beszéltem vele, sírva mondta, hogy aznap nagy eső volt, ezért nem indult el. Aztán külföldre utazott, nem is tudom, mi lett vele. Remélem sikerült elfelejteni a bánatát.

- Nincs róla képe?

- Nem, Yoon Shik nagyon védte a nyilvánosságtól. Mivel északi volt, nem volt neki könnyű. De a hangja alapján egy fiatal nő volt, csupa vidámság…

- A rendőrség nem is kereste a nőt?- csodálkoztam.

- Nem tudott róla rajtam kívül szinte senki… Engem meg nem kérdeztek, nem nagyon beszéltem róla… Baleset volt. Szerencsétlen baleset. Mégis mindenki úgy viselkedik, mintha szándékos lett volna…- csóválta a fejét- Összeesküvés elméletek. Ehhez értenek csak.

- Egyetértek!- bólogattam, nem akartam elmagyarázni neki, hogy valószínűleg egy elvetemült északi kémnő robbantotta fel a metrót, nem a metró saját magát- Nagyon köszönöm, hogy rám szánta az idejét. Azt hiszem fel kéne adnom akkor azt a kötetet- húztam el a szám, majd kabátzsebemből elővettem egy borítékot, és elé csúsztattam- Hálás vagyok!

Majd meg sem vártam, hogy ellenkezzen, vagy bármit mondjon, kisiettem a lakásból.

Odakint vettem egy nagy levegőt. Basszus. Hogy fogom én megszerezni azt a kötetet akkor? Lehet, hogy Soo Ae ezt tudta? És várja, hogy én oldjam meg? Tiszta jófej!

Ahogy lefelé haladtam a lépcsőn előkaptam a titkos telefonomat, és beütöttem a számot, amit tárcsázni akartam.

- Tessék, Choi Jong Hyun!- hallottam Changjo hangját.

- Figyelj, mekkora az esély arra, hogy valamit feltűnés nélkül kihozok a Nemzeti Múzeumból?

- Mi a franc…- motyogta a barátom a másik oldalon- Ji Min, te teljesen megkattantál?

- Mekkora a biztonsága?

- Mint az angol királynőnek! Figyelj, nehogy valami ostobaságot csinálj…

- Nem fogok, nyugi… ne aggódj...- majd kinyomtam a telefont- Nem csinálok semmit nem meggondolatlanul...- motyogtam magam elé.

*

A hét nagyjából eseménytelenül telt, nem volt kevés dolgom Szöulban sem, így csak a szokásos meetingekre jártam, befektetőkkel beszéltem, irodákba jártam, szerződéseket kötöttem.

A maradék időmbe Doo Rival töltöttem, és Kennel. Teljesen kikapcsolt, jól éreztem volna magam teljesen, ha nem árnyékolja be a boldogságomat az a tudat, hogy emberek halhatnak meg.

Egyik nap elmentünk a Nemzeti Múzeumba is, úgy tettem, mintha spontán ötlet lett volna. Megnéztük az állandó kiállítást is, Doo Rinak nagyon tetszettek a kiállított páncélok különböző korokból, még ha a többi részét unalmasnak is találta, de csak utána volt lehetőségem végignézni az időszakos kiállítások közül a kortárs irodalommal kapcsolatosat.

Valóban ott volt kiállítva egy üveg alatt a könyv, ami kellett nekem. Nem volt ugyan akkora védelme, mint az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatnak, de azt sem tudtam elképzelni, hogy csak besétálok éjszaka, és kihozom, hiába nem lát senki.

- Elnézést!- szólítottam meg egy idős teremőrt- Meddig tart a kiállítás?

- Másfél hét még, utána egy Goryeo porcelán kiállítás lesz megtekinthető.

- A most kiállított tárgyak hová kerülnek?

- A legtöbb nem a múzeum tulajdona, így vissza a tulajdonoshoz.

- Kim Yoon Shik könyve…?- kérdeztem óvatosan.

- Mivel az író közben elhunyt, ezért a bírálatig valószínűleg a raktárban lesz, nem lesz megtekinthető.

- Értem… A szakdolgozatomhoz kellett volna esetleg…. nem tudja, hogy nem lehet-e kérvényezni a megtekintését?

- Ez ügyben az igazgatóságot keresse. Bár nem hinném, hogy tudnának segíteni. Elvégre ezt a könyvet a boltban is megveszi, és semmi változást nem talál. Csak a kötése sokkal kezdetlegesebb...

Így végül meg kellett elégednem azzal, hogy innen kívülről néztem a könyvet, ami Soo Ae annyira akart. Kiszökött egy szuper biztos börtönből! Hát vigye ki ezt is!

Így teltek a napjaink, és egyre közeledett a jótékonysági bál, ami az első nagy társasági megjelenésemet is jelentette.

Ne aggódj!- biztattam magam- Senki nem fog felismerni.

Kent végül sikerült elég hamar rábeszélni, hogy jöjjön velem, a kérdés már csak az volt, hogy Doo Rit hova tegyük addig. Egy késő estig tartó bálra nem cipeltem volna el magammal.

- Ott van Park bácsi!- vetette fel Ken- Most nincs otthon az a tapló Jimin sem, biztosan ott hagyhatjuk egy estére.

Így alakult, hogy végül a suli újraépítője lett a kislány bébi csősze.

- Ne aggódjatok!- mondta, mikor a bál előtt elvittük hozzá Doo Rit- Jól megleszünk! Bár már rég voltam gyerekekkel körülvéve, kitalálunk valamit. Szórakozzatok jól!

- Köszönjük! Holnap jövünk érte! És akkor még meg kell vitatnunk egy kisebb építkezési ügyet is!

- Kedves Yoo kisasszony! Legalább egy estére felejtse el a munkát!- nevetett rám, mire viszonoztam a mosolyát. Igen, ezt terveztem. Kicsit kikapcsolni. Nem is sejtettem, hogy az este egy lavinát fog elindítani.

*

Szöul egyik legmenőbb hotelje adott otthont a bálnak, amire hivatalosak voltunk. Már sorakoztak a fényűzőbbnél fényűzőbb kocsik a bejárat előtt, mikor megérkeztünk Kennel.

- Valamiért nem érzem magam idevalónak!

- Én sem. Csak mert van félig egy francos iskolám, és pénzes vagyok… félek, hogy innen azért kinéznek!

- Nem vagyunk olyanok, akiket ki lehet úgy nézni valahonnan!- szorította meg a kezem, mikor végre sorra kerültünk, és egy, a hotel ajtajában álló srác elvette a kocsikulcsot, majd elvitte a kocsit, hogy leparkolja. Az óriási forgóajtón bejutva ott állt pár hosztesz, akiknek, mikor megmutattuk a meghívót, elkísértek a nagy teremig, ahol a bált tartották. Odabent szinte érezni lehetett a pénz szagát. Az estélyik, és öltönyök árából egy nagyobb szigetet lehetett volna venni, nem beszélve az italokról, amit a köröző pincérek kínálgattak.

- Kisasszony!- tartotta a karját a barátom, mire mosolyogva belekaroltam. Odabiccentettem pár ismerős arcnak, akit az iskola üzemeltetése kapcsán ismertem, és csak reméltem, hogy a múltamból senki nem fog megtalálni.

De csak reménykedtem. Alig telt el tíz perc, és az egyik asztal mellett egy nem várt ismerőssel kapcsolódott össze a tekintetem. Egy aprót elmosolyodott, ahogy végignézett rajtam. Kétségtelen, hogy felismert. Hogyne ismert volna. Pont olyan, mint a fia.

- Ken, megbocsájtasz egy pillanatra?- súgtam a fiúnak, és kihúztam karom a tartásából, majd viszonylag gyors léptekkel, már amennyire a magas sarkú engedte, odasétáltam hozzá.

- Lee úr?- hajoltam meg tisztelettudóan.

- Nem várt szerencse… Seon Ah!- halkította le a hangját Byung Hun apja- Kockázatos vállalkozás volt idejönnöd… A fiamtól hallottam, hogy visszajöttél, és együtt vezetitek az iskolát. Először nem akartam elhinni, hogy valóban vagy ilyen bolond.

- Vannak dolgok még, amiknek nincsen vége, négy év után sem!- néztem a szemébe- Remélem a maguk kapcsolata azóta megváltozott.

- Így van. Byung Hun házassága után pedig remélem, hamar boldog nagyapa lehetek… Tudod… Azt hittem, be fogsz zavarni a kapcsolatába, amikor visszajöttél. De úgy hallom, hogy te is megtaláltad más oldalán a boldogságot.

- Boldogság?- fintorodtam el- Megnyugodhat, a fia boldogságát nem fogom befolyásolni. Én is azt szeretném, hogy ne érje többet fájdalom. Juniel tökéletesen megfelel a feladatra.

- Feladatra?- vonta össze a szemöldökét.

- Igen, arra, hogy a fia legalább a felszínen normálisnak tűnjön, mint aki megszabadult a démonoktól.

- Te meg miről…- kezdte döbbenten, de nem tudta tovább mondani.

- Apa, Ji Min!- bukkant fel az éppen emlegetett a menyasszonyával a karján, aki káprázatosabb volt, mint eddig bármikor, mikor láttam. A bordó ruhája gyönyörűen kiemelte az alakját, nem mintha Byung Hun nem nézett volna ki elképesztően az öltönyébe. Hozzájuk képest egészen egyszerűnek éreztem magam. Mégis, a tekintet, amit Byung Hun vetett rám, szinte végigperzselt, és hirtelen megbántam, hogy a mélyebben dekoltált ruhámat vettem fel, és nem egy kertésznadrágot garbóval, ami jótékonyan takart volna.

- Ismered Byung Hun édesapját?- nézett rám nagy szemekkel a lány.

- Igen, már volt szerencsénk egymáshoz. Yoo Ji Min egészen elképesztő teremtés. Sokra viszi még, feltéve, hogy tudja, mikor szóljon, és mikor hallgasson- nézett rám majdhogynem atyaian, mire kényszeredetten felnevettem.

- Valóban, néha mondok meggondolatlan dolgokat! Bocsássatok meg, meg kell keresnem Kent, mielőtt elveszne!- majd hátat fordítottam a társaságnak, de még elkaptam Byung Hun tekintetét, aki kissé összeszűkített szemmel nézett rám. Nyilván nem tudta, hogy miről beszéltem apjával, és mire utaltam a megjegyzésemmel, és ez felettébb dühítette.

- Jól láttam, itt vannak Junielék?- csillant fel Ken szeme, mikor mellé értem. Hát persze, neki Juniel a Nő, mióta találkoztak.

- Igen, gyere, keressük meg a helyünket. Egy asztalnál fogunk ülni velük!- mutattam a megterített asztalok felé, ahol ültető kártyák várták a tulajdonosukat. Volt a bál elején egy műsor, amit az asztalok előtti színpadon prezentáltak. Már az asztalok felénél ültek, ebből gondoltam, hogy nemsoká tervezték kezdeni az előadást. A plakáton mintha valamilyen világhíres operaénekes nevét láttam volna feltüntetve.

Hamar megtaláltuk a helyünket, és láttam, hogy mellém valóban Byung Hunt tervezték ültetni. Gyorsan kicseréltem volna legalább a mellette ülő Juniel papírjával, de mire megtettem volna, már meg is jelentek, hogy ők is helyet foglaljanak. Így ismét magamon érezhettem kollégám átható pillantását, de próbáltam elkerülni, miközben Ken, nem törődve, hogy Juniel három hellyel arrébb ül, beszédbe elegyedett a lánnyal.

- Minden rendben?- súgta oda nekem Byung Hun, mikor látta, hogy elég görcsösen ülök ott.

- Persze- rá sem nézve feleltem.

- Hol van Doo Ri?

- Ken nagybátyjánál, Park bácsinál… Tudod, Jimin apja.

- Igen, tudom… Beszéltél Yong Gukkal mostanában?

- Párszor!- vontam vállat, majd hirtelen észbe kaptam- Bár nem értem, miért érint ez téged! Semmi közöd hozzá!

- Gyönyörű vagy ma!- tért ki totál a válasz elől.

- Nyomába sem érek Junielnek!- fújtam ki a levegőt.

- Abbahagynád, hogy hozzá hasonlítod magad? Igen, nem vagytok egy szinten. De ezek a szintek nem egymás felett vannak, hanem egymás mellett.

- Mire célzol?- kérdeztem kissé ijedten, de így is igyekeztem, hogy senki ne hallja meg a beszélgetést.

- Nem célzok semmire…- belekortyolt az italában, közben egy könnyed mosolyt eresztett felém. Hogy átrendeztem volna azt a csinos arcát, amiért így nézett rám.

Még mindig fel tudott idegesíteni rendesen. Gimis korunkban úgy nézett rám nagy általánosságban, mint egy darab szutyokra, most meg, mikor épp képes moderálni magát, és elszakadni ettől a régi kedves szokásától, akkor úgy viselkedik, mintha tudna valamit, amit én nem. Holott egészen egyértelmű volt, hogy kettőnk közül én őrzők nagyobb titkokat. Hisz Byung Hun nem tudott a találkámról Soo Aevel. Abba csak Changjot avattam bele.

Pár percen belül elkezdődött a műsor, de én nem tudtam odafigyelni, és az operaénekes is inkább idegesített, mint lekötött volna. Fészkelődtem a székben, és gyűrűmet piszkáltam, és ez nem kerülte el Byung Hun figyelmét sem, akin úgy láttam, hogy szintén jobban szórakoztat az én műsorom, mint ami a színpadon zajlik. Néha egészen látványosan nézett az órájára.

Szinte megváltás volt, mikor egy óra múlva véget ért a műsor, és különféle ételeket pakoltak az asztalokra. Ezzel egyidejűleg egy zenekar kezdett játszani, és pár vállalkozó szellemű ember már táncra is perdült.

- Annyira gyönyörű volt!- lelkendezett Juniel, aki még mindig transzban volt az operaénekes vagy három oktávnyi hangterjedelmétől.

- Szerintem is, egész este elhallgattam volna!- csillogott Ken szeme is.

- Gyere, Byungie, táncoljunk!- simította meg vőlegénye kezét a lány, az azonban inkább megint a poharához nyúlt.

- Bocsáss meg Juni, de én még a hatása alatt vagyok. De talán Ken barátunk lenne olyan szíves, és felváltana ebben, amennyiben Ji Min nem akar azonnal táncra perdülni.

- Egészen nyugodtan!- mosolyogtam rájuk, mire elvonultak a parkett felé.

- Ha még egy percet kornyikált volna, én esküszöm felrobbanok!- morogta mellettem a fiú, mire megrándult a szám sarka, és kicsit felkuncogtam.

- Tudom, hogy magasak az elvárásaid, mióta hallottál engem Changjoval duettezni!

Erre rajta volt a sor, hogy mosolyogjon. Cinkosan néztünk össze, mint akik eltávolítják magukat ezektől az emberektől, és van valami közös titkuk. Hirtelen nagyon melegem lett, és el kellett kapnom a tekintetemet.

- Amúgy egyetértek, én sem élveztem…- köszörültem meg a torkom- Viszont meglep, hogy ilyen nyugodtan ülsz itt.

- Milyennek kéne lennem?- kérdezte szórakozottan.

- Vak vagy, ha nem látod, hogy Ken hogyan néz Junielre. Ártalmatlan, de rajong érte. Te meg elküldted vele táncolni. Nem vagy féltékeny?

- Annak kéne lennem?- kérdezett vissza szórakozottan- Érdekes, pont, hogy úgy érzem, biztonságban van! Most vagyok nyugodt!- nézett mélyen a szemembe, mire nagyot nyeltem. Túl intenzív volt- Sokat gondolkoztam azok után, amit a legutóbb a fejemhez vágtál… rólunk!

- Nem biztos, hogy alkalmas az idő ezt felhozni!- jöttem zavarba.

- Tudom, de muszáj lesz beszélnünk. Ez így nem mehet tovább.

- Tisztában vagyok vele!- fordítottam el a fejem. Pontot ennek az ügynek a végére csak úgy lehet tenni, hogyha egyikünk elmegy onnan. Amíg szem előtt vagyunk, nem tudjuk egymást figyelmen kívül hagyni.

Ezután vagy tíz percet ültünk ott halkan, csöndben, az elénk pakolt ételből is csak azért ettünk, hogy addig se keljen beszélni a másikkal. Úgy tűnt, Juniel és Ken egészen belejöttek a táncolásba, valamin éppen nagyon nevettek. Kicsit rosszul is esett, hogy a legjobb haverom így lecserélt.

Végül muszáj volt kimennem az erkélyre, hogy végre ne kelljen ott ülnöm abban a rettentően kényelmetlen helyzetben. Viszont ott is csak pár percet tudtam eltölteni, mert annyira hűvös volt már.

Éppen terveztem, hogy hátat fordítok az éjszakai látképnek, mikor meghallottam a hátam mögül egy ismerős hangot.

- Yoo kisasszony?

Megfeszültem. Akárhol felismertem volna ezt a hangot.

Kai…

Lassan, amennyire csak tudtam természetesen megfordultam, és előttem csokornyakkendőben valóban ott állt az egykori osztálytársam.Szívem azonnal magasabb tempóra kapcsolt az adrenalin miatt.

- Tudtam, hogy maga az!- mosolygott szélesen- Emlékszik rám? Soyangban találkoztunk!

- Igen, emlékszem, Kim Jong In…

- Hogy megy az iskola?

- Jól, hogy megy az üzlet?- kérdeztem vissza.

- Virágzik… tudja, nem tudom miért van itt kint, de… esetleg táncolna velem egyet?

Most aztán dilemmában voltam. Túl feltűnő lenne, ha mindenképpen le akarnék lépni. De nem, Jong In semmire nem emlékszik… menni fog, Ji Min…

- A telefonomat…- emeltem fel a mobilom, ami a kezemben volt, jelezve, hogy sehova nem tudom tenni, és ez elég oknak tűnt a tánc elhalasztásának. De ő csak mosolyogva elvette tőlem, és a zakója belső zsebébe csúsztatta.

- Szóval, táncol velem, kisasszony?

- Hát persze!- erőltetettem mosolyt az arcomra, majd belekaroltam a férfiba, közben átkozva a szerencsétlenségemet.

- Meddig van Koreában?- kérdeztem.

- Egy hétig még…- majd ahogy a tánctérre értünk, magával szembefordított, és óvatosan a derekamra tette a kezét.

- Remélem az üzleten kívül alkalma nyílik majd élvezni a szabadságot is!- mondtam egy kis mosollyal, de közben olyan merevnek éreztem magam.

- Éppen azt teszem!- kis félmosolya eszembe jutotta azt az időt, mikor Jong In randizni akart velem, és én teljesen azt hittem, hogy ő az osztályunk zsenije, tökre megérni randizni vele. Valamiért az én szám is felfele kunkorodott.

Igen, lehet, hogy teljesen új életet kezdett. El lehet felejteni…

Jong In válla felett megláttam Byung Hunt, amint ott állt, és éppen minket bámult meredten. szája összeszűkült, és már láttam volna, hogy elindul felénk, de a fejemet alig észrevehetően megráztam. Ne merje tönkretenni a dolgokat. Ne hívja fel magára a figyelmet.

Szerencsémre Jong In nem volt annyira beszédes a tánc közben, viszont olyan közel volt egymáshoz a testünk, hogy a szívverését éreztem. Csak reméltem, hogy az enyém nem árul engem.

mikor végre nagy nehezen vége lett a dalnak, Jong In a szájához emelte a kezemet, és finom csókot lehelt rá.

- Köszönöm! Esetleg még egy tá…- ekkor a zsebében csörgött a telefonja. Összeráncolt szemöldökkel vette elő, és mikor megláthatta a hívó nevét kicsit elkomorodott- Bocsásson meg!- majd fejet biccentett, és hátat fordított. Én meg kifújtam a bent tartott levegőt, és a mosdók felé siettem. Azonban alighogy befordultam volna, ott állt Byung Hun a falnak döntve hátát. Ahogy megjelentem, rám vezette a sötét tekintetét.

- Mi volt ez?- szegezte nekem a kérdést.

- Ez Kai!- feleltem karom széttárva, de magamat sem tudtam meggyőzni arról, hogy ez tényleg csak Kai. Ez nem csak Kai. Ez egy 4 éves rémálom.

- Nem mondod! Ez a fattyú…

- Hagyd abba!- szakítottam félbe- Nem emlékszik semmire!

- Helyes…- sóhajtott- Csak ez maradjon is így!

- Egy hétig van még itt. Addig semmi nem fog történni. Utána visszamegy Indonéziába, és ha minden jól megy, sosem látjuk újra.

- Vonzod a bajt…- csóválta a fejét, majd végignézett rajtam- Figyelj, mondanom kell valamit. Elég fonto…

- A picsába!- szakítottam félbe, majdhogynem a homlokomra csapva- Bocsi, de majd elmondod máskor!- majd ki is kerültem és rohantam be a terembe, miközben hallottam, ahogy utánam kiált még. De nem érdekelt most.

A telefonom.

Kainál maradt.

Francba. Visszaszaladtam a terembe, és jobbra-balra tekintgettem, de sehol nem láttam a férfit. Viszont kiszúrtam a társaságot, amiben korábban beszélgetett.

- Bocsássanak meg a modortalanságért- szólítottam meg őket- De Kim Jong In…

- Alig egy perce hagyta el a termet. Egy fontos hívást kaphatott…- mondta az egyik férfi, mire meghajoltam, és már szedtem is a lábam a kijárat felé, nem törődve Kennel, aki utánam kiáltott valamit, mikor elrohantam mellette. Éppen Juniellel beszélgetett. Én csak Kait akartam utolérni. Mint Hamupipőke, úgy futottam le a lépcsőn, csakhogy az én lábam már eléggé beledagadt a cipőbe a sok állástól, semhogy elhagyjam úton útfélen.

Mihelyst kiértem a hotel elé, a kint álló srác segítőkészen megkérdezte, hogy miben segíthet, de alig hallottam a hangját.

- Jong In!- kiáltottam el magam, azt remélve, hogy ezt meghallja a keresett személy, majd tettem pár lépést az úttestre- Jong In-ssi!- kiáltottam, ekkor azonban egy éles fény villant, egy autó fényszórója volt, és egy éles dudaszó szakította félbe az ámokfutásomat. Majd, mikor rájöttem volna, hogy éppen pillanatokon belül elütnek, egy erős rántást éreztem a derekamnál, majd csak azt éreztem, hogy valami puhára esek, de azzal a puhával együtt még párszor átgurulunk egymáson, míg végül valami keménynek nem ütközünk.

Rémülten néztem fel, és ebben a pillanatban rémült nyögés hagyta el a torkomat.

- Jong In…- motyogtam, ahogy a karjaival engem védő férfit néztem. A homlokából csorgott a vér, nagyon beüthette magát- Jézusom…- motyogtam, és a mozdulatlanul elterülő férfi ütőerét próbáltam kitapintani. Szerencsére éreztem a pulzálást, így valamennyire megnyugodtam. Az előbbi ajtóban álló srác már a mentőnek ismételte emelt hangon a címet, és az esetet, közben felénk pislogott ijedten. Viszont a vér a fülembe dobogott, így hozzám nem nagyon jutott el a környezetünk zaja.

Jong In... megmentett.

Megint...

Ebben a pillanatban a mellettem fekvő kinyitotta a szemeit, és egyenesen rám bámult. Tekintete zavarodott volt, mintha nem is ismerne fel elsőre…

Jajj ne…

- Jong In…?- motyogtam.

- Mi történik!?- szorította halántékára a kezét, mintha iszonyatos fájdalmat élne át, miközben feltolta magát ülésbe- Mi ez az egész...

- Jól vagy? Ne mozogj, lehet, hogy jobban sérültél.

- Nincs semmi gond!- rázta a fejét, de látszólag szédült- Csak szétesik a fejem, és nem értem, hogy mi ez... mi történik velem, Seon Ah?

- Semmiség, csak…- kezdtem volna, mikor leesett, hogy mit mondott. Megfagyott bennem a levegő.

Seon Ah.

Így nevezett.

Nem tudhatta az igazi nevemet, csak ha… emlékezett.

- Kai...?- suttogtam a nevet, ami egykoron becenévként viselt. El akartam húzni a kezem, de megragadta a csuklómat.

- Életben vagy…- motyogta a srác, miközben végigsimított véres kezével az arcomon, én meg már kezdtem pánikba esni. Nem, nem, nem, az nem lehet...- De ők nincsenek. Mert…- látszott, hogy összeszedi minden erejét, hogy megkeményítse az arcizmait- Mert megöltem őket. 

..................................

Még egy pár szó! Igeeen, L.joe kilépett a Teen Topból, ami elég megosztó dolog lett. Igen, valahogy az én szemeimben is örökké 6 tagú a Teen Top, de én úgy vagyok vele, hogy támogatni kell a döntését mindenkinek. És igazából örülök is neki, hogy nem marad olyanban, amit nem csinál teljes szívvel. Persze, az csúcsszuper lenne, ha jóban maradnának a srácok, bár valamiért ezt nem így éreztem az interjúkból, ami elég szomorú :/ Én mindegyiküket szeretni fogom, bármit is csináljanak, remélem mindegyikük megtalálja a maga útját, és az idő megold mindent!

2. évad - 19. fejezet

  Sziasztok! Ez most egy jó hosszú fejezet lett! Azt hittem, hamarabb megleszek vele, de ez most így alakult! Remélem tetszeni fog, még mindig szívesen várom a véleményeket, hozzászólásokat, meglátásokat. És igen, innentől már elindul a lejtőn a szekér, ami a végkifejlet felé tart sebesen, ígérem :)

 19. fejezet

Míg a halál el nem választ

- Egy szót sem szóltál az úton!- szólt Byung Hun, mikor leszálltunk a KTX-ről Szöulban. Végre megjavították azt a nyavalyás váltóhibát, vagy mit. Egy hír szerint baleset is volt miatta.

- Fáradt voltam!- motyogtam, és telefonomra néztem, amire megérkezett a várva várt üzenet.

„Gyere az állomás elé, felveszlek!”- ez állt benne. Az indulásunkkor írtam Ziconak, hogyha lehet, szeretnék vele találkozni, erre írta ezt.

- Szeretnél vezetni hazafelé?- fordult felém a kollégám, mire kissé kimérten válaszoltam.

- Menj csak, nekem még dolgom van itt Szöulban! Majd taxival megyek.

- Mi dolgod van?- lett gyanakvó.

Ha nem lenne semmi dolgom, akkor sem tudnék veled kettesben kocsikázni, és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna…

- Muszáj mindent tudnod?

- Amennyiben az többünket érint…- lett kissé indulatosabb.

- Zicoval találkozom!- feleltem őszintén- Értem jön! Pár óra csak, majd megyek utánad.

- Helyes!- mondta kis biccentéssel, majd táskáját vállára véve elindult a tömegben, vissza sem nézve. Furcsa üres érzésem támadt, bevallom nagyon sokáig tombolt bennem a kétely, hogy jól tettem-e, hogy nem mondtam el neki, hogy valaki bedrogozta, de végül lenyeltem a kérdést és elindultam a parkolóhoz, ahol már Zico várt.

- Mi újság, cica? Rég láttalak!- fordult felém, mikor beszálltam a már jól ismert autóba. Volt az arcán egy sérülés, láthatóan ütésnyom, de nem terveztem foglalkozni vele. Zico, hiába volt az exelnök rokona, nos, pont olyannak tűnt, mint aki nem vonja ki magát az utcai bunyókból sem.

- Velem nem sok olyasmi lehet, amiről Ti nem tudtok! Inkább én vagyok kíváncsi, mi hír Soo Ae-ről!- dőltem hátra a kényelmes ülésen.

- Sajnos nem sok. Információmorzsák itt-ott, de azt se tudni, hogy egy kenyérből származnak-e.

- Meglep a… metaforád- nevettem fel kissé.

- Akár hiszed, akár nem, iskolázott vagyok!- mosolyodott el egy kicsit, bár valamiért tekintete idegesnek tűnt. A kép, amit múltkor a kesztyűtartójában találtam az anyukájáról, most ki volt ragasztva az anyósülés elé.

- Ha van egy jó ember, aki vezessen, akkor nem nehéz!- sóhajtottam a kép felé bökve- Néha azt érzem, bármit megadnák, hogy visszakapjam a családomat… Ha a legkisebb esélye is meglenne, hogy életben vannak, akkor nem érdekelne, kin kéne átgázolnom, hogy visszakapjam…

- Komolyan gondolod?- a tekintete sosem volt még ennyire mély. Most vett igazán komolyan először. Valamiért úgy éreztem, hogy sokat számít, hogy mit válaszolok, ezért kétszer is megfontoltam.

- Igen, a családért bármit!

- Bármit!- ismételte utánam csöndesen, majd bólintott- El kell, vigyelek valahová!

- Erről nem volt szó!- bevallom elképzelésem sem volt, hogy hova akar vinni, de sejtettem, hogy semmi jó nem származik abból, ami úgy kezdődik, hogy „valahová”.

- Sajnos nincs választásod, felsőbb parancs… Meg akartalak kímélni ettől, de te… elég erősnek tűnsz ehhez. Ne aggódj, nincs messze!- mosolyodott el biztatóan, majd sebességbe tette a kocsit, és kihajtott a parkolóból. A megszokott sebességgel szelte az utakat, olyan rutinnal előzte a kocsikat, mint más a reggeli kávéját issza.

Egy kihaltnak tűnő gyártelep régi parkolójába vitt, ahol egyetlen egy fekete kocsi állt a miénken kívül.

- Szállj át!- mondta Zico.

- Hogy mi?- döbbentem le.

- Valaki abban a kocsiban beszélni akar veled! Ne aggódj, cicus, nem lesz semmi bajod, veled vagyok, tudod jól, hogy nem hoználak veszélyes helyre!- mosolyodott el, mire biccentettem, és kilöktem a kocsi ajtaját. Pár határozott lépéssel elértem a másik kocsit, aminek az összes ablaka sötétített volt, és egy másodperc hezitálás után kinyitottam a hátsó ajtót, és becsusszantam az ülésre.

Nem voltam egyedül hátul. A sofőrön kívül még egy ember tartózkodott a kocsiban mellettem. Óvatosan emeltem rá a tekintetemet, és mikor megláttam, hirtelen akkorát nyeltem, hogy akár meg is hallhatta.

- E… el…- kezdtem, de furcsán dadogtam- Elnök úr?- hajoltam meg kissé szerencsétlenül a hátsó ülésen. Eleget láttam már a hírekben Dél-Korea jelenlegi elnökét, de reméltem, hogy nem is lesz szerencsém hozzá, mert eddig a politikusok csak a bajt hozták a fejemre.

- Hwang titkár, megtenné…- fordult előre a férfi, mire a sofőr bólintott, és kiszállt a kocsiból. Az elnök hangját eddig csak a videókból hallottam, idegenül hatott mellettem. Nem tudtam, mit akar tőlem.

- Maga az, igaz?- nézett rám a férfi- Az egykori tragikus balesetben elhunyt Yoon alelnök lánya…

Nem volt értelme a nemleges válasznak.

- Így van- éreztem, hogy kezdem visszanyerni a beszélőkémet, és képes leszek egybefüggően beszélni- Nem nagyon tudnám letagadni, túl sokan tudják már az igazságot.

- Hallottam a történtekről. A négy évvel ezelőttiről, és a jelenlegi helyzetről… Soo Ae veszélyes kémnő, és magát akarja. Tudnia kell, hogy elvárjuk a legnagyobb mértékben az együttműködést- elég szigorúan nézett rám. Nem volt szimpatikus. És ez elég volt ahhoz, hogy bátorságom megnőjön. Nem voltam könnyen eltaposható típus.

- Talán kételkedik bennem?- néztem egyenesen a szemébe.

- Ez nem a kételkedésről szól… Ha felkeresné, azonnal szólnia kell! Elég fiatal még, hogy abban kételkedjek, hogy felfogja-e, mekkora súly van a tettei mögött.

- Nagyon is tisztában vagyok vele, uram!- szűrtem fogaim között- Nincs kedvem északi szimpatizánsnak bélyegezni magamat.

- Valóban? Hiszek magának! De csak hogy tudja… Soo Ae, és a lépései elvezethetnek egy Észak- Dél konfliktushoz, háborúhoz. Az már bevonja Amerikát, Oroszországot, Kínát, Japánt. Pár rosszul megtett lépés a táblán, és máris teljes a káosz, egy világháború… Érti, miről beszélek?! Meg kell akadályozni, hogy Soo Ae elérje, amit akar. Akármi is legyen az.

Egy könyv… ennyit kért tőlem… Veszélyes lehet ennyire az a könyv. Vagy ami benne van abban a könyvben.

- Én… Megteszek minden tőlem telhetőt- ezúttal félretettem a sértett büszkeségem, és látta is rajtam a férfi, hogy ezúttal semmi mesterkéltség nincs bennem. Tényleg meg akartam tenni mindent.

- Remélem is. Vigyázzon kisasszony. Nagyra becsültem a családját, remélem magát is nagyra becsülhetem majd, ha kézre kerítettük azt a véres kezű bérgyilkost.

*

Késő délután volt, mire megérkezett a taxim az iskola elé. Némán fizettem, majd kipattantam a kocsiból, és felsóhajtottam, ahogy a kastély ablakaiból kiszűrődő fényt megláttam.

Túl sokan számítottak rám. De nem akartam senkit bajba keverni.

- Ji Min?- hallottam a nevem az előcsarnokban egy női hangot.

- Ailee… kicsit sok volt már a családodból mára- pislogtam fáradtan a nőre.

- Nem tartalak fel sokáig, csak egy pár szó erejéig várj!

- Hallgatlak!- körbenézett az előcsarnokon, ami kissé visszaverte a hangunkat, így jobbnak látta, ha int a kezével, hogy kövessem. Utána mentem egészen a mostanra kihalt étkezőig, ott szembe fordult velem.

- Csak tájékoztatni szerettelek volna a legfrissebb adatokról, amik bizalmas úton kerültek a birtokomba alig egy fél órája… Tudom, hogy van már elég problémád, és igen, Zico beszámolt róla, hogy ma az elnökkel is találkád volt, de… Soo Ae-ről van szó. Mert úgy tűnik, hogy még nagyobb a gond, mint tűnt.

- Megvan?

- Dehogy van meg, az a nő maga a kámfor! Ne akard tudni mekkora erőt állítottak rá. Egyszerűen nem is kicsúszik a kezünkből, ő… nincs is a kezünk közelében. Nem… amit mondani akarok, az… Még északon kevert gondot. Valószínűleg már rájöhettél, hogy Soo Ae-t nem a rezsim küldte.

- Igen- nem volt értelme tagadni, hogy tudomásom van a dologról.

- Nos… Nem is feltétlen a nagyvezér kedvence- húzta a száját az ügynöknő- Mivel drága barátnőnkkel egyszer nem csak munka kapcsolatban állt. Egyszer még dúlt a nagy szerelem. Legalább is amennyire ez a kegyetlen ribanc tud szeretni. Nagyobb a valószínűsége, hogy csak egyszerűen számító volt…

- Soo Ae, és az a…- akadt el a szavam- Basszus…- motyogtam.

- Igen… jelenleg nem szívesen látnák élve a nőt, mivel nem volt szép… öhm… szakítás. Valószínűleg ők is keresik őt, mielőtt kárt okozhatna a rendszerüknek. Ha megtudják, hogy hozzád köze lehet, akkor… bajban lehetsz.

- Értem!- vágtam a szavába. Rá kellett jönnöm, hogy már túl sok oldalnak váltam potenciális ellenfelévé, és már lassan nem volt olyan hely, amerre fordíthattam a hátamat, nehogy valaki észrevétlen mögém lopózzon, és tőrt döfjön bele.

- Ji Min, én nem akarom, hogy bajod essen!

- Akkor mit akarsz? Hogy menjek el innen? Hagyjak itt mindent? Talán én szeretném magamat kitenni ennek? Dehogy, de nem hagyhatom cserben őket! Már az öcséd is belátta, hogy itt kell ennek véget érnie! Velem! Rá fogok jönni, mit akar Soo Ae, rájövök, hogy miért kellek neki! És pontot teszek a végére, még ha bele is pusztulok!

- Nem is vártam mást… a véred kiüt!- majd fejét csóválva elindult a konyha felé, és is hátat fordítottam neki, és megtettem az első lépésem a kijárat felé, mikor szemem sarkából megláttam valamit. Mintha valami mozdult volna az egyik szék mögött. Hallottam, ahogy Ailee mögött záródik az ajtó, így lassan arra araszoltam, amerre a villanást láttam. Nesztelen léptekkel értem a harmadik asztal mögé, és mikor odaértem, olyasvalakit láttam ott gubbasztani, akire nem számítottam.

- Te meg mit keresel itt, Sae Ron?- fontam karba a kezem. Hangomra megrezzent, és lassan felfordította a tekintetét rám.

- Éhes voltam…- motyogta szerencsétlenül- Aztán meg bejött azzal a nővel… Én… nem akartam hallgatózni.

- Nyilván… mégis sikerült!- kicsit ideges voltam. Ezeket nem kellett volna hallania.

- Mi folyik itt…? Belekeveredett valamibe? Vagy… köze van Észak-Koreához?

- Tényleg nem tudtad összerakni?- szorítottam a számít össze szavaim után.

- De… valamennyit…- mondta óvatosan, és lassan felállt, közben két lépést hátrálva is- Mit fog most csinálni? Ez a nő pontosan…

- Nem kell megtudnia, ha ígéretet teszel, hogy tartod a szádat!

- Nem is tudom, hogy pontosan kinek kéne fecsegnem… Egyedül Jong Hee és Zelo kommunikál velem valamelyest…

- Nekik főleg nem- vágtam rá- Nézd, nem vagyok északi szimpatizáns, mielőtt azt hinnéd… Figyelj, nem fogom neked megmagyarázni most, lehet, hogy a jövőben sem. Egyszerűen csak el kell hinned, hogy… akárki is vagyok, és akármi is történik velem, a javadat akarom.

- Egy pillanatig sem kételkedtem ezekben. Sokkal inkább azon gondolkoztam, hogy… miért van itt ennyi titok.

- Egyszer ebben az iskolában volt egy lány, aki ugyanígy gondolta. Sok volt a titok… tudni akarta. Meg is tudta. Így magára uszítva a sorsot. Nem volt nyugodt perce utána.

- Ezt honnan tudja?

- Olvastam róla… Ő robbantotta fel az iskolát. Tudod, az a lány… hiába próbált menekülni utána az igazság elől. Talán jobb nem tudni a dolgokat.

- Ezt még te sem gondolod komolyan!- nézett mélyen a szemembe, ismét letegezve, és abban a pillanatban tisztán láttam. Láttam, hogy Sae Ron a szakasztott másom. Hogy hiába tartom Jessie-t kishúgomnak, aki rajtam szocializálódott, de van, akinek ez zsigerből jön. Sae Ronnak is. Elmosolyodtam, és közelebb léptem a lányhoz.

- Tudod, Sae Ron… Igazad van. Éhes voltál, keress magadnak valamit, majd menj a szobádba, vagy próbálj rájönni a titkokra. De előtte legyél biztos benne, hogy elég erős vagy. És egyben marad az iskola!- majd kikerültem, és az ajtó felé tartottam. Fáradtan lifteztem fel a szobámba, miközben végiggondoltam a napomat.

Még mielőtt a szobámba tértem volna, besiettem a kis konyhába, hogy csináljak magamnak egy meleg nyugtató teát, de felszaladt a szemöldököm, mikor megláttam egymás mellett nevetgélve Yong Gukot, és Ayanát. Jöttemre azonnal felkapták a fejüket. A barátomnak felcsillant a szeme, azonnal felpattant, és a jelenetet még a japán tanárnő is mosolyogva nézte.

- Ji Min! Nem is írtál, hogy itt vagy!

- Volt még egy kis dolgom!- vontam vállat kissé hidegen, ami feltűnhetett a férfinak, mert kissé felvonta a szemöldökét, de attól még magához ölelt, és nyomott a fejem búbjára egy puszit- Veletek minden rendben?

- Persze, Ayanával éppen az őszi szüneti programokat terveztük! Elég jól össze tudunk dolgozni!- mutatott a papírokra, amik előttük feküdtek.

- Értem!- lettem kicsit feszültebb, hisz tudtam, hogy mielőtt összejöttem volna a sráccal, kavartak egymással ideig-óráig, és sosem tűnt úgy, hogy akármennyire is elhidegültek volna egymástól. Mondjuk pont nem nekem volt jogom gyanúsítgatni akárkit, mikor  én voltam az, aki egy másik férfival fetrengett egy ágyban Busanban, még ha az nem is szándékos volt- Nos, hagylak titeket, vissza kell mennem a szobámba, van még egy kis dolgom!- majd kibontakoztam az ölelésből, és intettem egyet a dekoratív japán kolléganőmnek, és megindultam a szobámba. Azonban alig jutottam el a folyosó végéig, Yong Guk utánam sietett, és megfogta a karom finoman.

- Hé! Te most… lehet, hogy te most…- bujkált mosoly a szája sarkában.

- Igen?- fontam össze a karom.

- Féltékeny vagy!

Erre éreztem, hogy kicsit vörös lesz a fülem.

- Én? Mégis miért lennék? Lenne rá okom?

- Olyan édes vagy!- nevetett fel, és karjaiba vont, majd hátamat nekitolta a falnak- Megmutassam, hogy mennyire nincs konkurenciád?- hajolt a nyakamba, pont arra a helyre, ahol alapozóm ezer rétegben takarta a tegnap esti foltokat.

- Ne most, Yong Guk!- köszörültem meg a torkom, és kissé félretoltam a fiút.

- Ugyan már, Ji Min, felnőttek vagyunk!- mondta, mintha ez ok lenne arra, hogy egymásnak essünk a folyosó közepén.

- Pont ezért vagyunk képesek megállni!- mosolyodtam el.

- Egyik pillanatba közel húzol, másikban ellöksz. Furcsa egy nő vagy…- csóválta a fejét.

- Ha tudnád, hogy…- haraptam el a mondatot.

- Igen, ha tudnám… de te semmit nem mondasz el! Tudom, hogy van veled valami mostanában, látom, nem vagyok hülye, vak meg pláne nem. Várom, hogy mikor teszel egy lépést felém, és mondod el, hogy mi van, de… talán hiába várok!- majd hátat fordított, és visszasétált a konyha irányába.

- A francba!- morogtam orrom alatt, de ezúttal nem akartam utána menni, kimagyarázni a dolgot, inkább én is a szobámba mentem. Ott ledobtam a táskámat, és magatehetetlenül az ágyamra estem.

Egyre inkább azt éreztem, hogy a kapcsolatom Yong Gukkal… hiába akartam, hogy egy kapocs legyen a normális élet felé, egyszerűen… nem működik úgy, ahogy szerettem volna.

Olyan sok szuperhősös filmben szerepel az a motívum, hogy az egyik fel nem tudja a másikról az igazat. És vígan élnek. Aha, persze, közel sincs így. Egyszerűen, ha igazán szereted, el akarod neki mondani, meg akarod vele osztani. Én nem tudtam volna a barátom elé állni, és rezzenéstelenül elmondani neki bármit is.

Szemem a kis páncélszekrény irányába vetődött. tudtam, hogy abban vannak a képek, amit a nénikémtől kaptam.

Bezártam belülről gondosan az ajtómat, majd a számkombináció elé ültem. Bepötyögtem a kódot, mire felnyílt a kis széf. Kivettem a köteget, és a földre ülve bontottam ki. A fele régi, elsárgult, egykor fekete-fehér kép volt. Dédiről, és az ő rokonságáról. Mosolyogva vettem észre a hasonlóságokat a dédmamám arca, és édesanyám arca között.

A nagypapám lett az, aki hirtelen meggazdagodott, utána anyámék családja különféle privilégiumokban is részesültek.

Nagymamám, és a nagypapám esküvői képei után érkeztek azok, amikor anyával volt terhes, majd, mikor a holtan született Chae Binnel, akinek gondolatára megint összeszorult a kezem. Majd Chae Won nénikém is megjelent a képeken. Csupa szerethető, kedves fotó. Egy családról, ami már nem létezik.

Utoljára egy olyan kép került a kezembe, amit nagy valószínűséggel egy albumból szakítottak ki. Egy lapra volt ragasztva a fénykép, ami a nagyi volt, kezében anyával. A nyakában azonnal kiszúrtam egy szépen megmunkált nyakláncot. Még a képen is kivehető volt az egymásba fonódó sárkány és főnix, ami egy zöld követ ölelt körbe. Nem emlékeztem ilyen ékszerre.

Végül nagyot sóhajtva tettem vissza a kupacot a széfbe, és már elindultam volna a zuhanyzó felé, mikor megcsörrent a telefonom.

Suzy neve világított kitartóan, így fülemhez emeltem a telefont.

- Mondjad!- szóltam bele.

- Figyelj, ráérsz most?- a hangja izgatott volt.

- Persze, hallgatlak!

- Úgy értem, hogy el tudsz-e jönni a suliból?

- Ha nagyon sürgős!- forgattam meg a szememet.

- Igen, muszáj jönnöd. Küldöm a címet. Öltözz csinosan! De olyan elegáns csinosan!- majd letette. Öt másodpercen belül megkaptam az üzenetet a címmel. A közeli városban volt. Hál’ Istennek nem azt várta, hogy Szöulba menjek vissza. Nem is értettem, hogy ő miért van kint a városban! Kész rejtély volt a csaj. A hangja viszont nem adott okot az aggodalomra.

Kinyitottam a szekrényem ajtaját, és egy csinos, sötétzöld ruhát vettem elő, ami jól ment a vöröses hajamhoz, hozzáillő sminket varázsoltam, bár nem öltem bele sok időt. Arra volt még eszem, hogy betegyek egy fülbevalót, majd felkaptam a kis táskámat, és elindultam a kijárat felé. Cipősarkam kopogott a csendes folyosón, és bár még csak este hetet ütött az óra, odakint már korom sötét volt. Az autóm felé igyekezve azonban hangok ütötték meg a fülemet.

- Jimmy!- hallottam a hátam mögül, és mire odapillantottam egy elegáns öltönybe bújtatott Byung Hunt pillantottam meg. Túl jól nézett ki, hogy igaz legyen, talán egy apró sóhajt ki is szaladt belőlem- Menjünk az én kocsimmal!- intett maga felé.

- Te…- kezdtem volna értetlenül, de közbevágott.

- Igen, egy helyre megyünk. Siess már! Nem kéne elkésnünk! A többiek már várnak!

Milyen többiek?- ráncoltam a szemöldökömet, de inkább nem szóltam egy szót sem. Byung Hun illedelmesen kinyitotta előttem az ajtót. Csodálkoztam, hogy a hátsó ülés ajtaját. Akkor értettem meg, mikor láttam, hogy a kocsiban már ketten ülnek. Changjo és a húga, Jessie.

- Mi folyik itt?- néztem végig rajtunk, mindenki nagyon puccba vágta magát. Jessie csak mosolyogva megvonta a vállát, és belém karolt.

- Tudod, szeretem a helyet, mert ti irányítjátok, de azért már jó lesz kiszabadulni a négy fal közül!- sóhajtott.

- Minden rendben, Ji Min?- fordult hátra Changjo, miközben Byung Hun elindította a kocsit.

- Fogjuk rá…- mosolyodtam el, majd a nyakkendője felé nyúltam- Ez el van csúszva- próbáltam helyrehozni a stíluskatasztrófát, és miközben közelebb hajoltam odasúgtam neki- Beszélnünk kellesz majd!

Biccentett egyet, pont mikor Byung Hun élesen fékezett, és meg Changjo ülésébe vágtam a fejemet.

- Az istenit!- bosszankodtam, és homlokomat dörzsölve gyilkoltam szemeimmel a vezetőt- Ki akarsz nyírni?

- Egy róka futott át az úton, nem akartam kilapítani!- vonta meg a vállát, de látszólag elégedett volt magával, így inkább hátradőltem, és összefontam magam előtt a kezemet.

Az út további felébe Jessie szövegelt mindenféléről. Az első hetéről a suliba, meg arról, hogy akár ki is jöhetne Sae Ronnal, ha az nem lenne annyira, szó szerint idézve „eltelve a saját maga szerencsétlenségével”.

Fél óra múlva megálltunk, és meglepve pislogtam az előttünk tornyosuló épületre.

- Nem, biztos, hogy nem!- ráztam a fejem elképedve.

- Pedig de…- hallottam Changjo hangján, hogy mosolyog, majd visszafordította a fejét a nagy Wedding Hall felirat felé.

Suzy meg akar házasodni?

Itt és most?

Ha ezt tudom, akkor…

- Te jó ég!- röhögtem fel hitetlenül még mindig, majd kiléptem az utcára. Elég kihalt volt a környék, így nem is kellett a zebrához elmenni, hogy az út másik felére érjünk a parkolóból.

Viszont az épületből áradt a világosság, odabent egy nagy csillár világította meg az előcsarnokot. Úgy tűnt, hogy Byung Hun és Changjo tudják, merre kell menni, mi meg Jessie-vel csak szedtük a lábunkat utánuk.

Jessie-vel kapcsolatban amúgy kelletlenül be kellett látnom, hogy… mikor lett ennyire nő? A ruhája szuperült állt, magabiztosabban állt a tűsarkakon, mint én valaha. A kislány, akit ismertem régen, már sehol nem volt. Pont olyan korban volt, mint én, mikor bekerültem L.Joe-ék osztályába… És ezt most esett le igazán.

Felmentünk az első emeletre, ott balra fordultunk, majd a második ajtó előtt álltunk meg.

A folyosón mellesleg egy lélek sem volt. Be kell valljam, sosem voltam Koreában esküvőn. Gyerekkoromban anyáék nem vittek el, utána meg esélyem sem volt. Amerikában vettem részt szertartáson, meg Európában is. De annyit tudtam, hogy itt Koreában ülnie kéne embereknek, akik elveszik az esküvőre szánt ajándékot, alias a pénzt, amit adsz. Itt senki nem volt most. Nem mintha úgy készültem volna.

Byung Hun intett, hogy kövessük őt, mikor kinyitotta az ajtót.

Maga a terem elrendezése egy cseppet sem volt különös. Két oszlopban székek, még csak nem is túldíszítettek, középen egy vörös szőnyeg, amin a mennyasszony végigvonul. A székek viszont most üres várták, hogy helyet foglaljanak rajtuk, mert a terem szinte teljesen kihalt volt. Hét ember ült odabent csak. Olyan hét ember, akinek látványa egy perc alatt elfeledtette velem, mennyire elegem volt már ebből a napból.

- HaeSal!- hasított végig egy női hang a termen, és egy integető lányalak közeledett felém.

- Dae Hee…- mosolyodtam el C.A.P húga láttán, és elé siettem, hogy csontropogtató ölelésében részesüljek- Ezer éve nem láttalak!- majd végignéztem a maradék társaságon. Chunji, Niel, Ricky, So Ji Sub, és a nénikém… és egy vigyorgó, az elegánsnál is elegánsabb Sapó.

- Elárulná valaki, hogy mi folyik itt pontosan, és miért most kell megtudni, pár perccel előtte?- néztem megrovóan a többiekre.

- Rám ne nézz!- tette fel a kezét Chunji vigyorogva- Én is csak ma tudtam meg!

- Szerintem mindannyian!- mondta az igazgatónk, látszólag feszengve a csokornyakkendőben. De ugyanakkor nem lehetett nem észrevenni, milyen büszkén tekint az egykori diákjaira.

Végigöleltem rég nem látott barátaimat, akik mind külön-külön megjegyezték, mennyire rosszul esik nekik, hogy szinte semmilyen módon nem tartom velük a kapcsolatot, néha napján írunk, vagy telefonálunk csak egymásnak. De nem győztem hangoztatni, hogy ez kétoldalú dolog. Ők is vannak ugyanolyan elfoglaltak, mint én. Hiába kérdezték, mi van velem, nem akartam nyakukba borítani a sok szennyet, ami elönti mostanában az életemet.

Végül C.A.P mellé sétáltam, és végignéztem rajta. Sosem láttam még ennyire… izgatottnak.

- Gyanítom, gratulálnom kéne!- biccentettem félre a fejem jól szórakozva arckifejezésén.

- Sajnálom, hogy nem szóltunk hamarabb, részünkről is… spontán döntés volt- láttam, hogy izzadt tenyerét a nadrágba törli- Nem akartuk tovább húzni az időt. Nem akartam, hogy mások is azt higgyék, mint először Suzy…

- Végül hogy történt a dolog?

- Meggyőztem Suzy-t, hogy nem csak a gyerek miatt akarom elvenni…- mosolygott- Tudod… Suzy… az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem, nos… tudod…

- Tudom. Annyi örülök nektek! El sem hiszem, hogy férj leszel… és apa!- csóváltam a fejem.

- Én sem… Figyelj, Ji Min! Suzy és én szeretnénk megkérni, hogy te légy a tanú Byung Hun mellett.

- Nézd…- haraptam az ajkamra- Én nagyon szeretném, de…- felpillantottam ré, és óvatosan folytattam- Mostanában van egypár kétes ügy, amiben csücsülök, és a személyiségem mostanában, nos, elég zavaros. Kinek Sun Ah, kinek Ji Min vagyok… akárhogy is írnám alá, még a végén valaki ebbe kötne bele…

- Igaz… El is felejtettem, hogy veled csak a gond van!- veregette meg a vállam nevetve.

- De köszönöm, hogy rám gondoltatok! Nagyon örülök nektek, Sapó!- mosolyogtam, és magamhoz öleltem, de csak óvatosan, nehogy rám rontson Suzy, akárhol is volt most. Láttam a férfin, hogy jól estek neki a szavaim, ám nem tudtunk tovább beszélni, mert egy fiatal nő lépett be.

- Mindenki megérkezett? Kezdhetjük a szertartást?- látszott rajta, hogy legszívesebben már hazamenne, de most még itt kell maradnia. Bizonyára nem volt megszokott, hogy valaki spontán kért időpontot, nagyjából rendezés, meghívó, előzetes fotózás, és minden formaság nélkül, estefele. De az ügyfél az ügyfél.

Helyet foglaltunk, hogy elkezdődhessen a szertartás, én Da Hee (aki végül a másik tanú lett) és Jessie közé ékelődtem be. Furcsa volt… nem voltak szülők, sem rokonok. Csak mi. Azok, akik a nyaralóban is ott voltunk. Mint egy család. És valamiért úgy éreztem, ezek a kapcsok itt erősebbek, mint a vér szerintiek. Hisz C.A.P. családja Bang miniszter árulása, és halála után szétesett, Suzy-t meg ide-oda pakolták a szülei, sosem foglalkoztak vele igazán.

Megjelent a székek előtt álló C.A.P mellett egy öltönyös fickó, nyilván a ceremónia mester, és nyílt a hátsó ajtó. Mindenki egy emberként nézett hátra, hogy lássuk a menyasszonyt. Ment a háttérben valami előre felvett zene, de nem jutott el a tudatomig. Mert…

Suzy gyönyörű volt.

Semmi észbontóan különleges nem volt rajta, talán ez tette olyan széppé. A lehető legegyszerűbb esküvői ruhában volt, amit el lehet képzelni. Nem volt túl szűk, hogy ne hangsúlyozza ki nagyon a domborodó hasát. A csokor is pár szál virágból állt. A haja is csak laza kontyban volt. De maga a tény, hogy a lány, akit utáltam, mostanra legjobb barátnőmmé vált, és éppen férjhez megy… felbecsülhetetlen volt. És most ők hárman állnak az oltár előtt.

Mikor elhaladt mellettem a lány rám mosolyodott, nem is próbálva leplezni ezúttal a boldogságát és én sem tudtam elfojtani egy vigyort, de ezzel egy időben sírhatnékom támadt.

C.A.P arcáról sugárzott a boldogság, ahogy a menyasszonyát nézte.

Gyönyörű volt a jelenet.

A szemem összetalálkozott a másik oszlopban ülő Byung Hunéval, aki kissé tűnődve nézte az elragadtatásomat. Nem tudtam kitalálni, hogy mit gondolhatott. Nekem akaratlanul is a busani esténk jutott az eszembe, így tartottam a szemkontaktust vagy három másodperig, majd elfordítottam a fejem.

- Kedves egybegyűltek! Mikor megkaptam ma a felkérést, hogy tartsak ma egy szertartást, meglepődtem. Nem gyakoriak az ilyen esetek. De elég volt ránézni erre a két emberre, hogy tudjam, nem egy olyan eset, ami hirtelen felindulásból történt. Van úgy, hogy az ember tudja, hogy mi az igazi. És ez… igazi.

Még hosszan beszélt az érzésekről, szerelemről, házasságról, majd a szertartás szövegét mondta végig. De nem nagyon figyeltem rá. Azt néztem, hogy a két barátom elől, magasról téve a formaiságokra, de egymást rajongásig szeretve áll ott, egyszerűen, képmutatás nélkül. Örök hűséget esküdve egymásnak… spontán.

Vajon én majd tudok-e ott állni egy nap?

Arra eszméltem, hogy már az eskütételnél tartanak.

- Én, Bae Suzy fogadlak, téged, Bang Min Soo, törvényes férjemül, és kitartok melletted jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, szeretni és tisztelni foglak, míg a halál el nem választ- kicsit remegett a barátnőm hangja, miközben már majdnem férje kezét szorította.

- Én, Bang Min Soo fogadlak, téged, Bae Su Ji törvényes feleségemül, és kitartok melletted jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, szeretni és tisztelni foglak, míg a halál el nem választ.

Elhittem minden szavukat. És reméltem, hogy a jövő sem hoz változást ebbe a kapcsolatba.

- Kérem, húzzák fel a gyűrűket!- mondta az öltönyös fickó, mire felsegítették egymásra a gyűrűket- Ezennel férj és feleségnek nyilvánítom magukat!

C.A.P mintha csak erre várt volna, megragadta Suzy derekát, és magához húzva megcsókolta az újdonsült feleségét. Mi meg hirtelen felpattantunk, és lelkesen tapsoltunk.

A szertartás véget ért, az öltönyös pasi el is köszönt a társaságtól.

Suzy hátrafordult, és eldobta a csokrot közénk. Mivel ez is rendkívül váratlan volt, meg eleve csak hárman voltunk hajadon lányok a teremben, így meg sem lepődtem, hogy végül Chunji vetődött a csokorért.

- Elkaptam!- kiáltotta büszkén, mire Niel fejbe vágta, Ricky meg hangosan nevetett a jeleneten.

- Te barom, azt a csajoknak kell!

- Sebaj!- vont vállat- Da Hee! Látod, mim van?- kacsintott a mellettem állóra, aki csak a szemét forgatta. Akaratlanul is bekapcsolódtam a többiek nevetésébe, majd, mivel semmi formaiság nem volt az esküvőn így sem, egyszerre rohanták le az ifjú párt. Mindenki elsőként akart gratulálni, ölelgetni, a gyerek keresztapja lenni, sőt, a gyerek névadója lenni, így egy lépést hátrébb léptem, és vártam a soromra.

- Gondoltad volna, hogy ők lesznek az első házasok a köreinkben?- lépett mellém szórakozottan Byung Hun.

- Zavar, hogy beelőztetek titeket Juniellel?- bukott ki belőlem, amit azonnal meg is bántam. Mi a fenéről beszélek?

- Mondtam már, hogy két éven belül nem látjuk az esküvőnket… én néha nagyon utána sem!- ezt már olyan halkan tette hozzá, hogy abban sem voltam biztos, hogy tényleg kimondta-e.

Felé fordultam volna, hogy kérdőre vonjam, de pont ekkor kerültem Suzy elé, aki, félredobva minden hidegvérét, egy visítással ugrott a nyakamba.

- El sem hiszem!

- Én sem nagyon, mert elfelejtettél szólni! Te bolond lány!- öleltem szorosan magamhoz- Annyira örülök nektek!- súgtam a fülébe- De… egyvalamit árulj el!- toltam kicsit el- Nem akartál volna… egy rendes esküvőt?

- Nem tudom miről beszélsz!- rázta a fejét kissé felsőbbrendű mosollyal- Mindenki itt volt, aki igazán számít. Sullinak meg majd megmagyarázom!

- Bolond vagy, nem hiába vagy a legjobb barátnőm!

- Milyen érzelgős lettél- lökte meg a karom- De… Ezek után jön a neheze… elmenni a szülőkhöz, és közölni velük a dolgot. Nem kicsit parázok. Remélem megérted, ha egy hétig nem leszek a suliban. Megtennéd, hogy figyelsz Doo Rira…? - juttatta eszembe a 3 éves kiscsajunkat, akire ő vigyázott.

- Persze, ne aggódj, minden rendben lesz!- majd még egy ölelés után hagytam, hogy a többiekhez, is oda menjen.

Elgondolkozva néztem a többiek gondnélküli arcát, viccelődésüket, és valahogy hirtelen furcsán nem érezem magam oda valónak.

Suzy-éknak még aznap el kellett érniük egy délen fekvő várost, így lassan elköszöntek mindenkitől, majd elmentek. A lány búcsúzásként még a fülembe súgta:

- Kitartást! Emlékezz rá, hogy ki vagy. És kik állnak melletted!- majd egy furcsán szokatlan mozdulattal tőle, egy puszit nyomott az arcomra, és egy intéssel elsétált.

Mi is lassan elindultunk a többiekkel kifelé, mert a fiatal lány kissé túl feltűnően nézegette az óráját, hogy mikor megyünk már.

- Elmegyünk egy étterembe?- vetette fel Chunji. Szinte mindenki azonnal rávágta az igent, így én is csak bólintottam egyet.

Egy közeli helyre ültünk be, ahonnan furcsán kilógtunk az elegáns öltözetünkkel. A fiúk azonnal intézték a rendelést, míg mi csak csöndben ültünk a sarokban Da Hee-vel.

- Minden rendben, csajszi?- kérdezte halkan, hogy csak én halljam- Kicsit zavartnak tűnsz!

- Túl sok dolog történt mostanában!- sóhajtottam.

- Hallottam az istállóról… meg egy északi kémnőről… nem unatkozol. Valóban összejöttél egy kollégáddal?

- Látom, gyorsan terjednek a hírek!- csóváltam a fejemet.

- Mi van azzal a szőkefejűvel?- biccentett kicsit Byung Hun felé.

- Mi lenne? Mindketten foglaltak vagyunk…- próbáltam terelni.

- És ez jelentett akármikor valamit?

- Ne próbálj semmire se utalni.

- Átlátok rajtad. Valami nem stimmel. Tudod, minden embernek szüksége van egy szilárd pontra az életében. Legyen az egy ember, vagy egy eszme, vagy egy hely… te most nem rendelkezel ilyen ponttal. Vannak elképzeléseid a világról, de nincs semmi, ami elkötelezne akármi mellett.

Szíven ütött, amit mondott. Fájt, mert igaz volt. Túlságosan igaz. És azt az időt idézte fel, mikor Franciaországba menekültem, és magányomba betegedtem bele, antidepresszánsokat kellett szednem, és majdnem kinyírtam magamat. Nem hagyhattam magamat megint olyan mélyre süllyedni soha sem.

- Megbocsájtasz egy pillanatra!- hirtelen annyira összeszorult a torkom, hogy úgy éreztem megfulladok, ha nem megyek azonnal friss levegőre. A többiek megilletődve néztem rám, ahogy kissé feldúltan elhagytam az éttermet. Ahogy kiléptem az utcára, azonnal összeborzolta a hajamat a felélénkülő szél, és összerázkódtam a hidegtől.

Igaza volt Da Hee-nek. Nincs biztos pont az életemben. Nem volt semmi.

Hátamat az épület falának vetettem, és lehunytam a szememet. Azt reméltem, hogy megjelenik a szemem előtt egy megoldás, ami véget vet ennek az önmarcangolásnak, és utat mutat a sok baj között, de csak az ajtó nyílását hallottam meg.

- Hé! Szét vagy csúszva!- hallottam meg Changjo hangját, és ahogy kinyitottam a szemem, láttam, hogy felém nyújtja a kabátomat. Hálásan vettem el tőle.

- Sajnálom!

- Ne!- dőlt mellettem a falnak- Nincs semmi gond. Azt mondtad, hogy beszélni akarsz velem!

- Nem is tudom, hogy mondjam el neked…- nevettem fel egy kicsit hisztérikusan, miközben éreztem egy könnycseppet az arcomon. Magam sem tudtam, hogy a dühtől, a szomorúságtól, vagy a magatehetetlenség miatt indult útjára- Húzzunk el innen!- szaladt ki a számon. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy ritkán látom a barátaimat, de valamiért nem tudtam most tettetni azt, hogy semmi bajom. Túl sok volt mára. Busan, az elnök, Soo Ae-ről hírek...

- Rendben. Ahogy akarod!- egy szó nélkül egyezett bele a szeszélyembe- Bemegyek, megkérem Byung Hunt, hogy majd vigye haza a húgomat, kimentem magunkat náluk, és mehetünk- majd vissza is lépett az étterembe. Értetlenül néztem utána. Túl jó volt hozzám, és alig két perc múlva már jött is vissza.

- Gyere, menjünk világgá!- intett, és nyújtotta a karját, hogy karoljak bele. Akaratlanul is elmosolyodtam, és már elindítottam a karomat felé, mikor kivágódott mellettünk az ajtó, és Byung Hunt láttam meg dühös arccal.

- Mi történt?- ragadott meg a két vállamnál fogva.

- Hyung…- motyogta Changjo, nyilván próbálta megakadályozni, hogy komolyabb eset legyen ebből, mint ami lett volna, de a szőke csak egy dühös pillantással belé fagyasztotta a szót. Végül a barátom bólintott egyet lassan, majd arrébb sétált pár métert, hogy nyugodtan beszélhessünk. Byung Hun visszafordította felém a fejét.

- Hallani akarom! Mi van veled? Mi az igazi probléma?- rázott meg egy kicsit.

- Most megint úgy viselkedsz, mint ahogy L.Joe viselkedett!- álltam a tekintetét, mire felhorkantott.

- Nem változtam annyit, hogy ez meglepő legyen.

- Az a baj, hogy én sem, szóval hagyj most békén, ha nem akarod, hogy az legyen a vége, mint a legutóbb, mikor túlságosan is törődtünk egymással.

- Nem tudok nem foglalkozni veled!- súgta, de ugyanakkor olyan hangsúllyal mondta, mintha ez mindig is egyértelmű lett volna..

- Akkor gyakorold. Mert ezzel mindkettőnknek fájdalmat okozol- mondtam ki végül azt, amit mindkettőnk tudott. Hogy csöppet sem múlt el minden nyomtalanul. Hogy van ott még mélyen valami, amit egymás iránt érzünk.

Megérthette, amit a szavak mögött gondoltam, mert leejtette a kezét, és hátrált egy lépést. Némán néztünk egymásra. Két érzés vetekedett bennem. Az egyik az volt, hogy felváltva üssem, és csókoljam, miközben bevallom neki, hogy én sem tudok megszabadulni a gondolatától. A másik meg az volt, hogy hátat fordítsak neki. Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudja megmondani? De az utóbbit választottam. Sarkon fordultam, és megragadtam Changjo karját, hogy minél előbb ott hagyjam legalább egy kis időre a valóságot.

*

Bármennyire hideg is volt, nem akartam sehova sem beülni, így egy kihalt parkban telepedtünk le egy padra.

- Figyelj, Changjo… én… nem mondanám el ezt neked, ha nem kergetne már az őrületbe. Senkinek nem beszéltem róla. De meg kell ígérned, hogy… senkinek nem beszélsz róla, nem vonhatsz be egyelőre mást. Senkit.

- Bízhatsz bennem!- tudtam, jól tudtam ezt már rég.

- Jól van!- vettem egy mély levegőt, majd elkezdtem az elejétől. Tudott már eddig is részleteket, de nem mindent. Elmondtam neki, hogy a bázison kívül is találkoztam Soo Ae-vel, hogy üzent nekem, hogy mit kért, és hogy mennyire félek, hogy most szúrom az itthoni kormány, az északi rezsim, és egy névtelen ember nevét is, aki ki akar nyírni, és megfigyel. Majd nem utolsó sorban beszéltem neki a Busanban történtekről. Éreztem, hogy megfeszül mellettem.

- Bántott?- kérdezte halkan. Persze, hogy erre reagál legelőször.

- Nem! Semmi bajom, csak… nem emlékszik rá, így nem tudtam vele beszélni erről.

- Ji Min…- mondta, majd hitetlenül felnevetett- Rólad még halálod előtt filmet forgatnak. Egy trilógiát. aminek az utolsó részét kettéveszik. És még így is izgalmas lesz!

- Ne szórakozz!- vágtam oldalba, de így is sikerült egy kis mosolyt csalnia az arcomra.

- Én… sajnálom, hogy nem mondtad el előbb. De sebaj. Melletted állok bármiben! Számíthatsz rám, de te is tudod, hogy hosszútávon nem vagyunk elegek ketten.

- Changjo, senkit nem akarok belekeverni. Meg ha Soo Ae rájön, hogy elmondtam másoknak, ki tudja, mit tesz… akár Kennel, akár bárki mással.

- Értem. Van terved?

- Holnap Szöulba megyek. Megkeresem azt a könyvet, és rájövök, hogy miért kell, mielőtt odaadom neki. Valahogy, nem tudom, hogy de lépéselőnybe kéne kerülni vele szemben. Csak az a baj, hogy mindenhol van szeme.

- Értesíts, ha történik valami.

- Így lesz. Egész héten odaleszek. Hétvégén lesz egy jótékonysági bál, amire elígérkeztem. Kicsit nagy nyilvánosság, de lassan így is darabjaira hullik az inkognitóm, már úgyis mindegy lesz- vontam vállat.

- Köszönöm!- mondta halkan.

- Mit?- néztem rá.

- Hogy elmondtad. Sokat jelent- talán egy percig is néztem a szemébe, majd nem tudtam tovább magamba tartani a kérdésemet. Engem is meglepett, miért pont most hozom fel ezt a témát. És miért ilyen egyenesen.

- Mondd csak, szeretsz engem, mint nőt?

Meg sem rezzent a kérdésemre, csak egy kis mosoly jelent meg a szája szélén.

- Hunyd le a szemed!- mondta.

- Hogy mi?

- Csak csináld!- parancsolt rám, mire kelletlenül lehunytam a szemem- Most képzelj egy kört, és oszd el egyenlő három részre- nem értettem, mi ez az egész, de a tudatalattim már meg is rajzolta a háromosztatú kört- Az egész kör jelképezi azt, amit irántad érzek. Az első harmad… az a barátság, amit a gimiben kötöttünk. Az, ahogy megtetted felém a lépéseket, ahogy bízhattam benned, ahogy a húgomat megmentetted. Az a hálával vegyes örökre hűséges barátság. A második harmad, az… valóban, nem tudnám letagadni, hogy nőként is gondolok rád. Egy gyönyörű, ragyogó, kitartó nőre. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy… igen, kedvellek- itt elakadt egy kissé, és az én torkomban is gombóc nőtt- Viszont… ez semmit nem jelent.

- Miért?- kérdeztem bátortalanul.

- A harmadik harmad miatt. Ji Min, én… félek tőled!

Erre kipattant a szemem, és meghökkenve pislogtam a fiúra, aki a távolba nézett, nem is rám.

- Félsz tőlem?- ismételtem meg.

- Nézd, te… kiszámíthatatlan vagy. Hirtelen, és egyszerűen… félelmetesen konok. Amit a fejedbe veszel… a döntéseid, én… nem tartalak téged olyan nőnek, aki mellett nyugodtan létezhetnék. Én… ijesztőnek tartom, ahogy mindent a nyakadba vállalsz, és úgy törtetsz előre, mintha olyan képességekkel rendelkeznél, mint egy faltörő kos. Nem, Ji Min, hiába kedvellek, sosem tudnálak elképzelni, mint a barátnőm. Halálom napjáig ki fogok tartani melletted, számíthatsz rám, megbízhatsz bennem, de… mint egy barát. Szóval nyugodj meg, nem lesz szükség arra, hogy kikosarazz. Tudom, hogy te sem tudnál velem élni. Hallottam, amit Byung Hunnak mondtál. Hidd el, én szeretném a legjobban, hogy boldog legyél. De nem én vagyok a neked való. És te nem a nekem való. Erre voltál kíváncsi?

- Changjo…- motyogtam, és könnyek csípték a szemem- Ha még egyszer megsiratsz, kitekerem a nyakad!- majd fejemet a vállába fúrtam, mire kicsit felnevetett, és átölelt, csendben hallgatta, ahogy a vállába zokogok, a fájdalomtól, ugyanakkor a megkönnyebbüléstől, hogy van valaki, aki önmagát háttérbe szorítva áll mellettem.

*

Mikor visszaértünk a suliba már láttam, hogy megérkeztek Byung Hunék, ott volt a kocsi, amivel mentünk. Changjo fizetett a taxisnak, és elbúcsúzott tőlem a liftnél.

A szobámba akartam menni végre, de világosságot láttam a kis konyhában, és a kiszűrődő hangokból rájöttem, hogy Yong Guk, és Ayana még mindig ott vannak. Keserűséggel vegyes kíváncsisággal tettem pár lépést, hogy halljam, miről beszélnek.

- Nem értem, miért vagy annyira ráfüggve arra a nőre!- jött Ayana hangja- Ide-oda rángat!

Hát persze, hogy rólam szól az esti matiné! Azonnal hátat akartam fordítani nekik, már elég negatív élmény volt aznapra, és hagyni akartam másnapra is, de meghallottam Yong Guk válaszát.

- Nem tudom miért, de nagyon kedvelem, mert… mikor a másik arcát mutatja, akkor a világ legszerethetőbb nője!

- Honnan tudod, melyik az igazi arca! Mi lenne, ha megtudná, hogy még mielőtt összejöttetek, le is feküdtünk?

Ledöbbentem. Nekem azt mondták, hogy semmi sem történt. Minek hazudtak?

- Felnőttek vagyunk, Yong Guk! Az a pár alkalom nem jelentette azt, hogy elköteleződtünk. Nézd, én nagyon bírom őt, jóban vagyunk mióta Párizsban találkoztunk, de… láttam milyen volt ott. Voltak pasi ügyei, és egyszerűen… nem kötelezte el magát. Nem akarom, hogy a végén neked kelljen csalódnod. Mi lenne, ha róla derülne ki, hogy félrelép?

Nem akartam tovább hallgatni. Nesztelenül elsétáltam a folyosón, miközben ezer kérdés cikkázott az agyamba. Ayana… miért mondott ilyeneket rólam? Nem mintha nem lett volna igaz. Tudta, milyen voltam.

De most komolyan?

Lefeküdtek?

Nem tudom, mennyi jogom volt hozzá, de ez megsértett, még ha nem is azalatt történt, hogy jártunk. A barátnőm expasija az tabu, nem? Vagy exnumerája. Bár ki tudja… már semmit nem tudtam.

A lehető legjobbnak tartottam most innen lelépni egy hétre.

Annyira össze voltam zavarodva. Először Byung Hun, majd Changjo… és most Yong Guk is?

Míg a halál el nem választ…

Ez a mondat járt a fejembe. Míg a halál el nem választ az élettől, talán addig ül rajtam egy átok.

A szobámba érve kifújtam a bent tartott levegőt, és körbenéztem. Megakadt a szemem egy képen, amit az asztalon hagytam. Az volt az, ami ki volt tépve egy albumból. A nagyi szép nyaklánccal. Figyelmetlen lehettem, és kint hagytam. Elgondolkozva nyúltam felé, és feltűnt, hogy egyik széle feljön. Mivel zavaró volt a papír, amire ragasztva volt, úgy döntöttem, hogy leszedem róla, úgy teszem a többi kép közé. Viszonylag könnyen lejött a papírról, de ahogy leszakadt, kiesett közüle valami. Egy eltépett kis fehér papír, ami addig a papír alá volt ragasztva. Lehajoltam a földre érte, és ahogy megfordítottam, hogy lássam, a másik fele is üres-e, megszédültem.

- Nem…- motyogtam.

Egy félbehajtott fénykép volt. Ami látszott rajta, az anyám volt, aki egy kanapén ült, ölében látszólag Sun Innal. Mellette viszont ült egy nő, akinek én ültem a combjain.

Négy éves lehettem a képen. Nagyjából tizennyolc évvel ezelőtt készülhetett akkor a kép. Mégis azonnal felismertem a nő vonásait.

- Soo Ae…- motyogtam, és hirtelen rájöttem.

A kémnő nem véletlen választott ki engem. Úgy tűnik, van valami köze az elhunyt anyámhoz. És így hozzám.